Komárom-Esztergom megye hetvenötezer fős székhelye a helyi lapok tanúsága szerint virágzó város. A döntéshozók vállvetve küzdenek a közjóért, szabadidejüket nem kímélve, nonstop tanácskoznak, összeülnek. Pörög az élet, lángol a horizont. Csak azt nem érti senki, miért nem pályázták meg az Európa Kulturális Fővárosa címet. Talán pont a központi vasúti pályaudvar miatt, mely jelenlegi helyén immár 15 éve éldegél. Szerencsére csöppet sem magányosan, hiszen szerves része a Konzum névre hallgató, 1988-ban épült kereskedelmi központnak.
Ha Sopotnik Zoltán, az ideiglenesen Tatabányán állomásozó író azt mondja: "Dobozpályaudvar", nekem mindig egy díszdoboz: az 1912-ben épült, majd a rendszerváltás váltólázában szívfájdalom nélkül eltakarított állomás jut eszembe. Bágyadt sárga aurája gyermekként mindig beszippantott. Emlékezni vélek "titkos" csigalépcsőjére, mely egy önmagát álmodó toronyba vezetett.
E régi épület mellett kis kockabüfé állt. A kamaszkori kedvenc: egy talponálló, hol a gőzölt kávéhoz tejpor és spatula járt. A poharat (klasszikus kádárista darab) üveghegyen túli üvegből fújták. A (mezítlábas) cigire gyufával (Volán Tefu) gyújtottam rá. Ha most kávézom arrafelé, bögrém alján furcsa, vastag anyag: nosztalgiasár marad.
A két pályaudvarban egy a közös. Mindkettő gaz csábító! Hiszen itt esett kísértésbe megannyi bohém: mikor is fel-felszállt a székesfőváros (vagy épp Bécs) felé tartó, mérsékelten sebes gőzösre, egyszer csak nem váltva már retúrjegyet. Nincs már itt Szabó István és Ladányi Andrea sem, egyáltalán: a kritikai értelmiség valamiért előbb-utóbb távozik innen. Talán azért, mert e képződmény mint város egész egyszerűen nem létezik. Sem esztétikai, sem építészeti értelemben, a transzcendenciáról nem is szólva. ("Tatabányát látni és meghalni!")
Pedig lehet sétálni
a 14 kilométer hosszú városban,
melyet jó két órába telik átszelni, busszal negyvenöt perc. Látványosság is van bőven. Nem csak az "útkereső magyar fiatalok" (Király B. Izabella emlékezetes definíciója) kedvelt találkahelyére, a turulmadárra gondolok, hanem a turisták által szintén gyakran megcsodált háromlábú zöld kígyóra. A csonka vasúti felüljáróra, melynek építése értelmes magyarázat nélkül szakadt félbe. Egyike ez a klasszikus (Vértes-) vidéki kudarctörténeteknek. Pedig e nagyszabású projekt azt szolgálta volna, hogy legyen végre Tatabányának is centruma! Azaz: híd köthesse össze Újvárost (az állítólagos cityt) a csendesebb Dózsakert városrésszel, létrehozva ezzel egy valódi(bb) belvárost. Ehelyett kígyónkból emlékmű lett: archaikus, bányavárosi torzó. (Mivel e megindító táj nem feltétlenül oknyomozó újságírásáról híres, a sztori a mai napig feldolgozásra vár. Bár ehhez nem lenne haszontalan módosítani a népszerű "csak röviden, szépen, senkit meg nem bántva" jelmondatot.)
Tatabánya az országban elsőként (az 1930-as években) villamosított Budapest-Hegyeshalom vasútvonalon található, félúton Győr és Pest között. Mindentől ugyanannyira. Ugyanannyira, azaz ugyanolyan messze. A Keleti pályaudvar Intercityvel kicsit több mint ötven perc, gyorssal egy óra, személyvonattal pedig egy óra húsz perc. Rejtélyes okból az elmúlt tizenöt évben csupán öt-tíz percet rövidült a menetidő. De a permanens nosztalgia jegyében pont öt-tíz percet késnek a szerelvények - hiába gyorsítanak a hírhedt városrészt, Mésztelepet elérve.
A kerekes székesek egy lerobbant feljárón bejuthatnak ugyan az épületbe, jegyet is válthatnak, amennyiben felérik a pultot: ám a lépcsők miatt a vonatokhoz már sehogy sem jutnak le. A rámpák helyett viszont van digitális kijelző, jó pár kifőzde, több kínai és egyéb bolt,
szombatonként piac
A hivatalos (átlagosan gyilkos) restiben WC, ahhoz - markunkban három húszassal - pár méterrel odébb kell fáradnunk. A helyiség legnagyobb erénye a hangszóró, mely egész nap sorolja az induló és érkező vonatokat. Mégsem erről, hanem üvegfalairól híres. Beszélik a rossz nyelvek, hogy a régi szép időkben az egyik szerkesztőség egy kocsmában működött, külön telefonvonallal. Talán ezt a hagyományt őrzi itt a helyi intelligencia lokálpatriótább fele. Ugyanis néhány hírlapírót, nagyot álmodó tollforgatót, tájhű piktort (és egyéb, formákra kevésbé adó fontos embert) mindig találhatunk itt. Láthatjuk, miként próbálnak egyeztetni randevúkat, rögeszméket, fiktív számlákat és legutolsósorban: alanyt-állítmányt. A nagy üvegtáblákon keresztül csodálja is őket a nép; így áldozva az (utasellátó) kultúra oltárán.
"Érdeklődés hiányában a holnap elmarad" - krákogja éjszakánként a hangosbemondó, de mi mégsem hiszünk neki.
