tévésmaci - Ecsetfülűek dagonyáznak a hátsó udvarban

Amikor Sztupa és Troché dohánnyal foglalkoztak, nem volt éppen jó dolguk, de annyira finom illat terjengett mindenfelé, hogy már azért megérte. Sokat kellett kapálni, az volt a legfárasztóbb.

De az sem volt sokkal jobb, amikor végre leszedhették a dohányt, tűzött veszettül a nap, átizzadt a fehér ingük, a szálló por eltömte a pórusaikat, a víz megmelegedett a kulacsban, és végtelen hosszú volt a dohányföld, túlért messze a szemhatáron. A fűzés már jobban tetszett, összejött ezernyi öregasszony, fogtak valami kötőtűszerű, hosszú, hegyes izét, hát tű az csak, na, mondom, ménkű hosszú madzag volt ráerősítve, és húzkodták rá egyesével a leveleket. Volt valami forsza is, hogy hol kell átszúrni a levelet, a vastag erén vagy ilyesmi, de azt könnyű volt megjegyezni, a nyanyák teljesen automatikusan csinálták, oda se néztek, csak vették fel egyesével a leveleket, mint ahogy a lánygyerekek gyöngyöt fűznek, húzkodták föl őket a zsinórra. Nemhogy nem néztek oda, de igazából oda sem figyeltek! Mással voltak elfoglalva, járt a szájuk szakadatlan, mint a papmalom. Szinte meg sem lehetett különböztetni, hogy melyikük mondja, vadabbnál vadabb pletykákra kontráztak rá, mintha azon lett volna verseny, hogy melyikük tódít nagyobbat. A történetek kivétel nélkül a falu fiatalabb évjáratú nőlakosságáról szóltak, s nem férfifüleknek szánták egyiket sem. Mi is jobb, ha elmegyünk tévét nézni.

Pénteken (23-án) azért ne hamarkodjuk el a dolgot, várjuk meg, míg leszáll az éj, pergessük le a kísértetek óráját, s mikor az utolsó részeg is hazadülöngélt, s elhallgatnak az éjszakai buszjáratok is, 1.25-kor kapcsoljunk a Filmmúzeumra, ahol épp elkezdődik Janisch Attila legjobb filmje, az 1997-es keltezésű Hosszú alkony. A másfél órát finoman alulról szagoló műben meghal Törőcsik Mari, és egy autóbusz - a volánnál az akkor még felfedezésszámba menő Csuja Imrével - elviszi őt, nos, alighanem a másvilágra. Izgalmas és drámai remekmű, sem a rendező pályáján, sem az egész honi filmgyártásban nincsen nagyon párja - tudom jól, hogy senki nem fog fennmaradni hajnalig, hogy megnézze, de nem adom fel, szombatra szabadnapot adok annak, aki mégis.

Vasárnap aztán lehet pótolni a hiányokat: megfigyelték amúgy, hogy a szupermarketekben nemcsak az ünnepi zárva tartás előtti napon van tömeg, hanem az utánin is? Elvonási tüneteink vannak, ha egy napig nem látunk színes csomagolópapírokat. Azért ma is kivárjuk az estét: fél tizenegy előtt öt perccel az m2 nyomat ugyan egy fr.-belga-svejci izét, A vihar mindent felkavar címmel 2005-ből, de a nagy verseny tizenegy után tör ki. A vörös sarokban, illetve Az utolsó belövésben, 23.10-kor a ViaSat3-on Tim Roth és a néhai Tupac Shakur, száll szembe a Filmmúzeumról és a zöld sarokból negyedórával később indított Sokkos kezelés című 1973-as francia-olasz filmmel (már az évszám maga felveszi a versenyt a két sztárral).

Kedden már reggel beismerem, hogy erre a hétre szisztémám van, elhatároztam, hogy csak minden másnap tévézünk. Milyen ötlet? Szerintem jó. De azért ma is kivárjuk az estét, lógósok és újszülöttek, meg persze a fanatikusok megnézik a Filmmúzeumon a Megáll az időt kilenckor. A Taviani testvérek 23.40-kor a Szent Lőrinc éjszakájával a Dunáról hívják (logikusan: evezős)versenyre a Linklater nevű rendezőt, aki negyedóra előnyt ad nekik az RTL Klubon, s Mielőtt felkel a nap, minden eldől - én először. Ugyanakkor emlékeztetek mindenkit, hogy ne örüljön ilyen korán (ti.: napfelkelte előtt), mert a műremeknek van valami utózmánya vagy előzménye is, amit nyilván csomagba adtak vele, azt sem fogjuk nyilván megúszni (hogy ki ne jöjjek a vizes szimbolikából).

Csütörtökön a Duna tévén este kilenc óra ötkor kezdődik a szezon legjobb címe: A tangóharmonikás nyaral. Bár a kolumbiai filmgyártás 2008-ban sem tartozott a világ élvonalába, mégis most figyeljenek oda rájuk, fogadják meg intésüket. Tévézés helyett próbáljanak meg nyaralni egy kicsit! El fognak csodálkozni: már minden nyaralóban van tévé!