Nyilván a végletes pesszimizmusunk és a túl sok időjárás-jelentést hallgató időjárás lehet az oka, hogy a Horánszky utca felé vettük az irányt, noha ebédelni akartunk elsősorban. Árnyékban, de inkább testvérek között is rohad a banán, fene a gusztusát, a mienkről fent már szóltunk. Az utcasarkon találkoznak a haverok, gyerünk a lombok alá, aztán vagy negyedórán át nézik egymást, mint a hintalovak, némán. Hogy hova a manóba is lehetne menni... - kétségkívül nem nagy felfedezés azonban a kerthelyiségek csekély számán nyafogni. Maradnak tehát a hetedik, nyolcadik kerület körfolyosói közé besuszterolt rettenetek, de jelen leiratunk majdani tanulsága sem lesz képes megingatni azt az axiómát, hogy alkalmasint csak inni járni érdemes, mert akkor úgyis mindegy. E tényállítás persze a kármentő túlsó oldaláról is fényesen bizonyított, hisz az efféle bejzlik többségében eleve csak inni lehet vagy érdemes. Nem így áll a világhoz a jelen vizsgálatunk tárgyát megtestesítő objektum, s nyilván jó oka is van rá, amit azonban csak hellyel-közzel sikerült felderítenünk. A harmincöt fokról belépve harminchét-kettő fogad, de nem vagyunk orvosok, és van egy kis huzat is. A körfolyosók ölelése előrelátón gondol arra is, hogy a beteg kánikulát rendszerint esőzés szokta követni, ezért a teret vastag, dróthálóval átszőtt üvegtető borítja, örömmel konstatáljuk így, hogy megázni legalább nem fogunk. Tévedünk természetesen, hiszen az izzadság vastag filmréteget von az arcunkra, fürdünk a verejtékben. A személyzet az évszaknak megfelelően öltözik, polgári viseletbe - ennek minősítésétől ezúttal eltekintenénk. Azt is csípni szoktuk nagyon, amikor mondjuk az üzemvezető-helyettes vagy a tulaj az egyik asztalnál ül egy kockás füzet meg valamelyik beszállító társaságában. Nyilván azt is a nagy meleg számlájára írhatjuk, hogy a vörös bor - szokvány másfél literes kiszerelésű szekszárdi cuvée-nek nevezett, amolyan "jellegű"-jellegű termék - egyenest a hűtőből érkezik; neki is meg kell húzódnia a meleg elől, épp ezért visszaküldjük.
Az ételekre nem kell sokat várni, például a négyes metró felépültéhez (leépültéhez? végül is földalatti) képest. Ám ehhez képest a borgőzös lazachoz feladott sült zöldségből (1750 Ft) csak a hajszálvékonyra karikázott sárgarépa van rendesen átsülve, a többi ropog, mint a hó, amiről épp álmodunk. Az ilyen borgőzös lazac úgy megy, hogy amikor a mélyhűtőből kiszedett halat feldobjuk sülni, locsolunk rá bort, hogy ne száradjon ki. Nos, ha önök borok lennének ebben a melegben, mit választanának? A hűtőszekrényt vagy a sütőt? Azért a bor az úr. Nos, mindezek után aligha hiszik el nekem, de forralt bor kapható (180 Ft/dl) - így már nincs is min csodálkozni, ezt a hal is csak télen szereti. A szezámmagos csirkemell általános salátával nagyjában elfogadható, a saláta mellé tűzött pirítós viszont egy vicc, de az igazit amúgy is kihúzhatjuk nyugodtan a szótárunkból. Járt nálunk egy libaleves is az adekvát gombóccal, mindketten magabiztosan hozták a budapesti sztenderdet. Jól emlékszem, egy borjú is az asztalunkra került, de mivel tegnapi történetet mesélek, csak annyit sikerül utólag kitudnom asztaltársamtól, hogy ehetséges volt, de többre nem emlékszik. Az ebéd fénypontja kétségkívül a desszert volt, vizes zsemlébe töltött túró, amit a tálalással együtt leginkább úgy jellemezhetünk, mint mackófölső alá nyakkendővel felöltött fehér inget.
Összegezve a tapasztalatainkat elmondható, hogy a hely nagy melegben ellenjavallt, a kiszolgálás - leszámítva az indolens öltözetet - megfelelő, az ételek unalmasak, az italválaszték elégséges, az árak barátságosak, esténként felcsendül egy pianínó. Add már, uram, az esőt!
