Fukusima utóélete

A biztonság mítosza: ezért sem játék az atomerőmű

Tudomány

Jogerősen is felmentette egy japán bíróság a nyolc évvel ezelőtti fukusimai katasztrófa vélelmezett felelőseit. A cunami maradt az egyetlen bűnös.

Immár nincs hivatalos felelőse a 2011. márciusi fukusimai katasztrófának, legalábbis így határozott az ügyben illetékes japán bíróság: a szeptember 19-én kelt ítélet szerint nem bűnös a három vádlott cégvezető, hiszen nem bizonyítható, hogy bármily előrelátó biztonsági intézkedésekkel megelőzhető lett volna a katasztrófa.

16 méteres szökőár

Az ítélet indoklása (a bíró szerint cunamik esetén lehetetlen minden eshetőségre felkészülni) nem feltétlenül vág egybe a katasztrófát követő vizsgálatok eredményeivel. Ezek szerint az azóta bezárt Fukusima Daiicsi erőművet üzemeltető nagyvállalat, a TEPCO vezetői már jóval a katasztrófát megelőzően szembesülhettek azzal, hogy – a körülmények szerencsétlen összjátéka révén – igenis elképzelhető a régióban akár 16 méteres szeizmikus szökőárhullámok kialakulása is, amennyiben kellően erős földrengés pattan ki a partok mentén, ahol a víz alatt törésvonalak és alábukási zónák húzódnak.

Sugárszennyezést mérnek

Sugárszennyezést mérnek

Fotó: MTI/EPA/Pool/Ohszumi Tomohiro

A japán igazságszolgáltatás amúgy nem siette el a felelősségre vonást: az ügyészségnek évekig esze ágában sem volt eljárás alá vonni a TEPCO vezetőit, csupán akkor léptek, amikor a baleset következtében elhunyt áldozatok rokonai közös vádindítványt tettek. Az eljárás 2017-ben a meghallgatásokkal kezdődött, amelyeken Kacumata Cunehisza korábbi elnök-vezérigazgató és helyettesei, Takekuro Icsiro, illetve Muto Szakae rendre ártatlannak vallották magukat. Az ügyészség eredetileg öt év börtönt akart a vádlottak nyakába sózni, ám ők és védőik végig azzal érveltek, hogy nem láthatták előre, mekkora lesz a cunami, amely végül tönkretette az atomerőmű hűtőrendszerét, és három blokkban is teljes zónaleolvadást okozott.

Máig ható következmények

A 2011. március 11-én bekövetkezett tóhokui földrengés és cunami gyorsan bekerült a legszörnyűbb katasztrófák nagykönyvébe. A momentum magnitúdóskálán mért 9,1-es rengés a legnagyobb volt Japán történetében – a rendszeres mérések kezdete óta az egész Földön csak három nagyobbat észleltek (a hatvanas évek elején Chilében és Alaszkában, illetve 2004-ben Szumátrán – gyilkos erejű cunamival kísérve). Mivel a rengés a tenger alatt pattant ki, és az érintett tektonikus lemezek rugalmas, akár 6-8 méteres elmozdulása is szerencsétlen módon, jórészt függőleges irányban történt, a földrengéshullámokat gigantikus szeizmikus szökőár is kísérte, mely helyenként a 40 méteres magasságot is meghaladhatta.

A rengés és a szökőár rengeteg halálos áldozatot követelt: egy 2017 szeptemberében kelt kalkuláció szerint a hivatalosan elismert halottak, az eltűntnek nyilvánítottak és a rengéshez kapcsolódó további rendkívüli halál­esetek együttes száma Japánban 19 757-re rúgott.

false

 

Fotó: MTI/EPA/Ohszumi Tomohiro

Maga a fukusimai erőmű katasztrófája a hivatalos adatok szerint csupán egy (rákban elhunyt) áldozatot követelt. A szigorúbb mérlegelések szerint azonban többtucatnyi volt a járulékos áldozatok száma. Ezt tükrözi az a bírósági kereset is, amely 44, kórházban ápolt beteg idő előtt bekövetkezett halálát rója a vádlottak terhére. Az erőmű-katasztrófa drámai következménye volt mintegy 160 ezer ember kitelepítése is, jóllehet egyes szakértői vélemények szerint a valós sugárzási kockázatok nem indokolták ennyi ember pánikszerű elmozdítását.

Zónaolvadás

Az erőmű környékét, a fukusimai partvidéket „csupán” 14-15 méteres cunami támadta meg, ám ez bőségesen elég volt ahhoz, hogy átcsapjon az ennél jelentősen kisebb árhullámra tervezett védműveken, és tönkretegye az erőművi reaktorblokkok hűtésére szolgáló vészrendszert, kiütve így a szükséghelyzetre (az áramszolgáltatás szünetelésére) tartalékolt dízelüzemű generátorokat is. Tartalék hűtőrendszerről nem gondoskodtak a tervezők, az erőmű üzemeltetői papíron is csupán „nagy erejű” rengésre készültek fel, ekkora cunamira nem.

Így azután megfelelő hűtés híján a hat reaktor közül a három éppen üzemelő erőművi egységben (ahol a láncreakciót a rengések kezdetekor automatikusan leállította a biztonsági rendszer) teljes zónaolvadásra került sor. Az 1-es reaktor aktív zónájában a hőmérséklet már hat órával a földrengés után elérte a 2800 Celsius-fokot, itt pár órán belül elolvadt a fűtőanyag és annak környezete – ez a 2-es és 3-as reaktorban csak 79-80 órával a rengés után következett be.

A dízelaggregátorok kiesése és az alsó szinteken meghibásodott elektromos rendszerek miatt pedig nemcsak a reaktorok aktív üzemzavari hűtőrendszerei álltak le, de megszűnt az egyenként is több száz fűtőelemet tároló pihentetőmedencék, valamint a külön épületben lévő használtfűtőelem-tároló hűtése is. A magas hőmérsékletű fűtőelemekkel érintkező víz kémiai bomlása miatt három hidrogénrobbanásra is sor került, amelyek valósággal szétvetették a reaktorcsarnokokat.

A biztonság mítosza

Összességében iszonyatos mennyiségű radioaktív szennyeződés került a levegőbe, a talajba, a talajvízbe és az óceánba (a levegőből a szennyezés jó része a csapadék révén szintén a talajra, az élővizekbe és az óceánba hullott). A további szennyeződésekért már maguk a kényszerű mentési műveletek is felelőssé tehetők.

A szennyezett gőzt kiengedték a levegőbe (ezt hívják a reaktorok kényszerű lefúvatásának), a radioaktívvá vált vizet pedig nagy mennyiségben szivattyúzták a tengerbe. Az eset súlyára jellemző, hogy a fukusimai erőműbalesetet a Nemzetközi Nukleáris Eseményskála (INES) szerinti legsúlyosabb, 7-es fokozatba sorolták be, amit korábban csak a csernobili katasztrófa érdemelt ki.

Nem a bíróság volt az első, amely felelősöket próbált keresni az ügyben. 2012. július 23-án a japán kormánynak készített parlamenti bizottsági jelentés például a katasztrófa fő okának egyértelműen az emberi felelőtlenséget jelölte meg (ebben azért volt némi túlzás). A beszámoló szerint az üzemeltető TEPCO vezetősége és az állami ellenőrző hatóság lebecsülte a kockázatokat, és közben elhintette a nukleáris biztonság mítoszát, amit maga a vezetőség is komolyan vett, s nem tett meg alapvető biztonsági intézkedéseket.

Ha a felelősséggel nem is sikerült egyelőre szembenézni, a biztonság mítosza rögtön semmivé lett a balesetet követően. Azóta sokkal inkább a gyanakvás légköre veszi körül a nukleáris létesítményeket. Az utóhatásokkal pedig folyamatosan szembesülhetnek Japán lakói, hiszen a nukleáris katasztrófa következményeinek elhárítása napjainkban is zajlik. Sőt, becslések szerint minimum további 3-4 évtizedre van szükség ahhoz, hogy legalább a minimális követelményeket teljesíthessék a lakosság visszatérése érdekében.

false

 

Az óceán megtisztítására azonban aligha számíthat bárki is. Aojama Micsió, a Környezeti Radioaktivitás Intézetének professzora szerint összesen 18 ezer terabecquerel sugárzású cézium-137 radioaktív izotóp került az óceánba a katasztrófa nyomán még 2013-ban is: azaz több mint két évvel a reaktormagok leolvadása után is naponta (!) 30 gigabecquerel sugárzású céziumizotóp került a tengerbe.

Lebetonozták

Az erőmű üzemeltetői falat építettek a tenger partjára, hogy kivédjék egy újabb cunami hatását, magukat az erőművi blokkokat pedig egy 1,5 kilométer hosszú, fagyott földből álló úgynevezett „jégfallal” vették körbe, hogy meggátolják a radioaktív vizek további tengerbe szivárgását. Azokban a régiókban, ahonnan korábban a reaktor hűtését szolgáló tengervizet szivattyúzták, a tenger aljzatát egyszerűen lebetonozták: 70 ezer négyzetméternyi tengeraljzatot borítottak be 60 centiméter vastag betonnal.

A katasztrófa nyomán keletkezett szárazföldi radioaktív hulladék kezelését azóta is erős kritikával illetik a szakértők. 2016-ban Peter Wynn Kirby, az Oxfordi Egyetem professzora úgy vélte, hogy a dekontamináció helyett jobb volna transzkontaminációnak nevezni a műveletet, elvégre a súlyosan szennyezett anyagot egyszerűen ideiglenes tárolókba szállítják, miközben még mindig nem épült a nagy mennyiségű, magas radioaktivitású hulladék tartós tárolására alkalmas létesítmény.

A többé-kevésbé megsemmisült, illetve súlyosan megrongálódott nukleáris erőművi egységekben keletkezett és felhalmozódott, súlyosan sugárzó anyagok kezelésére igazából nem is született működő elképzelés – már ha azt nem tekintjük annak, hogy a TEPCO egykor még szarkofágot akart föléjük építeni Csernobil mintájára. Nem megoldott a működő japán nukleáris erőművek hulladékának hosszú távú kezelése, tárolása sem.

Ugyanakkor a nukleáris szennyezés eltávolítására (dekontaminációjára) tett félsikerű kísérletek is hatalmas mennyiségű pénzt emésztenek fel. A japán adófizetők számára a dekontamináció, a kártalanítás, a leszerelés, a radioaktív hulladék kezelése legalább 21,5 billió jenbe kerül majd (ez 187 milliárd dollárnak felel meg). Várhatóan ennek a harmadát fizetheti ki a TEPCO a károsultak és az áldozatok kártalanítására.

Neked ajánljuk