A Marczibányi Téri Művelődési Ház szürke papundeklidobozszerű épülete elég lehangoló, különösen, amikor ki van írva az oldalára, hogy: nyári szünet. Olyankor csak a betonalapba süllyesztett kávézó, illetve szórakozóhely működik rendületlenül.

Marczibányi tér 5/a

Nyitva: 10-02 (illetve tovább)

Sápadt kezek hadonásznak, időnként egész jól eltalálják a dob felületét, látni a Víg Misit is, amint egy mikrofonba hajol, nincs az a túlhajszolt mimikája. Csak a Dönci képzeli azt, hogy egy népstadionnyi közönségnek játszik. Állóvíz a deszkákon. Hétvégén mindig játszik valaki, néha hétközben is. Nem mindig a nyolcvanas évek nosztalgiája a program, de nekünk így is jó, nekünk, akiknek nem nyitnak új helyeket többé, mert alapítsunk most már családot, ne tegyük az agyunkat pótszerek rabszolgájává, aludjuk ki magunkat tisztességesen munkanapok előtt, és ne felejtsük el felkenni a szemránckrémet. Elég volt már abból, hogy jéghegyekként mozgunk az éjszakában, senki nem fog erre vendéglátóipari egységet alapozni. A Vox még hajlandó befogadni az egykori bélelt csöveknek támaszkodókat, és a beengedők is kellemesen korrumpálható majomketrecőr módjára mosolyognak megértően a befurakodó látványvadászokra. Igaz, hogy az ital nem olcsó, de hát ki kell elégíteni azoknak a szórakozási igényeit is, akik épp lefelé csúsznak a Rózsadomb meredek lejtőin, vagy akik alig kapaszkodtak még fel rá. Magyarul a szomszédban sután fallabdázó vállalkozóknak sem ciki meginni tripla narancsitalukat az akváriumfényű rövid kis pultnál.

Nappal és jó időben mediterráneumként üzemel a kerthelyiség kicsi betonteraszokkal, napernyőkkel, színes koktélokkal. Este is jó kint, amíg nem fenyeget a vesegyulladás réme, de ki lehet ülni akár pokrócokkal körbecsavarva is, mint a kertmoziban, ha semmiképp nem imponál a benti társaság. Ilyenkor a falakon szétcsapódó vox populi jobban sikerült mondatain lehet jókat mulatni, mert a betonteknő jól vezeti a hangot, de a gyorsan fluktuáló asztaltársaság posztmodern grammatikai fordulatokat sem nélkülöző társalgása is kellemes szórakozás kiállításmegnyitók idején. Legjobb, amikor a szomszéd asztalnál a Dóra röhög a Dallas százötvenezredik részének poénjain, vagy izgalmasan ecseteli Bruce Willis nem éppen példaértékű magánéletének részleteit. Egyébként péntek esténként a bárszékről nyugodtan meg lehet nézni a méltán világhírű szappanoperát, ha valakit nem zavar a hangos zene meg a mellette ülő szörcsögése. Itt nem jó a sarokban sugdolózni, mert másnap már arról beszél a fél város.

A szükséglakásnyi tér a színpad előtt megtelik, és éppenhogy tud mozogni az a néhány szerencsés, aki úgy döntött, hogy ma este tánccal segít magán az akut depresszió elleni harcban. Ez nem az az éjszakai diszkó, ahol vérpadlónak becézik a táncparkettet, de megeshet, hogy egy beindult DJ beindult zenéjére, legyen az akár Karel Gott legalize it version vagy Blue System big mix, valami őrült perszóna lezúzza a körülvevő bokákról a bőrt, könnyed tónusú cipősarkával. Az itteni divat egyébként a múlt évtized Fred Schneider-es dekadenciájától a jövő század hipertóniás tizenkét éves manökenjeinek kollekciójáig terjed.

Úgy sejtem, ezek a fejek vissza szeretnének hozni valamit, ami már a múlté, de az biztos, hogy az underground panoptikuma hellyel-közzel, értsd: néhány hebefrén figurával kiegészítve azért tiszteletét teszi itt. Sőt, nekem sem gáz néha lelátogatni az óvóhelyre lámpaoltáskor.

- sisso -