Nem véletlenül kerültük eddig a Városligetet, meggyőződésünk volt, hogy a tengernyi zöldben úgysem találjuk meg az arany középutat a Gundel és a kőkemény cirkuszi perec között. A Robinsont kilőhettük, mert pénteken lapzárta, a Bagolyvár pedig már megvolt, valamikor a múlt században (Bagolyvár, Magyar Narancs, 1999. május 27.).
Igazából nem is kertész lesre indultunk, arra voltunk kíváncsiak, van-e szervál az állatkertben, és ha van, szállítható-e a hullámvasúton, mire képes a dodzsemmel, és valóban igaz-e a városi legenda, mely szerint a fogságban tartott szervál rövid időn belül a céllövöldék rémévé válik. A válasszal egyelőre adósok maradunk, mivel a kisföldalatti zaját is elnyomta gyomrunk korgása. El sem jutottunk az állatkertig, a Széchenyi fürdőnél már az ájulás határán jártunk. Volt perec, persze hogy volt, sőt vattacukor, de hál' istennek, akadt más is, cirkuszi sátorra emlékeztető, alkalmi építmény, kívül-belül asztalokkal.
Széchenyi kertnek hívják, télen-nyáron nyitva tart (a sátor fűthető), ráadásul nem is vadonatúj. De említettük már, új fiúknak számítunk a Ligetben.
Hétágra süt a nap, inkább a "belső udvart" választjuk, meglepetésünkre az enteriőr egyáltalán nem tűnik sem sátrasnak, sem különösen eredetinek. Átlagország bármelyik éttermét így rendeznék be, bár minket már az is meghat, hogy mellőzték a műanyag kerti bútort, "rendes" székek és asztalok vannak. És egy rendes pincér, aki pontosan tudja, meddig mehet el. Természetesen nemcsak a konyháig és vissza, de azért ne ő adjon életvezetési tanácsokat. Diszkréten a mandulás cseresznyelevest (680 Ft) ajánlja, előételnek a diós bundába panírozott rántott camembert-t (850 Ft), főnöknek pedig a harcsapaprikást (2550 Ft) mi választjuk, kapros csuszával.
Az első harmadra az unalmas tologatás jellemző. Megérkezik a sajt, sült krumplival, áfonyalekvárral. Szokás szerint akkora, mint egy főétel, inkább eltömít, mint kedvet csinál a továbbiakhoz. Félre ne értsék, nincs vele baj, csak éppen semmilyen. Pedig kimondva milyen sejtelmes! De tányéron meghal, úgy érezzük, hogy ennél még a botrányosan rossz is jobb lenne, azonban a szünet után kissé felpörög a játék. Noha csak a tejszínhab tetején leffeg néhány mandulaforgács, a cseresznyelevessel elégedettek lehetünk a nagy hőségben. Nem jellemzők rá az ötletes megoldások, de megkapjuk, amit várunk tőle: felfrissít. Nem bántuk meg, hogy hallgattunk a jó szóra, bizakodva tekintünk a jövőbe.
Úgy tűnik, az optimizmus kifizetődő, mivel a harcsapaprikásnak köszönhetően valóban emlékezetessé válik a játék. A kapros csusza ugyan távolról sem tökéletes, de mit számít, ha az ízesítés elsőrangú, a hal pedig mintha nem is hal lenne, hanem krémes pecsenye. Talán mégsem csak a mesekönyvekben van nemes harcsa. És nem kell visszatenni a frizsiderbe, hogy teljesítse három kívánságunkat.
