Májuskert Rockkocsma: Joyride

  • - sisso -
  • 1996. augusztus 1.

Tranzit

Csepel a reménység szigete, a kereskedelmi rádióadók reklámjai szerint. A rockkedvelő csepeli fiatalokat viszont nem vigasztalják a sorra nyitó autószalonok, és most már a rock sem. Reménykedni viszont lehet.
Csepel a reménység szigete, a kereskedelmi rádióadók reklámjai szerint. A rockkedvelő csepeli fiatalokat viszont nem vigasztalják a sorra nyitó autószalonok, és most már a rock sem. Reménykedni viszont lehet.

Kocsiban ülök, diktafonom ragad a kólától, mellettem a fotós kolléga alsógatyában vezet, mint aki attól fél, hogy nem éri meg a huszonegyedik századot, a Primus szól ezerrel, az se semmi, különös tekintettel a basszusra, és reménykedem, hogy a közeg majd nem próbál meg ellenállni, de tulajdonképpen mindegy, mert úgyis amotivációs szindrómában szenvedek.

Félreérthető helyzet, de ez nem a Született gyilkosok rossz parafrázisa, csupán Csepelen jártunk a Májuskert Rockkocsma záróbuliján, egyébként sincs nálunk fegyver. A mellettem ülő az egyik áldozat, a nadrágját telibe hányták sörrel, én meg vagyok a másik, szerencsétlen újságírónő, aki védekezésből öntött, mégis visszacsurgott rá az a rohadt kóla. Szóval nem úsztuk meg szárazon ezt az egyébként klassz kis bulit, amelyet azért rendeztek a Vidámpark meg a Kispál és a Borz zenekar részvételével, hogy méltón ünnepelhessék meg a rockkocsma több mint kétéves működése utáni beszüntetését.

Senki nem sírt, még én sem, persze vigasztalt az a tudat, hogy Õz úr, azaz Õz Zsolt, a Vidámpark énekese és egyben a rockkocsma szervezője nekem ajánlott egy számot, ami, ha jól emlékszem, az angyalokról szólt, de lehet, hogy egy visító kólaautomatáról.

Olcsó a kocsma, a korsó sör nyolcvan, a feles hetven, csak az a fránya kóla, amit iszom, az a drága. Egyébként ez nem egy kábítószertanya, ahogy a Csepeli Tükör című kurrens önkormányzati lap beállítja. A hülye is látja elsőre, hogy itt a máj kórbiokémiájáért csak az alkoholt lehet felelősségre vonni, és nincs egy tulaj sem, akinek platinából volna az orrnyálkahártyája. Mégis összefogott ellenük, mint első számú közellenség ellen minden, ami csak létezik Csepelen: a rendőrség, az önkormányzat, az APEH meg a vérmókusok a sporttelep fáiról. A környékbeli lakókat érdekes módon nem zavarta az a heti egy zajongás, pedig őket zavarhatná, mióta nincs a gyár szirénája meg az a szép ződ gyep. A szervek viszont mindennel próbálkoztak a csepeli fiatalság elleni büntetőkörben, bár nem zűrösebbek ezek a srácok egy fantomvillamosnál, de még a hírhedt regionális diszkók társaságánál sem. Csak a Májuskertnek valószínűleg nincsenek védelmi emberei, hogy finomak legyünk, és pénzük sincs az illetékesek megvásárlására, ha egyáltalán eszükbe jutott valaha. Ez már elég ok arra, hogy beszedjék a büntetést, mert reggel nyolcra nem volt eltakarítva a szemét az utcáról.

Õz Zsolt, aki megelégelte a folyamatos szopatást, így nyilatkozik: "Még annyi balhé sem volt itt, mint abban a néhány szaros környékbeli kocsmában. Ha jól emlékszem, a két év alatt kétszer kellett kihívnunk a rendőrséget. Nem csinálom tovább, de ha másnak van hozzá kedve, annak segítek."

Szóval, ha az az átkozott gazdasági recesszió nem volna, akkor sem hagynának élni egy helyet, ahol jól meri érezni magát a papírgyári. Nem az első és nem az utolsó eset, hogy az alig-alig élő alternatív helyeket megszüntetik. Itt legalább egy szimpla kocsma marad, és nem a hűlt helye.

Eljöttünk sajnos, így az utolsó felvonást már csak Lovasi András (Kispál és a Borz) élvezetes előadásában hallgathattam meg. Nem hagyták őket békén a mocskok, még az utolsó nap is kimentek, aztán, a már unpluggedba hajló halk zene után, levették a szájkosarat a kutyákról, és szétlökdösték a közönséget, dacolva a járdán a Vörös Csepel, vezesd a népet kezdetű nótát éneklő ellenállókkal. Kár, hogy a Gerhes (volt Kispál-technikus) addigra már elvesztette az eszméletét, pedig megmutathatta volna nekik, hányszor lehet körbehányni azt az apró kerthelyiséget, meg hogy mi a magyarok istene.

Szégyellem, hogy mi már addigra a Joyride hármashatár-hegyi végállomásánál tartottunk megemlékezést az elhagyott hajtűkanyarokról meg arról, hogy szegény csepeli fiatalok többé már nem élvezhetik a rockzenét, pedig az segít, mikor a három hertzes légköri rádiózajszint változásai kedvezőtlenül befolyásolják a delirium tremens kirobbanását.

- sisso -

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.

Delejező monstrum

Egy magyar regény, amelyben alig van valami magyar. Bartók Imre legújabb – nem is könnyű összeszámolni, hányadik – könyvének főszereplője a harmincas évei elején járó francia Damien Lazard, aki két év alatt szinte a semmiből robban be a nemzetközi profi sakkvilág szűk elitjébe, üstökösszerű felemelkedése már a világbajnok kihívóját sejteti.

Hatvanpuszta két hintája

Hatvanpuszta két hintáját nem Hatvanpusztán, hanem Budajenőn lengeti a szél egy takaros portán, vagyis egy takaros porta előtt, ez még nem eldöntött száz százalékig.

Két akol

Magyar Péter azt mondta a 444 élő műsorában, hogy egy válságban lévő országban a választási törvény módosítása nem fér bele az 50 legfontosabb kérdésbe. Amennyiben jövőre ők győznek, az éppen annak a bizonyítéka lesz, hogy még ebben az egyfordulós rendszerben, ilyen „gusztustalan állami propaganda” mellett is lehetséges felülmúlni az uralkodó pártot.

„Saját félelmeink rossz utakra visznek”

Kevés helye van kritikának Izraellel szemben a zsidó közösségben. De vajon mi történik a porba rombolt Gázában, és miben különbözik az arab kultúra az európaitól? A Hunyadi téri Ábrahám sátra zsinagóga vezetője egyenesen beszél ezekről a kérdésekről.

Szenes Zoltán volt vezérkari főnök: A NATO-nak át kell vennie a drónvédelemmel kapcsolatos ukrán tapasztalatokat

A NATO alapvetően jól reagált az orosz csali drónok lengyelországi berepülésére, de az eset rávilágít arra, hogy a szövetség még nem készült fel a dróntámadásokra. A NATO-t politikai széttagoltsága is hátrányba hozza az orosz hibrid hadviselés elleni védekezésben – erről is beszélt nekünk a védelmi szövetség déli parancsnokság volt logisztikai főnöke.

„Előbb lövetem le magam, mint hogy letérdeljek”

Az elmúlt fél évben háromszor is országos hír lett Szolnok ellenzéki – MSZP-s – polgármesterének fellépéséből, egy tömegverekedés után például Pintér Sándor belügyminisztertől kért rendőröket a közbiztonság javításáért. Fideszes elődje örökségéről, Szolnok helyzetéről és a nagypolitikáról kérdeztük a 43 éves városvezetőt.