Dugovics Titusz

Az étterem neve: Karagőz, ami egy török népszínművészeti fogalom, nagyjából abból áll, hogy az egyik hülye meg a másik hülye hülyeségeket mondanak egymásnak. Ez azonban ne tévessze meg az embert: ebben a Karagőzben legfeljebb olyanokat mondanak, hogy soguk mezeler, sicak mezeler, hazir yemekler, mi több: kebaplar - ám ezek hol hideg, hol meleg előételt, készételt, sőt, frissensültet jelentenek, ami sok mindent megmagya-ráz. Az ételek Faruk Kemal szakácsot dicsérik.

Olyan az egész, mint a mesében, valahol az Ezeregyéjszakán túl, a Manga Zonán innen. Az ember beesik a hetedik kerület egykor Csikágónak elnevezett részébe, és belekerül mindenféle történetekbe Osakától Kyotóig, a Vörös-tengertől Nyíregyházáig, aztán kiköt a paletta kellős közepén a Karagőzben, ahol kifújja, majd utána gondosan megtörli magát. Az étterem kevésbé zajos és zsúfolt, mint Isztambul, de a hangulatot könnyebben el lehet kapni, mint a legtöbb nemi bajt: török popszámok vonyítanak, a refrénjük rendszerint gülügülüje, fellebben a szomszéd nőjének a fátyla, aki békából gyönyörű első háremhölggyé vedlik át, fogaival kettéfűrészeli a kockacukrot, és beszippantja a gőzölgő török teát. A falakon lévő metszetek körvonalai egyre élesebbé válnak, kilép belőlük Ali, a baba, szénfekete szemei felizzanak. Leila, az arab démon nem lejt táncokat, az ablakon kitekintve viszont számos ideges bennszülöttet láthatunk, némelyiket zsebkéssel, míg ismét mások a Trabantjukkal veszekszenek.

Aztán vége a látomásnak, ízek és illatok veszik át a szcénát. Csak a szemben ülő étteremguide-író tekintete parázs, de az is a frissensültre mered, és ha hihetünk zsebében repkedő dolgos két kezének, megihlette a látvány.

Vannak helyek, ahol nehéz egy vacsorát összeállítani. Van, ahol azért, mert a vacsora minduntalan szétsurran, nagy csáplengetéssel iszkolva a tányérról a falrepedések felé; itt pedig azért, mert az ember Budapesten nem ehet olyan gyakran török ételeket, hogy azonnal tudná, melyiket szereti. A nevek mindenesetre (ld. fentebb) nem túl meggyőzők, olyanok, mintha Hamvas Béla találta volna ki őket (a Karnevál IV. könyvének szereplőgárdájához), márpedig őt nem ezért tiszteljük. Ezzel aztán ott a lehetőség a további látogatásokra, hogy fény derüljön mindenre, lehetőleg ne úgy, ahogy a Tilos az Á zárjegyei kapcsán. A muszaka ismerősen hangzik, ezért ebből lett az első teszt, fehérbabsalátával, amely olívaolajban ázott és hagyma van a tetején. Bármit is vártam, nem csalódtam: az sem zavart, hogy ide kutyákat engednek be, akik fakír módjára imádják az erős paprikát.

Inkább csak lenéztem a szomszéd asztalról a kinali bözeket (fűszeres darált hússal töltött fehér sajtos, juhtúrós tészta) meg a roston sült bárányt, amit Nagy Alexandrosz is szeretett, bár viszonzatlanul. Már sajnáltam, hogy nem ettem levest az elején, de úgysem tudtam volna, hogy ezogelint (piros lencse) vagy jajhát (joghurtos mentás) válasszak, és biztos, hogy a másik lett volna a jobb. Kicsit hajtottam volna még a zsenge szőlőlevélbe göngyölt madárszőlős, rizses, vadpisztáciás vonalra, de már a patatesz kizártmazit sem tudtam megenni, pedig az egyszerűen csak sült krumpli, nem beszélve az elhíresült török édességekről. Bírtam viszont a tulaj vendégszeretetét, aki tulajdonképpen rokonom, mert az én őseim a kunokkal foglaltak hazát tizenhárom századdal később, csak aztán szelídültek magyarrá. Szóval vigyázni kell, mert nem minden magyar, ami fénylik, valamint aki a Karagőzben eszik és nem tudja a mértéket, az elcsapja a hasát, és rossz lesz neki. Akárcsak mindnyájunknak.