Pár évvel ezelőtt a tapas szó hallatán legtöbb honfitársunk valamiféle nyelvészeti eljárásra - ragtapasz - gondolt, de mindez már a múlté. A spanyol falatkák, melyek az andalúziai kutya szívét éppúgy megdobogtatják, mint János Károlyét, nálunk is roppant népszerűségre tettek szert. Egyre-másra nyílnak a tapasbárok, azon sem lepődnénk meg, ha ennek köszönhetően a közeljövőben új alapokra helyeződne a magyar borkorcsolyázás, ami az itthoni választék ismeretében - közértes sajt, töpörtyűs pogácsa, vagdalt - talán nem is lenne olyan nagy baj. De ne szaladjunk előre! A hazai tapasztalatok egyelőre azt mutatják, hogy a piac inkább a trendi fogyasztókat, mint a gátlástalan borisszákat vette célba, és a kacsalábon forgó létesítményekben az öncél dominál. De ne ijedjünk meg, vannak már biztató jelek!
Az Üllői út elég szerencsétlen látványosság a Klinikák metróállomáson túl, de a ferencvárosi oldalra eső keresztutcákban már a remény kék madara köröz, nem az uerhás kocsi. Ennek ellenére a Márton söröző hallatán legfeljebb az jut eszünkbe, hogy elég gyakori eljárás volt évtizedekkel ezelőtt arról az utcáról nevezni el a kocsmát, ahol éppen áll.
Általában helyi érdekeltségű létesítményről lehet szó, ahová idegen csak ritkán téved, és már azzal is szenzációt kelt, ha rendel egy fél Unicumot. A Márton sörözőt ilyennek képzeltük, gasztronómiai kalandok helyett csak egy jó (?) feketét akartunk, így aztán a szánk is tátva maradt, amikor a kirakatban nagyméretű sörös címerállatok látványa helyett azt olvashattuk, hogy aki itt belép, Sergio falatkáiból kaphat ízelítőt.
Odabent nyoma sincs a hazai tapasbárok high-tech magamutogatásának, kovácsoltvas lábú asztalkák, színes lámpák, no és persze az elmaradhatatlan freskó, itt éppen egy tengerparti látkép. Barátságos férfi érkezik a konyhából - alighanem Sergio -, bájos akcentussal fejezi ki irántunk érzett nagyrabecsülését, szó szerint sürög-forog körülöttünk, s elsősorban a napi ajánlatokra - lázány, málác, ráblóhús - hívja fel figyelmünket. Megtudjuk, hogy Uruguayból származik, politikai okokból hagyta el szülőhazáját, ennél többet nem árul el.
A "málác" mellett döntünk, a tapasokat illetően pedig a bőség zavarával küzdünk. Legalább harmincféle falat kelleti magát, végül a tonhalas lepényből (300 Ft) és a semleges hangzású mexikói tacóból (400 Ft) kérünk. A malacsült (600 Ft) három szeletet jelent friss salátaágyon, az egyik közülük szándékosan hidegen hagyva. "Uruguayban így fogyasztják - mondja vendéglátónk -, ha nem ízlik, természetesen ezt is megmelegítjük." Nincs rá szükség, a remekül fűszerezett hús hidegen, melegen első osztályú, miként a tonhalas lepény is. De a legnagyobb örömöt mégis a taco okozza, hiszen olyan rafinált töltelék került bele, ami sokáig emlékezetes marad.
Az étlapon nem szerepel desszert, de "a raktárban" van puding és karamellás túrótorta. Mondanunk sem kell, olyan kiszerelésben, amilyet itthon még nem láttunk. A torta könnyű, mint a májusi szellő, a puding éppen úgy remeg, ahogy a nagykönyvben megírták. Nincs mese, ezen az eldugott, már-már titkos helyen valóságos csodát éltünk át, pedig nem is említettük, hogy ez a nagyszerű ebéd két deci argentin vörösborral, kávéval és üdítővel alig került többe 3000 forintnál.
