Aki az első magyarul megjelent Sandman-kötetet olvasván arra számított, hogy hasonló mederben folytatódik a történet, az bizonyára meglepődött a második felvonást lapozgatva. Amíg ugyanis a Prelűdök és noktürnök abszolút főszereplője a címbéli Álmok fejedelme volt, akinek a Pokolban kellett a saját küzdelmeit megvívnia, addig A babaház jórészt a halandók világában játszódott, és Sandman – az események katalizátoraként – csak a dramaturgiailag kitüntettet pillanatokban tette tiszteletét. A harmadik kötetben pedig már az összefüggő történet is hiányzott: az Álomország négy fejezetét négy önálló tündérmese alkotta.
A címét egy Keats-versből kölcsönző Párák évszaka visszakanyarodik az első kötethez, amennyiben ezúttal is Morpheus kerül fókuszba. Neil Gaiman (korábbi interjúnk itt olvasható vele) ugyanakkor a második és harmadik rész anekdotáit és karaktereit is roppant ügyesen szövi bele a mesefolyamba: így válik például A babaház prológusában megismert Nada a bonyodalmak elindítójává. Az Álmok fejedelmében, alig tízezer évvel az után, hogy a Pokolra száműzte egykori szerelmét, feltámad a lelkiismeret, és úgy dönt, kiszabadítja a nőt. Lucifer azonban, hősünk meglepetésére, nem támaszt ellenállást, sőt a kezébe nyomja a Pokol kulcsát – csináljon vele, amit akar. A folytatásban Gaiman kiadós mitológiai enumerációt tart: felvonul Sandman kastélyában a világ összes istensége, démona és egyéb transzcendentális lénye, hogy mind magának követelje a Pokol kulcsát.
Ugyanakkor komoly morálfilozófiai kérdések is a terítékre kerülnek, ezúttal a bűn és bűnhődés tárgykörében, a megszokott színvonalon és stílusban, megszámolhatatlan kultúrtörténeti utalással – helyenként talán már sok is a jóból.
A szörnyistenek torzsalkodása kétségkívül szórakoztató, de izgalmasabb a játszma, amikor Gaiman a halandóknak is oszt lapot. A remélhetőleg hamarosan érkező folytatásban az arányok ismét helyrebillennek majd.
Fordította: Totth Benedek. Cartaphilus, 2011, 216 oldal, 3480 Ft
