A Rákóczi utat már többször leírtuk. A valaha kiemelkedő szolgáltatásokkal telipakolt főút ma nem több, mint az autósforgalom zajszennyezett, szürke medre, úgy tűnik, eleve halálra ítélt mindaz, ami itt terem. Persze vannak kivételek - minden temetőben volt már csodálatos újjászületés -, de a Rákóczi út esetében meg kell erőltetnünk a emlékezetünket, hogy példával szolgáljunk. Ezért egy ilyen helyen jelentős vendéglátó-ipari beruházást végrehajtani több mint merészség. Nem mondanánk kihívásnak, inkább olyan extrém sportnak, ami csak egy nagyon szűk kör érdeklődésére tarthat számot: sítalpon lecsúszni a gyárkéményről, átúszni a Balatont jég alatt, valami hasonló.
Többször foglalkoztunk a Rákóczi úti létesítmények folyamatos átalakulásával, és mindig ugyanarra jutottunk: turkálóként vagy 100 forintos boltként végzik. Most zavarban vagyunk. Az Astoria közvetlen közelében, a valaha bűzlő gyorsétteremként működő hodályban ugyanis megint nyílt étterem. Igaz, hogy még régebben szálloda állott itt, elegáns restaurant-nal, de ki emlékszik arra? Most csak kapkodjuk a fejünket, mivel az XO nem akármilyen hely. Hetedhét országra szóló, előkelő és nagyvonalúnak látszó intézmény. A bistro elnevezés ne tévesszen meg senkit: itt legfeljebb a piros hetes gyors, ha kinézünk az ablakon. Odabent azonban olyan látvány tárul elénk, ami párját ritkítja a magyar vendéglátóiparban. Valódi minőség, ugyanis itt minden az, aminek látszik, a berendezők meg sem próbálták olcsó illúziókkal betömködni a lyukakat: a barna és drapp dominál, a fa fa, a fém fém, az abroszok és a szalvéták damasztból. Az ezüstösen csillogó, szép vonalú evőeszközöknek súlyuk van. A nagy belmagasságú, reprezentatív terem boltívei és a pult mögötti részt uraló hatalmas tükör miatt XX. század eleji kávéházak hangulatát idézi, a látványkonyha és pult viszont már a megtestesült high-tech. Hogy tovább bonyolítsuk a dolgot, a lapos, henger alakú csillárok, a tejüveg-faburkolat kombinációjú ajtók viszont a harmincas évek modernségét jelenítik meg, és tulajdonképpen ez uralja a termet. Nem lepődnénk meg, ha az egyik oszlop mögül hirtelen Gózon Gyula penderülne elénk, és valami olyasmit dúdolna, hogy "én úgy szeretek részeg lenni", bár valószínű, hogy a dal végét már odakint énekelné. Nem mintha a személyzet szigorúnak tűnne, de valahogy azt érezzük, hogy az XO-ban nemcsak a dolgozóknak, de a vendégnek is illik viselkedni. Persze az is lehet, hogy mindezt csak azért gondoljuk, mert minden villára tűzésünket sorfalas figyelem - a pincérek, a pultosnő, de még a séf sem veszi le rólunk a szemét - kíséri. Igaz, rajtunk kívül nem akad más vendég.
No, de mit tűzünk a villára? Elsőnek forró kecskesajtot (990 Ft), ami leveles tésztaágyon hever, és salátával takarózik. Látványnak több mint pompás, az ízével sincs bajunk, a tészta azonban túlságosan száraz, egyszerűen képtelenek vagyunk kistermetű, sajtos, salátos katonákat toborozni, így az ízek kombinációját nem ellenőrizhetjük. Szerencsére a serpenyőben grillezett fogas fokhagymás parajjal, fehérbormártással (2760 Ft) már minden igényt kielégít. A hal húsa szinte szétomlik, az édeskés szósszal meg a durvának látszó spenóttal pedig valóban olyan világba repít, ahová a legfinnyásabb ínyenc is örömmel váltana útlevelet. A desszertként felszolgált gyümölcsmousse-toronynál ismét a leveles tészta kerül elő, mondhatnánk, ez a "lépcsőforduló", most viszont egyáltalán nem érezzük porhanyósnak. Az általában súlyos csokimousse-okkal ellentétben ez kimondottan könnyű, málnás nyári finomság, és az tényleg csak kekeckedés, hogy vajon milyen lenne ez a háromemeletes torony, ha a tésztával elválasztott szintekre más és más ízesítésű habok kerülnének.
Azt viszont már komolyan gondoljuk, hogy az XO-val létrejött egy olyan létesítmény, ami párját ritkítja a pesti kínálatban. Drukkolunk, hogy mértékül szolgáljon mindazoknak, akik a Rákóczi úton kezdenek üzleti tevékenységbe.
