tévésmaci - A göböly visszatér

  • .
  • 2011. szeptember 15.

Trafik

Amikor Sztupa és Troché a kőkereszthez tartottak, még nem is hajnalodott. A vonat teljesen képtelen időpontban, három óra harmincötkor állt meg az állomáson, egyikük sem értette, hogyan szállhattak le s fel mégis annyian - persze csupa behúzott vállú, nagykabátos alak.
Egy kisebb falura való alvajáró. A leszállók még csak-csak, hiszen a vonat egy másik országból érkezett, tele olyan utasokkal, akik este szálltak fel és így értek ide. Biztos csupa helyi erő, akik most - szintén behúzott nyakkal és felhajtott gallérú nagykabátban - sietnek haza. Még egy megálló a helyi busszal, s onnan már csak két utca, ki lehet azt bírni. A kapuban ügyetlenkednek egy kicsit a kulccsal meg a zárral, a szájukba vett kesztyű leesik, rálépnek a sötétben, le kell érte hajolni, de közben: jaj, vigyázni, hogy csak csendben zörögjön a kulcscsomó, hogy halkan kattanjon a zár, hogy ne ébredjen itt fel senki. Hisz' amúgy is korán kell kelniük, csak nem ennyire. Ám a felszállókat tényleg ki érti, reggel fél négykor bejárónak lenni nyilván nem egy kéjmámor - márpedig hova a fenébe mehet az ember szerdán hajnalban? Trochének még az is feltűnt, hogy milyen sok a fel- s leszállók közt az asszony, de ezt már egyikük sem tudta mire vélni, nem is gyötörték magukat a megfejtésével. A restiből persze szűrődött ki fény, bár ablaka nem volt, vagy nem a peron felé nézett, csak az ajtó alatt húzódott az az ismerős sárga csík. Mi meg húzzuk a csíkot tévézni.

Pénteken (16-án) régi kedvencünk, a Hálózat tévé este kilenckor leadja Az édes élet című filmet. E heti találós kérdésünk: igaz-e, hogy Federico Fellini e híres filmjében Old Shatterhand lezúzza Rubini polgártársat, méghozzá a legendás öklét (mely pozdorjává zúz) használván e nemes célra. A helyes megfejtőket innen is csókoltatom, a többieknek pedig nyilván Anita Ekberggel kedveskedem. Ki kedveskedne még a fénykorát élő Anitával?

Szombaton éjjel fellebben a fátyol a Filmmúzeumon. De addig is beszéljük meg, hogy volt-e önöknek olyan "színes" tévéjük, aminek a színeit (azt a feketét meg a fehéret) a képernyője elé lógatott sötét sárga celofán hozta ki igazán? Ha nem volt, gyorsan szerezzenek egyet, mert még nem éltek. Nos, éjjel fél egykor a Gyilkosság telefonhívásra kezdődik - önök is tudják, ki rendezte, én is. Önök is látták százszor, én is.

Vasárnap ismét a szavatossági idő problémája kerül érdeklődésünk homlokterébe, ahova már oda van készítve egy górcső. Tehát, Poirot hazájában, a Story4-en már hetek óta tömegével nyomassák a Carry on... filmeket, most épp a Folytassa, forradalmár! kerül (negyed hétkor) terítékre, 1966-ból. A magam részéről a Folytassa, Cleó!-t preferálom, abból is azt, amikor a csávó héjastul enné a banánt, de rászólnak, hogy nem úgy kell, mire eldobja a közepit, s a héját falván megjegyzi, hogy így már tényleg sokkal jobb. A lejárt szavatossági idő így nem ide, hanem a Duna Tévén 22.10-kor adott Greenaway-opusra vág: ugyan melyik polcra tegyem A rajzoló szerződését? Ellenberger tizenegykor az m1-en egy ugyancsak 1960-as darab a fiatal Lino Venturával és a hasonlóan süvölvény Belmondóval: Menekülésre ítélve (volt ez már persze Halálos kockázat is).

Hétfőn Makk Károly 1964-es Mikszáth-adaptációja, a Mit csinált felséged 3-tól 5-ig? lesz az m1-en, nyolctól. Aki azt mondja, hogy ez a maestro főműve, tegye fel a kezét! Na, ugye! Ellenpróbát kérek! Kilenckor lehet ugrani a Filmmúzeumra; az Egy kis gubanc John Cassavetes utolsó filmje, s talán az egyetlen, amire mondhatjuk, hogy gyengóca. Nekem persze tetszik, különösen a kopasz Peter Falk és a Gina Rowlandsre átigazított Beverly D'Angelo.

Kedden 16.50-kor találkozunk a Filmmúzeumon: Botrány az operában! Rögtön utána Estély habfürdővel. Azt követően hangverseny: Smaci zongorázza a különbséget.

Szerdán este nyolckor Isten hozta, őrnagy úr! az m1-en. Csütörtökre is marad tévémozi: kilenckor versenyre kél a Filmplű a Filmműzeóval: itt az Angyalszív, ott a Butch Cassidy és a Sundance kölyök. Állj, vagy lövök! Senki ne tévézzen!

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.