étel, hordó - SERCLI

  • .
  • 2010. november 11.

Trafik

Biztos van a dolognak sötét oldala is, de a novemberi tavaszban "a belváros új főutcája", vagyis a Kecskeméti utca és környéke hangulatos vállalkozásnak láttatja magát. A bajok felsorolását - ha vannak egyáltalán - inkább építészetkritikusokra hagynánk, legfeljebb a névadással van problémánk: lehet, hogy ez itt a belváros "új" főutcája, de az "igazi" mégiscsak a Kossuth Lajos utca, 7-es buszokkal, kínai büfékkel, összegraffitizett outletportálokkal.
Szerencsére a Veres Pálné utca és a Nyári Pál utca sarkáig nem ér el a zaja!

Ellenben egy igen tágas, ám egyszerű nevű vendéglátóhely, a Sercli ásít felénk. Szombat délután vendég ugyan nem akad, de sebaj, nem ismerkedési estre jöttünk. A belső tér láttán maximálisan egyetértünk az étterem ajánlójával - "a múlt század hatvanas, hetvenes éveire jellemző minimalista hangulatot idéz modern színvilággal és eredeti belsőépítészeti megoldásokkal ötvözve" -, legfeljebb annyit tennénk hozzá, hogy retrózásnak hál' istennek semmi nyoma.

A Sercli választéka egyértelműen hazai ízeken evez, de a hortobágyi kilenclyukú "folklórmenü" azért kínosnak találtatott. A tejfölös-zsályás vargányaleves (890 Ft) igazán ínycsiklandó, szerencsére a tökéletesre főzött gombából - amit a magunk részéről az "év legjobbjának" mondanánk - bőven került bele. A baconbe göngyölt szűzpecsenye friss lecsóval, tócsnival (2690 Ft) szintén telitalálat. Nem nagy ügy, a sikerhez csupán arra volt szükség, hogy az egyszerűen elkészíthető, ám oly gyakran elrontott összetevőket - főleg a tócsnit - rendesen megcsinálják. Megcsinálták. A sült hagymás rösztis tarjáról (2490 Ft) ugyanezt mondhatjuk: lám, kis odafigyeléssel, rendes alapanyagokkal az egyszerűbb ételek is varázslatossá válhatnak. Ha pedig némi fantázia is kerül, olyan konyhába érkezünk, ami összetéveszthetetlenül "magyar", noha szó sincs agyonpaprikázott csirkeraguzásról, hátborzongató belsőségekről, vagy az olyan újabb gyomorgyilkos rémségekről, mint a langalló vagy a töki pompos.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.