Jöhetünk vonattal vagy metrón, már messziről világít a napszítta sárga szalag, a rozsdaette piros vasszerkezet, amit csak a legelszántabbak neveznének homlokzatnak. Kőbánya-Kispest nem is állomás, inkább fedett felüljáró, ahonnan csak elindulni lehet, megérkezni soha. Pedig a főváros egyik legjelentősebb csomópontján járunk. Itt ér véget az észak-déli metró, s ha jól számoltunk, 16 autóbusz végállomását vagy megállóhelyét fedezhetjük fel. De ez semmi ahhoz képest, hogy napi 276 szerelvény áll meg vasútállomásán, sőt a Józsefvárosi pályaudvar megszűnése óta (Hosszú agónia, Magyar Narancs, 2005. december 15.) vonatokat is indítanak innen. Ha hihetünk a statisztikának, 150 ezren veszik igénybe a szolgáltatásait naponta. A számok alapján lelkesedhetnénk: micsoda remek létesítmény! De valójában arról van szó, hogy nap mint nap egy nagyvárosnyi tömeg élvezheti az "úgy hagyott Budapest" jókora darabkáját.
Ami ugyanis a metró- vagy a vonatablakból ártatlan, hatvanas évekbeli sci-fi díszletének látszik, odabent már a Szárnyas fejvadász terepe. A kinti, vakító napsütés ellenére félhomály fogad, mintha eltorzulnának az arcok - nemcsak a bűz, a kosz miatt. A közönség nagy része a szemkontaktust kerülve menekül a szabadba, akik ráérnek, olyanok, mintha itt laknának.
A metró mozgólépcsőjétől "földrajzilag" a kispesti buszvégállomásra vezető, alig háromszáz méteres folyosó minden porcikája valamilyen üzletnek ad otthont, ám hiába "szupermarket", gyógyszertár, háztartási bolt, két (!) mobiltelefon-kereskedés, sőt még cukrászda (!) is, úgy tűnik, csupán az italozás iránt mutatkozik érdeklődés. A rövid szakaszon tizenegy, erre szakosodott helyet találunk, mivel a miniközértek hűtői is szinte csak sörrel és féldecis "ampullákkal" vannak tele. Az egyik sarokban vidám cimborák. Mindegyikük sörösdobozt szorongat a kezében, de a kíséret sem marad el: a korláton egy karton (!) féldecis üveg sorakozik, többnyire üresen. A negyven fok ellenére is bőrdzsekiben dülöngélő alak az összes járókelőt leszólítja, aki egy méteren belül elhalad mellette, igaz, csak ímmel-ámmal, amolyan kötelező gyakorlatként. Hivatásos koldusból viszont egy van: kerekes székben ülve, felső testét hintáztatva, folyamatosan vinnyog. Ha befogjuk a fülünket, hogyan szedjük elő az aprót?
Természeten annak sem kell csalódnia, aki valódi kocsmára vágyik. Peron, Depó, M, Pipitér, Marika. A Büfé feliratú beugró a legemlékezetesebb. Alig nagyobb egy kétajtós szekrénynél. 200 forint egy fél whisky, vodka, konyak. A hubertus kétszáznegyven. Ennél nemesebb itallal nem szolgálnak. Talán pár ajtóval odébb, a kaszinóban, mert ebben a zsibvásárban annak is jutott hely.
Mindez persze nem jelenti azt, hogy Kőbánya-Kispest ilyennek készült volna. Sőt. Amikor 1980. március 29-én felavatták a metró új szakaszával együtt, sokan azt hitték, húsz évvel hamarabb köszöntött ránk az ezredforduló. Az illetékesek nem bíztak semmit a véletlenre, a tervező Kővári György (1934-1982), a MÁVTI osztályvezetője, rövid élete során a Kádár-korszak egyik legtöbbet foglalkoztatott építésze volt. Huszonöt évesen készítette el a kazincbarcikai állomás terveit, 1967-ben a balatonfüredit, de nevéhez fűződik a Keleti pályaudvari metróátjáró (1967), a Déli pályaudvar (1969) és a Skála Metró (1982) is. Noha Kővári tehetségéhez és jó szándékához nem férhet kétség, munkáit a hazai építészet nagy félreértései között tarthatjuk számon. Még akkor is, ha gondatlanságra, a karbantartás hiányára vagy az eredeti enteriőr meggyalázására fogjuk gyors lepusztulásukat. Kőbánya-Kispest például egészen másképp nézett ki az avató után. A buszvégállomáson lévő teret akkor még nem borították el szedett-vedett bódék, virágok voltak és egységes feliratozás, odabent pedig fény és tágasabb tér, mivel nem takarták el az üzletek a nyolcszögletű ablakokat. Mégis, a korabeli fotók láttán sem dobban oly nagyot a szívünk, legfeljebb hivalkodónak, bumfordi divatlovagnak látjuk az eredeti Kőbánya- Kispestet. Kétségtelen, hogy vasszerkezete kecses és harmonikus, ám a rádobott sárga borítás egyszerűen mellbevágó. Leginkább egy megrágcsált húsra emlékeztet: a metrótól jobbra még bőségesen találunk "vastag falatokat", balra azonban már cafatok vannak a csonton - ez lenne a MÁV-állomás. Egy keskeny üvegfolyosó, ahonnan az ismerős sárga borítással takart, fedett lépcsőkön sétálhatunk le a vonatokhoz. Innentől kezdve valamelyest megszelídül a tér, nincsenek kocsmák, világos van. Mindez persze még látványosabbá teszi a rozsdafoltokat, a töredezett lépcsőket, a rohadó mennyezetet. Agyongraffitizett, mocskos vonatok várakoznak, az Intercity csak rövid időre áll meg.
A folyosó viszont nem ér véget, Kőbánya felé is van kijárat, sőt a folyosó egy kilátónak tűnő, piros szegélyű kitüremkedéssel ér véget. Leereszkedünk a lépcsőn, egy darabig betonkerítés takarja el a vasúti pályát. De a szomszédos, valamikori gyárépületből iparvágány tekeredik, átszeli a beszédes nevű Vaspálya utcát, majd bekanyarodik a gazzal lepett külső vágányra. Kicsit távolabb áll az 1980 előtti Kőbánya-Kispest állomásépület. Cseppet sem tűnik jelentéktelennek, sőt a környék állapotához mérten kimondottan rendezett. Noha teljesen kihalt, elhagyottnak nem mondhatnánk. A cégtábla szerint a MÁV-RENOTERV Kft. telephelyén járunk. Azt már csak később tudjuk meg, hogy fő profiljuk az "épülettervezés".
