"Es ist gut", mondta A tiszta ész kritikája szerzője a halálos ágyán. Állítólag. Még a Zenegyűlölő is van oly udvarias állítólagos olvasóival, hogy a mondatot nem fordítja le, ellenben Berényi Gábor fordításában felidézi Az erkölcsök metafizikája című munkája kezdő mondatait: "A vágyóképesség az a képesség, hogy képzeteink révén e képzetek tárgyainak okaivá legyünk. Egy lénynek azt a képességét, hogy képzeteinek megfelelően cselekedjék, életnek nevezzük." Tiszta sor: ha arra vágyom, hogy elmenjek a remek német dirigens, Martin Haselböck koncertjére (Művészetek Palotája, február 22-én, 19.30), melyről a műsor (Schubert, Bruckner) alapján van némi (előzetes) képzetem, és birtokában vagyok egy képességnek, miszerint e képzetnek megfelelően tudok cselekedni, akkor vágyóképességem birtokában, ráadásul e koncert, vagyis képzetem tárgyának okaként el is fogok menni erre a hangversenyre, mely cselekvésem továbbá azt is bizonyítja, hogy életet élek, azaz élek. Tudja az ördög. Mondjuk nem hangzik rosszul, bár ritkán beszélünk így. Meg aztán: ennyi lenne az élet? Válaszul megint csak az ördöghöz fordulhatunk, ám Kant (képünkön) még azt is tudta, hogy az élet vége jó.
Ám hagyjuk a zenéhez csak kevéssé illő filozofálást (megfigyelhető: minden általános vagy annak tételezett esztétika a zenén bukik meg), és idézzük fel egy esetét kedves Kantunknak, aki élete egy rossz pillanatában kirúgta Martin Lampe nevű inasát, bár az, noha lopott (vagyis rendelkezett vágyóképességgel), mindaddig hűen szolgálta a gyakorlati ész kritikusát. Egy idő elteltével a königsbergi mesternek lelkifurdalása támadt emiatt, de munkája érdekében ezt mindenáron el akarta fojtani. Ezért egy cédulára felírta: "Lampét elfelejteni!!" És ezt kitűzte dolgozószobája falára, mások szerint állandóan a zsebében hordta. Tipikus teoretikus, hiszen még egy fizetőpincér is átlátja, hogy éppen ezzel a tettével tartotta folyvást tiszta eszében egykori inasa emlékét. De Kant azért volt nagy, sőt az egyik legnagyobb filozófus, aki valaha élt, mert még ez a baromság is mélyen filozofikus, szinte régebbi üzletfelünket, Wittgensteint előlegező tett, ha belegondolunk. Jóllehet most nem gondolunk bele.
Inkább azon töprengünk, hogy minden vágyóképességünk ellenére (hiszen Bartók, Chopin, Liszt szonátáival szolgál a műsor) vajon elmenjünk-e Bogányi Gergely zongoraestjére (Zeneakadémia, február 22., 19.30)? Legutolsó, január 27-i koncertje (Schumann: Karnevál) után erre csak a legnagyobb bizalom késztethet, ezért nincs meg hozzá a gyakorlati kedvünk, mely szükségszerű kapcsolatban áll a vágyódással. Viszont pusztán szemlélődő kedvünk, azaz tétlen tetszésünk okán ellátogatunk egy ritkán fellépő zongoraművésznő, Lukács Judit délelőtti koncertjére (Régi Zeneakadémia, február 24., délelőtt 11.), mert a hatalmas program (Schubert: Wanderer-fantázia, Schumann: C-dúr fantázia) képzete afficiálja vágyóképességünket. És ez jó. Még ha nem halunk is bele. Helyette zárlatul feldobunk egy kérdést. Kantunk szerint az ismétlődő vágy nem más, mint a hajlam. Na már most, kétségkívül ismétlődő vágyunk, hogy koncert után legurítsunk egy pohárkával. Szükségszerű, avagy netán pusztán akcidentális ez a kapcsolat?
