rés a présen - "Álmaimban franciául beszélek"- Vedres Ági fotós

  • .
  • 2010. augusztus 12.

Trafik

rés a présen: Augusztus 29-ig látható a "Hé, fiúk!" kiállításod a Mai Manóban. Hogyan szerveződött? Vedres Ági: 2007-ben volt az első nagyobb kiállításom, de nem hagyományosan, galériában, hanem "az arany disznó évében" egy kínai gyorsétteremben.
"Az Arany Disznók orrukkal már a csengőt nyomják" címmel. Ez a hetedik önálló kiállításom. Tavaly a "Minden, ami nem város" címmel országos fotópályázatot hirdetett a Fotófalu Alapítvány, amelynek a fődíjasa lettem, és önálló kiállítási, bemutatkozási lehetőséget kaptam a Mai Manó Galériában.

rap: A kiállítás témája kissé eltér a szokványostól. Mi motivált?

VÁ: A 2010-ben Magyarországon tudatosan, tudattalanul élő, létező, lézengő, komoly, vad vagy szelíd, macsó és feminin, élvhajhász és egyenes utat járó, hétpróbás és anyámasszony katonája, izmos és csontropi, tetovált és sima bőrű, hip-hopper és rapper, függő és tiszta, csajozós, könyvmoly és analfabéta, tehetős és lyukas zsebű, kreatív és ötlettelen fiúkat akartam bemutatni. Az utcán, villamoson, metrón, az éjszakai életben találtam meg a karaktereket, akik hatással voltak rám.

rap: Van a puszta ábrázoláson túli, tágabban értelmezhető kontextusa is e műveknek?

VÁ: A fotónak ereje van, nemcsak lenyomatot képez, de valami idő ott marad a fotópapíron, valamiféle "időprés". A képek alá/hozzá/mellé rövid történeteket írtam azokról a helyzetekről és érzésekről, amelyek a képpel párhuzamosan keletkeztek. A "fiúk" egyetértettek azzal, amit láttak, ahogyan a képeken szerepeltek, és a szövegekkel is. Kaptam egy e-mailt egy lánytól a kiállításmegnyitó után, aki azt írta: "Megláttam a férfiakban a szerethető, érzékeny, szakrális részt." A fotókkal tehát helyre is lehet hozni dolgokat.

rap: Tanultál fotózni?

VÁ: Tizenkét éves voltam, amikor az építészmérnök nagybátyámmal egy családi kirándulás után a fürdőszobában előhívtuk és le is nagyítottuk a negatívokat. Olyan misztikus volt az egész, mint mikor a Balatonon a lepkéket és szitakötőket nézegettem a befőttesüvegben, míg szabadon nem engedtem őket.

rap: Milyen témák érdekelnek még, vagy milyen technika?

VÁ: Az én realitásom az, ami a valóságot mutatja, a másik realitásom az a láthatatlan és nem is valóságos, ami inkább érezhető. A hagyományos eljárások és a ma már feledésbe ment technikák is érdekelnek. Gyűjtöm az analóg fényképezőgépeket. Lyukkamerával és polaroiddal is készítek képeket. Egyszerre három-négy gépet is betuszkolok a táskámba, elegánsan, egy nagy retikülbe.

rap: Következő megjelenés?

VÁ: Budapesten, a Gozsdu "E" Udvarban nyílt meg július 20-án a Kirakat kiállítás, ahol én is bemutatom szorosan a nyárhoz kapcsolódva a tengerparton készült fekete-fehér fotóimat, amelyeket egy régen használt technikával, lyukkamerával készítettem. Aztán majd biztosan Párizs. Mert az álmaimban franciául beszélek, és mindig tudtam, hogy egyszer Franciaországban fogom megmutatni a fotóimat az embereknek.

Figyelmébe ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.