étel, hordó - SHALIMAR

  • .
  • 2007. november 22.

Trafik

Kedvelt kifejezésünk a "népek konyhája", nemcsak pikáns mellékízei, de viszonylagos megbízhatósága miatt is. Elmúlt a nyár, ne kerteljünk, jelenleg Budapesten a magyar konyha sokkal veszélyesebb üzemnek tűnik, mint akármely egzotikus kaland.
Hogy ez így túlságosan erős? Lehet. De ha kivesszük az ételhordóból a távol-keleti gyorsbüféket, akkor már emészthető ez az állásfoglalás. Nem úgy, mint éttermi babgulyásunk hetven, pacalunk kilencven százaléka.

Az elmúlt hónapokban - akár a késsel-villával poroszkáló Harangozó Teri - bejártuk a földnek minden zegzugát, és még Budára sem kellett átmennünk. Azzal pedig, hogy az időjárás télire kanyarodott, kézenfekvőnek tűnt vágyódásunk valami melegebb éghajlat felé. Akár a meggyúrt hógolyó.

Szerencsénkre csak az eső hullott azon a délutánon, amikor a kristálygolyóban egy bölcs jógi képe derengett. Mintha a fiatal George Harrison is ott lótuszolt volna mellette egy szitárral, de épp eleget jártunk a nyolcvanas években "indiai teaházakba", hogy ne akadjunk ki az efféle szépséghibán. Különben is, amióta képkeretező barátunk Krisna-hívővé vált, apró üzletét pedig Hare Rámának nevezte el, van egy olyan érzésünk, hogy Budapesten minden Indiával összefüggő dolog csörgősipkát érdemel. Már majdnem röhögni kezdünk, de a golyóbisban gomolyogni kezd a köd, ám, mint később kiderült, nem köd volt az, hanem gőz, egyenest a konyhából.

A Dob utcai Shalimar több mint tíz éve működik a Klauzál tér mellett, egy szenespincében. Isten tudja, hányszor mentünk el előtte, de az úgy hagyott csuklós vasajtó, a szegényes portál, nem utolsósorban a meredek lépcsők láttán inkább lepusztult borozónak véltük, nem ínycsiklandó mélységnek. Igaz, hogy számtalan helyen hallottunk már róla dicsérő szavakat, mégis nehezen szántuk rá magunkat a megmerítkezésre. Pedig a Shalimar változatlan léte a hazai vendéglátási viszonyok ismeretében rendkívül hosszú idő, szinte matuzsálemi kor. És csak egy dolgot jelenthet. Azt.

Odalent nyoma sincs a légoltalmi hangulatnak: istenes szobrok közt szantálfüstölő szórja illatát, jobbra kirakat, benne a konyhával, balra két helyiség, dohányzó és füstmentes, meleg színű bútorokkal, fehér abrosszal. A magyar felszolgálók roppant udvariasak, de hiányzik belőlük az a lelkes ismeretterjesztés, amit más helyen tapasztalhattunk, ha számunkra érthetetlen fogással találkoztunk. Persze az indiai paradicsomlevest (690 Ft) és a Shalimar módra készült csirkehúslevest (690 Ft) nem is nagyon kell magyarázni. Az előbbi valóban pikáns, fűszeres meglepetést tartogat, valamint kutyaközönséges szétázott zsemlekockát), az utóbbi viszont legfeljebb attól érdekes, hogy a teljesen hétköznapi erőlevesbe olyan csirke került, mint az öreg Ali hamis kebabjába.

A kétszemélyes Shalimar-tálat (3690 Ft) viszont illik komolyan venni. A nagyméretű tányéron a tandúr kemencében sült csirke dominál, de azért bárány és marha is akad. Köretnek pedig két samosa nevű zöldséges táskát és nagyon-nagyon sok lila hagymát kapunk. Meg valami lángnyelvű szószt, ami az egyébként csípős falatokkal keverve gyakorlatilag lángszóróvá változtatja levegőért kapkodó fejünket. Nagy bajban vagyunk, szósz nélkül túlságosan száraz minden falat, ráadásul a csirke nem egyenletes hőmérsékletű. A ropogós naan, az indiai kenyér (350 Ft) és a mangó lasszi (240 Ft/2 dl), ez a nagyszerű, joghurtos ital tűzoltáshoz megfelelő, ám ahhoz, hogy elégedetten álljunk fel az asztaltól, semmiképp. Úgy látszik, több mint tíz év alatt csak a rutin érlelődött.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.