Kiállítás

Leltár miatt nyitva

Szabad a pálya - Technikai fejlődés és mindennapok a dualizmus korában, 1867-1914 között

  • - legát -
  • 2012.11.18 12:10

Tranzit

Magyarországon a XIX. század végén jött el az ideje annak, ami jobb helyeken évszázadokkal korábban megtörtént. Nem tudni, mi lett volna, ha az addig a szinte csak Széchenyi fantáziájában élő modernizáció az 1848-49-es szabságharc után valóban szárnyat ereszt, az viszont tény, hogy 1867 után szinte percek (huszonöt-harminc év) alatt zajlott le példaértékű ipari-technikai felzárkózás.

Ma már evidens, hogy e robbanás elengedhetetlen politikai háttere a kiegyezés volt, ám kérdéses, hogy Pest, Buda és Óbuda 1873-as egyesítése, Budapest létrejötte és elképesztő fejlődése nélkül is ilyen látványos eredmények születhettek volna.

A nagyvonalúan boldog békeidőknek nevezett korszak megítélése - legalábbis a közvélemény szemében - meglehetősen egysíkú. Mintha e majd' fél évszázad nem is lett volna más, mint egy hosszú-hosszú millenniumi ünnepségsorozat, aminek ugyanolyan magától értetődő epizódja volt Budapest születése és villámgyors (egyedül Chicagóhoz mérhető) szárba szökkenése, mint az, hogy a korabeli lakásokban egyszerre díszelgett Kossuth-poszter és ferencjóskás nipp.

 

Kéklő Dunánk nem Szajna-part


Kéklő Dunánk nem Szajna-part

Fotó: Narancs

 

A Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum amúgy nagyszabású (legalábbis annak szánt) időszaki kiállításán hasonló felszínesség köszön vissza, a rendezők kizárólag leltározásra vállalkoztak, és legfeljebb a sokat idézett statisztikák alapján gondolhatjuk, hogy a címben jelzett szabad pálya mást jelentett 1870-ben, mint, mondjuk, 1908-ban. Amúgy összemosódnak a daliás évek, s közben lövésünk sincs arról, hogy e hatalmas fejlődés minek volt köszönhető. Noha a korabeli Budapest gyakori kulisszája a tárlatnak, úgy tűnik, a rendezők a világváros kialakulásának és lendületének okait éppúgy nem tartanák sorsdöntőnek, mint azt a mostanában szintén nem annyira divatos tényt, hogy 1867 után nem az elbukott szabadságharc függetlenségi eszménye, hanem a hitel, a tőke, a bankrendszer, vagyis a vegytiszta kapitalizmus előtt vált szabaddá a pálya. Jellemző, hogy a tavaszi megnyitón Fónagy államtitkár ezt mondta: "Ha egy nemzetet hagynak békén dolgozni, akkor meg tudja mutatni, mire képes." Mintha most nem hagynák.

Nem várhatjuk el egy technikatörténeti kiállítástól, hogy minden történelmi részletre rávilágítson, ám műfaját illetően a Szabad a pálya nem klasszikus értelemben vett műszaki tárlat. Már csak azért sem az, mert e tekintetben épp házon belül akad a legnagyobb konkurenciája: a múzeum vasút-, autómobil-, hajózási vagy épp tömegközlekedési állandó kiállításán sokkal látványosabban jelennek meg a korszak műtárgyai (többek között egy 1889-es pesti villamos, az 1904-es évjáratú Csonka-féle autó, kerékpárok, gőzmozdonyok), mint amire egy időszakos kiállítás rendezői törekedhetnének. Persze még így is akad egy rakás, a korszakra oly jellemző műszaki-technikai tárgy, amit érdemes volt kiállítani az esztergapadtól a telefonhírmondóig. És hát van itt egy rakás fényképező- és mozi-, számoló- és írógép, porszívó, fonográf - reggelig sorolhatnánk azokat a hol magyar szabadalmaztatású és gyártású, hol teljes mértékben külföldi eszközöket, amikkel megkínálnak bennünket, nem beszélve a kiállítás két leglátványosabb eleméről, a (működő) csőpostáról, illetve a lokomobilról, e speciális, állati vontatással használt gőzgépről.

Nem lenne rossz szavunk, ha pusztán efféle (bár kissé öncélúnak tűnő) technikai felhalmozással jelentkezne a Szabad a pálya, csakhogy a kiállítás rendezői nem érték be ennyivel, egyértelműen a "teljesség igénye" fűtötte őket. Ahogy a sajtóanyagban olvashatjuk: "Az egyes tárgykörök pavilonszerűen jelennek meg, ahogy az a 19. századi világkiállításokon megszokott volt."

De mik is ezek a "tárgykörök"? Ami csak eszünkbe juthat a korszakról. Ennek megfelelően nemcsak egy korabeli gépműhely, telefonközpont vagy posta kapott "pavilont", de a nagypolgári és a munkáslakás is, egy kivándorlóhajó, egy orfeum, sőt maguk a kiállítások is, afféle záróakkordként meg egy világháborús katonavonat. Nem mondhatjuk, hogy látványszegény lenne a kínálat - épp ellenkezőleg -, azonban sem arra, miért épp e dolgok lennének a legfontosabbak, sem a tárgykörök közti összefüggésekre nem kapunk kielégítő magyarázatot. Csupán imponáló statisztikák vannak a fejlődés mértékéről, életrajzok kiváló tudósokról és persze sok-sok korabeli fotó - olykor képaláírás nélkül.

Az egyik ilyen nagyméretű kép a régi Erzsébet hidat ábrázolja. Egy iskoláscsoportot vezető tanító néni a fülünk hallatára szabadsághidazza le. Még szerencse, hogy a gyerekek inkább azzal a kisföldalatti-modellel vannak elfoglalva, ami néha magától megindul egy baromi ronda, fehér mdf-lapokból összeeszkábált vitrines alagútban.

(Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum, Bp. XIV., Városligeti krt. 11., megtekinthető decemberig hétfő kivételével, 10-16 óra között, hét végén és ünnepnapokon 10-17 óra között)

Neked ajánljuk