Teller Ede az 1990-es években már írt egy cikket arról, hogy egy nagy ernyővel kellene eltakarni a Nap 1-2 százalékát. Szapudi István ötlete, találmánya voltaképpen ennek a továbbfejlesztett változata, amelyről korábban már beszámolt néhány sajtóorgánum, leginkább tudományos oldalak. A Hawaii Egyetem csillagászati intézetének professzora alkotói szabadságát töltve szűkebb pátriájában, Siófokon nyilatkozott a Narancs.hu-nak.
magyarnarancs.hu: Megvan a megoldás a klímaváltozásra?
Szapudi István: Ezt ma még lehetetlen megmondani, hiszen nincsen válasz arra, hogy meg lehet-e valósítani az ötletemet, s amennyiben igen, meg akarjuk-e valósítani. Az, hogy napelemeket teszünk a házakra, kis lépés; az én elképzelésem egy nagyobb a Föld felmelegedésének megállítása érdekében. Az újkor óta az ember egyre több szén-dioxidot, üvegházhatású gázt „küld” az atmoszférába, ezek egyre nagyobb hányada marad a légkörben és emiatt nő a hőmérséklet. Azt nem tudjuk befolyásolni, hogy Nap kevesebb energiát sugározzon (ez tőlünk függetlenül persze bekövetkezhet, gondoljunk a jégkorszakokra; pár száz éve is volt egy kisebb, ami majdnem fél fokkal csökkentette a Föld átlaghőmérsékletét), azt viszont igen, hogy kevesebb ilyen anyagot bocsássunk a légkörbe. Egy másik lehetőség a földi geomérnökség: megpróbálják kompenzálni a sugárzást, például volt olyan ötlet, hogy a sztratoszférába port szórnának és az visszatükrözné a sugárzás egy jó részét, vagy fehérre kéne festeni az összes ház tetejét. Egy harmadik az űr-geomérnökség: ennek az ötlete, hogy
egy nagy ernyővel eltakarjuk a Nap egy kis részét, 1-2 százalékát.
A korábbi elképzelésekkel az volt a baj, így Teller Edéével is, hogy túl nagy tömegeket kéne megmozgatni, ami fizikailag sem biztos, hogy lehetséges, de a költségeket is növeli.
magyarnarancs.hu: Az Ön elmélete abban új, hogy kisebbek lennének a súlyok és így a költségek is?
SZI: Igen. Én egy „pehelykönnyű” anyagból, grafénból képzeltem el a napernyőt, ami szén alapú, nem csak könnyű, hanem vékony is, mégis a legerősebb anyag. Így „csak” 35 kilotonnát kéne megmozgatni, az űrbe juttatni, az ellensúlyt pedig nem a Földről kéne felvinni. A 35 kilotonna egyébként akkora, mint amennyi súlyt az emberiség ez idáig összesen felvitt az űrbe. Annak a költsége, hogy valamit felvigyünk az űrbe (rakéta, fejlesztési költségek stb.) egyre csökken és meglehet, az évek előrehaladásával, a tudomány fejlődésével rohamosan tovább csökken. Ha elfogjuk az ernyővel a Nap kis részét (számításaim szerint 1,7 százalékát), a Nap sugarai, a fotonok megütik az ernyőt, aminek az volna a funkciója, hogy lefogja a napsugárzás 1-2 százalékát, így az napvitorlaként viselkedik. Ha az ernyőt az úgynevezett L1 ponton helyezzük el a Föld és a Nap között, ahol a Föld és a Nap gravitációs hatása kiegyenlítődik, azaz ott nincs gravitáció – a napsugárzás ellöki, ezért közelebb kell vinnünk, hogy a Nap gravitációs vonzása ellentartson a napsugárzásnak. Azt a helyet kellene megtalálni, ahol ez a két pont egyensúlyban van, mert akkor ott tud maradni. Ugyanakkor minél közelebb van hozzánk az ernyő, annál nagyobb részét elfogja a Napnak és annál könnyebb lehet. Úgy képzeltem el, mint egy ejtőernyőt, tehát az ellensúly legyen közel a Naphoz, az ernyő meg hozzánk közelebb.
magyarnarancs.hu: Mi volna ez az ellensúly?
SZI: Vagy egy kisbolygó, vagy akár köveket lehetne vinni oda a Holdról, ahhoz is lehetne rögzíteni. A grafénból készülő ernyőt és az ellensúlyt zsinórral kötnénk össze, éppen ebből áll a technikai nehézsége. Persze sok a kérdés, tudunk-e gyártani ekkora összefüggő, megmaradó grafént, meg másfél millió kilométeres zsinórt, szintén grafénból.
Ha feltételezzük, hogy meg tudjuk csinálni, a sci-fi és a valóság most először találkozhat.
Hogy pont ez lesz-e megoldás a klímaváltozásra, nem tudom, rengeteget kell, kellene dolgozni rajta (és persze ez is csak csökkentené a felmelegedést, nagyon sok teendőnk maradna még ezzel együtt is itt a Földön). Kezdésként össze kéne gyűjteni az összes tudományos kérdést (lehet-e ilyen gigantikus konstrukciót az űrben stabilizálni, köveket szállítani a Holdról, vagy egy aszteroidát elmozdítani a pályájáról úgy, hogy pont oda kerüljön, ahol nekünk kell stb.), csak a válaszok megadása számos szakember munkáját és persze több tízmillió dollárt, egy kisebb kutatóintézet létrehozását igényelné és néhány évbe beletelne. Ha a tudomány pozitív választ ad, jöhetnének a mérnöki kérdések, megoldások, ami még több pénzt igényelne. S a gazdasági, sőt, a politikai vonzatokkal is számolni kell, ezekhez viszont már nem értek, nem is dolgom foglalkozni vele.
magyarnarancs.hu: Kiszámolta, hogy ez mekkora projekt lenne?
SZI: Becslésem szerint trillió dolláros, hasonló, mint például a Tesláé volt. Annak is kellett húsz év,
jó volna ezt is megvalósítani harminc-negyven éven belül, amíg még tényleg kritikussá nem válik a földi felmelegedés,
mielőtt valóban eltűnnének szigetek a tengerek szintemelkedése miatt, mielőtt százmilliók kelnek útra a lakhatatlanná váló területekről. Abban ma már nagyjából egyetértés van a szakemberek között, hogy mindez valós veszély, csak az én életemben bőven észlelhetők már a felmelegedés jelei. Úgy tűnik, a valóság a legpesszimistább tudományos prognózisokat is felülmúlja e tekintetben.
magyarnarancs.hu: Nekünk, kívülállóknak elképzelni sem könnyű az aszteroidához pányvázott űrnapernyőt, de hogyan fogadták az ötletét a szakmabeliek?
SZI: Az amerikai akadémia tudományos kiadványában publikáltam először, az egyetemem találmányként levédette. Terjed már a híre világszerte szakmai körökben, közben sorban adom az interjúkat angol, német, japán újságoknak. De egyelőre ennyi, magam is kíváncsi vagyok a szakmai fogadtatására, arra még inkább, hogy a tudomány milyen válaszokat ad majd az ezernyi felmerülő kérdésre. Hiszen ez egyelőre csak ötlet, elvégre én inkább elméleti ember, elméleti csillagász vagyok a hawaii egyetem kutatóintézetében is, ahol rajtam kívül szinte mindenki megfigyelő csillagász. Kozmológusként a világegyetemben gondolkodom. Olyan térképekkel dolgozom, melyeken egy galaxis egy pont, tehát a mi Tejútrendszerünk több millió csillaggal is csak egy pont az én térképemen. Többek között azt vizsgáljuk, milyen lehetett a nagyon korai univerzum: a kozmikus háttérsugárzásból például a 13,8 milliárd évvel ezelőtti ősrobbanásra próbálunk következtetni.
magyarnarancs.hu: Egy csillagásznak egyébként dolga a klímaváltozással foglalkozni?
SZI: Nem, de ma az emberiség egyik legsúlyosabb problémájának tűnik, így természetes, hogy foglalkoztat, akár csak például a Covid. A járvány idején Hawaiion tagja voltam a védekezésről döntő vezetők számára előrejelzéseket, tanácsokat adó Covid-munkacsoportnak. Az űrnapernyő ötlete pedig az utcáról jött: Hawaiion a déli verőfényben az utcán sétálva is sokan használnak napernyőt, ugyancsak a Nap sugarai ellen.
Arra, hogy mekkora technológiai kihívás az űrnapernyő ötlete, a Rakéta című tudományos online magazin hozott példát: a jelenlegi rekorder Saturn V-tel például 140 tonnát lehetett alacsony Föld körüli pályára juttatni az Apollo-program idején, de a jelenleg legfejlettebb, ráadásul még el sem készült eszköz, a Starship szállítási kapacitása is csak 250 tonna. A különbség még így is jelentős, de ez talán már nem a sci-fi kategóriája. Ami az aszteroidát illeti, a NASA nemrég sikeresen demonstrálta, hogy képesek vagyunk megváltoztatni egy ilyen égitest útját. Az amerikai űrügynökség aszteroidaeltérítő műholdja csapódott bele egy kisbolygóba, amely jelenleg a Földtől mintegy 11 millió kilométerre kering. A teszttel a NASA azt vizsgálta, hogy képesek lennének-e a 163 méter átmérőjű aszteroidát letéríteni a pályájáról azzal, hogy 23 ezer kilométer/óra sebességgel belenavigálnak egy 570 kilogrammos űreszközt.
Névjegy
Szapudi István az ötödik egyetemi évét már az amerikai John Hopkins Egyetemen töltötte, első munkahelye pedig a Chicagói Egyetem volt, majd angliai és kanadai kitérő után kötött ki Hawaiin 2001-ben. 2008-ra elérte a legmagasabb, professzori rangot a Hawaii Egyetem csillagászati kutatóintézetében. Az elmúlt hetekben alkotói szabadsága alatt MTA-vendégprofesszorként kutatott és tanított a budapesti csillagászati kutatóintézetben. Édesapja Szapudi András író, újságíró (1939-2001), nagybátyja, Bánhegyi Jób (1897-1979) hozzá hasonlóan egyetemi professzor volt, emellett bencés szerzetes, Habsburg Ottó spanyolországi felkészítője az érettségire. Szapudi István szabadidejében fest, rövidfilmeket forgat, dzsesszgitáros egy hawaii free jazz formációban (de idehaza is várják a zenésztársai). Azt mondja, a művészetét is az idő határozza meg, képein is megjelenik az idő, a festmény elkészítésének a folyamata. „Mindig is érdekelt a relativitáselmélet; mi az idő, van-e egyáltalán idő, vagy csak képzeljük? Így ér össze a fizika a művészettel.”
