A közönséget azonban nemcsak a helyszín és a többnyire nem szándékos, ám mégis biztosra vehető lerészegedés kovácsolja egybe, hanem elsősorban az ideg-összeroppanás közeli állapot, amit egy-egy kiszolgálás alkalmával kell elszenvednie a számos - ám mégsem elegendő - büfé pultjánál. A hatvanas-hetvenes évek legszebb strandi hagyományai kelnek életre, mindenki üvölt - "Ne tolakodjon!", "De tízezrest adtam!" - így a vásárló, "Kééééész a lekváros pali!", "Négy évszak a pizza!" - így az eladó -, ám ellentétben az évtizedekkel ezelőtti kényszerhelyzettel, most mindenki önszántából száll le e pokolba.
Lehet ennél rosszabb? Naná. Rendeljünk "éttermi fogásokat" valamelyik talponülőben, a Party Sörkertben (pontos címe: Bp. III., Római part 23738/6 - nem vicc!) például van ilyen lehetőség. De mit tegyünk, már csak ilyenek vagyunk. Ám egyúttal olyanok is, hogy ok nélkül nem járjuk a poklot, vagyis a fent részletezett infernó legfeljebb az apropóhoz elég: hétköznap délután érkezünk, amikor a partvidék Kazal László legszebb álmát idézi (jó levegő + bőséges táplálkozás), és három vagonra való biciklin sem kell átgázolni, hogy helyet foglaljunk valamelyik evőpadnál.
Természetes az is, hogy elsők és egyetlenek vagyunk a sorban - próbálnánk ugyanezt szombaton... Valószínű, hogy akkor a fiatal, kisportolt, látványos tetkókkal díszített büfés sem a haverkodó, "sz'asztok, mit esztek?"-kel indítana, de mi sem halászlével és bablevessel. Néhány perc alatt készül el, és valószínűleg csak azért nem halljuk a mikró csengetését, mert túlságosan messze (pontosabban a Dunához közel) ültünk le az italunkkal. A halászlé pontosan ott van, ahol lennie kell, ha műanyag tányérba kerül. Összetétele: halászlékocka, paprika, só, ipari ponty és gépzsír meg még egy kis só. Ha csak egy fokkal lenne zsírosabb, már halászlékenőcsként lehetne reklámozni, nekünk viszont azon kellene eltűnődnünk, hogy miért kértük ezt, hisz' pontosan tudtuk, mire számíthatunk.
Hát azért, mert ami a pontynál hátrány, a babnál behozhatatlan előny. Aki csak egyszer járt úttörőtáborban, csak egy napig volt katona, jól tudja, a kolbásszal, csülökkel, sonkával megrakott ipari bableves az ételek királya, legalábbis, ha kellőképpen sűrű. A miénk pontosan ilyen, és mivel a mellékelt kenyér is sokkal jobb az átlagosnál, teljes az elégedettségünk.
Ehhez képest a fogassteak a flancolás csimborasszója, nem is értjük, hogy kerülhetett az étlapra. Egész tisztességesen elkészítették, kár, hogy az olajban úszó grillezett zöldségek nemhogy rontanak az összhatáson, de szó szerint hazavágják a lendületes vezéralakot. Nekünk is ekkor kellett volna hazavágnunk magunkat, mert a harcsapaprikás túrós csuszával minden - nem különösebben derűlátó - várakozásunkat is alulmúlja. Az azonosíthatatlan szósszal nyakon öntött pocsolyaszagú harcsa az öszszeragadt, túrót csak hírből ismerő, ízetlen tésztával legalább annyira pokoli, mint ugyanitt egy szombati, késő délután. Nutellás óriáspalacsintával mentjük a menthetőt, de csak annyit sikerül elérni, hogy néhány harapás után szinte a Balaton partján érezzük magunk. Persze tudjuk, 5420 forintért ez tényleg csak a hülyének éri meg.
