Csepel a reménység szigete, a kereskedelmi rádióadók reklámjai szerint. A rockkedvelő csepeli fiatalokat viszont nem vigasztalják a sorra nyitó autószalonok, és most már a rock sem. Reménykedni viszont lehet.

Kocsiban ülök, diktafonom ragad a kólától, mellettem a fotós kolléga alsógatyában vezet, mint aki attól fél, hogy nem éri meg a huszonegyedik századot, a Primus szól ezerrel, az se semmi, különös tekintettel a basszusra, és reménykedem, hogy a közeg majd nem próbál meg ellenállni, de tulajdonképpen mindegy, mert úgyis amotivációs szindrómában szenvedek.

Félreérthető helyzet, de ez nem a Született gyilkosok rossz parafrázisa, csupán Csepelen jártunk a Májuskert Rockkocsma záróbuliján, egyébként sincs nálunk fegyver. A mellettem ülő az egyik áldozat, a nadrágját telibe hányták sörrel, én meg vagyok a másik, szerencsétlen újságírónő, aki védekezésből öntött, mégis visszacsurgott rá az a rohadt kóla. Szóval nem úsztuk meg szárazon ezt az egyébként klassz kis bulit, amelyet azért rendeztek a Vidámpark meg a Kispál és a Borz zenekar részvételével, hogy méltón ünnepelhessék meg a rockkocsma több mint kétéves működése utáni beszüntetését.

Senki nem sírt, még én sem, persze vigasztalt az a tudat, hogy Õz úr, azaz Õz Zsolt, a Vidámpark énekese és egyben a rockkocsma szervezője nekem ajánlott egy számot, ami, ha jól emlékszem, az angyalokról szólt, de lehet, hogy egy visító kólaautomatáról.

Olcsó a kocsma, a korsó sör nyolcvan, a feles hetven, csak az a fránya kóla, amit iszom, az a drága. Egyébként ez nem egy kábítószertanya, ahogy a Csepeli Tükör című kurrens önkormányzati lap beállítja. A hülye is látja elsőre, hogy itt a máj kórbiokémiájáért csak az alkoholt lehet felelősségre vonni, és nincs egy tulaj sem, akinek platinából volna az orrnyálkahártyája. Mégis összefogott ellenük, mint első számú közellenség ellen minden, ami csak létezik Csepelen: a rendőrség, az önkormányzat, az APEH meg a vérmókusok a sporttelep fáiról. A környékbeli lakókat érdekes módon nem zavarta az a heti egy zajongás, pedig őket zavarhatná, mióta nincs a gyár szirénája meg az a szép ződ gyep. A szervek viszont mindennel próbálkoztak a csepeli fiatalság elleni büntetőkörben, bár nem zűrösebbek ezek a srácok egy fantomvillamosnál, de még a hírhedt regionális diszkók társaságánál sem. Csak a Májuskertnek valószínűleg nincsenek védelmi emberei, hogy finomak legyünk, és pénzük sincs az illetékesek megvásárlására, ha egyáltalán eszükbe jutott valaha. Ez már elég ok arra, hogy beszedjék a büntetést, mert reggel nyolcra nem volt eltakarítva a szemét az utcáról.

Õz Zsolt, aki megelégelte a folyamatos szopatást, így nyilatkozik: "Még annyi balhé sem volt itt, mint abban a néhány szaros környékbeli kocsmában. Ha jól emlékszem, a két év alatt kétszer kellett kihívnunk a rendőrséget. Nem csinálom tovább, de ha másnak van hozzá kedve, annak segítek."

Szóval, ha az az átkozott gazdasági recesszió nem volna, akkor sem hagynának élni egy helyet, ahol jól meri érezni magát a papírgyári. Nem az első és nem az utolsó eset, hogy az alig-alig élő alternatív helyeket megszüntetik. Itt legalább egy szimpla kocsma marad, és nem a hűlt helye.

Eljöttünk sajnos, így az utolsó felvonást már csak Lovasi András (Kispál és a Borz) élvezetes előadásában hallgathattam meg. Nem hagyták őket békén a mocskok, még az utolsó nap is kimentek, aztán, a már unpluggedba hajló halk zene után, levették a szájkosarat a kutyákról, és szétlökdösték a közönséget, dacolva a járdán a Vörös Csepel, vezesd a népet kezdetű nótát éneklő ellenállókkal. Kár, hogy a Gerhes (volt Kispál-technikus) addigra már elvesztette az eszméletét, pedig megmutathatta volna nekik, hányszor lehet körbehányni azt az apró kerthelyiséget, meg hogy mi a magyarok istene.

Szégyellem, hogy mi már addigra a Joyride hármashatár-hegyi végállomásánál tartottunk megemlékezést az elhagyott hajtűkanyarokról meg arról, hogy szegény csepeli fiatalok többé már nem élvezhetik a rockzenét, pedig az segít, mikor a három hertzes légköri rádiózajszint változásai kedvezőtlenül befolyásolják a delirium tremens kirobbanását.

- sisso -