Kiállítás

A nő és részei

A medikai Vénusz

  • Hamvay Péter
  • 2015. december 5.

Tudomány

Egy „nyitott” és egy „csukott” nőt tekinthetünk meg a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum legújabb kiállításán. Az egyik 230, a másik 22 éves.

Két test fekszik a teremben, az egyik félig nyitott szemmel, szétterült hajjal, combjait összezárva, ám belső szerveit, pontosabban nyirokrendszerét, szemérmetlenül közszemlére téve. A viaszból készült Venus Medical orvosi szemléltető eszköznek készült a 18. századi Firenzében, II. József megrendelésére. A mellette lévő kortárs munka Drozdik Orsolya alkotása, aki harminc éve foglalkozik efféle Vénuszokkal. A művész a Narancsnak elmondta, hogy kezdetben a „valóság és igazság reprezentációját keresve” fotózta őket a világ különböző orvostörténeti gyűjteményeiben, majd később, „női aspektusból” újraalkotta azokat – saját teste volt a modell. Az itt látható műtárgy az Én manufakturálása című, háromrészes sorozatnak 1993-ban készült darabja; Drozdik Orsolya szimbolikus önképe, egyszersmind a medikai tekintetnek kiszolgáltatott női test reprezentációja is. Ráadásul most először eredeti, történeti műtárgy társaságában tekinthető meg. „Alig tudtam lejönni az asztalról – mesélte Drozdik az alkotási folyamatról –, ugyanis olyan póz, amilyenben a medikai Vénusz fekszik, nincs a valóságban. De ez a valószerűtlenség nem csak a tudományos szemlélődés számára volt hasznos – tette hozzá –, vélhetően a férfitekinteteknek is kedves volt, lévén csak férfiak léphettek be a tudomány világába.” Igaz ez még úgy is, ha az akkoriban a vagyont érő viaszbábuk nem a morbid gyönyörködtetésre készültek.

A megnyúzott természet

„A boncolást soha nem tiltotta a katolikus egyház – oszlat el egy közkeletű félreértést a múzeum munkatársa, Horányi Ildikó. – A 10. századból már ismerünk törvényszéki boncolást, 1244-ben pedig a salernói egyetem arról határozott, hogy ötévente egy holttestet fel kell boncolni, hogy minden hallgató legalább egyszer lásson ilyet. A boncolások a modern anatómia megteremtőjének tekintett Vesalius korától, a 16. századtól általánossá váltak az orvosi fakultásokon, a műveletek legnagyobb gátja nem elvi, hanem gyakorlati volt: hiányoztak a holttestek. A kivégzett bűnözők tetemét ugyan felhasználhatták – olykor a boncolás, a test megnyitása, feldarabolása is a büntetés része volt –, de hűtés nélkül csak nagyon rövid idő állt rendelkezésre.” „Nem beszélve az olyan bakikról, mint amikor egy rosszul sikerült kivégzés után az áldozat életre kelt, mielőtt a boncterembe ért volna” – idéz fel egy francia esetet a múzeum főigazgatója, Varga Benedek. „A boncolásokra ritkán került sor, évente egy alkalommal, ám azok nyilvános, társasági események voltak, leginkább természetesen a téli időszakban, hogy késleltessék a tetem romlását” – teszi hozzá Horányi.

A fenti nehézségek kiküszöbölésére kezdtek kísérletezni olyan technikákkal, amelyek alkalmassá teszik az emberi testet a boncolás különböző stádiumaiban való konzerválásra. „Ezek a preparátumok úgy készültek, hogy a tetem bomlandó részeinek lebontása után a testet kiszárították, majd különféle szerekkel igyekeztek tartósítani – mondja Horányi. – A legnagyobb nehézséget a vénák, az artériák, a nyirokrendszer jelentette.” 1661-ben az olasz Marcello Malpighi (1628–1694) például higanyt injektált a tüdő artériáiba, ám ettől szétpattantak a véredények. A megoldást végül a preparálózseni, Frederik Ruysch (1638–1731) lelte meg, aki színezhető, olvasztott viasz befecskendezésével emelte ki a vér- és nyirokrendszert. Olyan sikeres volt, hogy I. Péter cár is rendelt tőle egy gyűjteményt.

Egy másik zseni, a francia Honoré Fragonard (1732–1799) viszont meglehetősen kreatívan viszonyult a témához: gyakran támadóállásba helyezte preparátumait, amit ő „a meg­nyúzott természetnek” nevezett. És ugyan a francia nemzeti anatómiai kabinet létesítéséről szóló előterjesztését elutasították, az egyetemek mellett a 18. század végére már preparátorműhelyek és egyre nagyobb gyűjtemények jöttek létre. Ezek nemcsak a medikusképzést szolgálták, hanem gyakran a képzőművészek számára is fontos stúdiumokat jelentettek.

És jöttek a viaszbábok

Giulio Gaetano Zummo (1656–1701) szicíliai abbé már a 17. században elkészítette az első anatómiai viaszszobrokat, ám ezek afféle kollázsok voltak, ugyanis a mester a viasz mellett emberi szerveket is felhasznált műveihez, amelyek a maguk idején egyszerre voltak szem­léltető eszközök és műalkotások. „Zummo munkássága nyomán jöttek létre Itália nagyobb egyetemi városaiban, Padovában, Bolognában, Firenzében a viaszszobrászati műhelyek. Utóbbiban voltak a legkeresettebb anatómiai szobrászok, így Felice Fontana (1730–1805), aki negyven egész alakos emberi modellt és több mint kétezer kisebb anatómiai szervet készített” – írja egyik tanulmányában Horányi Ildikó. II. József tőle rendelt 1780-ban egy 1192 darabból álló sorozatot a bécsi Katonai Sebészeti Akadémia számára. A tizenhat egész alakos figurát tartalmazó együttesből a nyirokrendszert bemutató női aktot, 12 kisebb darabbal együtt, az uralkodó a pesti egyetem orvosi fakultásának ajándékozta – nos, ezt láthatjuk Drozdik művével együtt a kiállításon. A tárgyról kevés feljegyzés maradt fenn, annyit lehet tudni, hogy 1789-ben hajóval szállították Pestre, az egyetemen pedig fűthető szobát is biztosítottak számára, hogy a viasz állaga ne romoljon. A kollekció az 1960-as évek végén került múzeumba, a 12 kisebb darab ajándékba, a Vénusz – vagy ahogy a múzeumban becézik, Lujza –  viszont csak letétbe, így büszke tulajdonosa továbbra is a Semmelweis Egyetem.

A Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban a kiállítás november 10-ig látogatható.

Figyelmébe ajánljuk

Erőltetett párhuzamok

Mi lehetne alkalmasabb szimbóluma a női létezésnek, mint a haj? Úgy élettanilag (a másik nemre gyakorolt vonzereje a minden individuális szempontot megelőző fajfenntartást szolgálja), mint kulturálisan (a néphagyomány gazdag, még az életet szervező világképre vonatkozó szimbolikájától a jelenkori társadalmak meglehet partikuláris, de mindenképpen jelentéssel bíró ún. trendjeiig) vagy spirituálisan (minden tradíció megkülönböztetett jelentőséget tulajdonít a hajnak).

Prokrusztész-ágy

A francia-algériai rendező filmjének eredeti címe (L’air de la mer rend libre – a tengeri levegő szabaddá tesz) a középkori német jobbágyok ambícióinak szabad fordítása (Stadtluft macht frei – a városi levegő szabaddá tesz).

Felelős nélkül

  • - turcsányi -

Van az a némileg ásatag, s nem kicsit ostoba vicc, amely szerint az a mennyország, ahol angol a rendőr, olasz a szakács, francia a szerető, német a szerelő, svájci a szervező. A pokol meg az, ahol… és itt máshogy rendezik egymáshoz a fenti szerepeket és nemzetiségeket. Nos, ez a – színigaz történetet dramatizáló – négyrészes brit sorozat még ennyi viccelődést sem enged a nézőinek.

Mozgó falak

  • Molnár T. Eszter

Négy férfi üldöz egy nőt. Ha a hátak eltúlzott görbülete, az előrenyújtott kezek vonaglása nem lenne elég, a fejükre húzott piros papírcsákó félreérthetetlenül jelzi: ez őrület. Kétszer megkerülik a színpad közepén álló mobil falat, majd ahogy harmadszor is végigfutnak előtte, a nő megtorpan.

Mahler-liturgia

„Én valóban fejjel megyek a falnak, de legalább jókora lyukat ütök rajta” – mondta egy ízben Gustav Mahler, legalábbis a feminista brácsaművész, Natalie Bauer-Lechner emlékiratai szerint. Ez a konok, mániákus attitűd az egyik legnagyszabásúbb művében, a Feltámadás-szimfóniában is tetten érhető.

Gyurcsány a tettes

A DK-s politikus visszavonulásának mindenki örül. Örül a Fidesz, örülnek azok is, akik őszintén a pokolra kívánják Orbánt és a rendszerét. Hiszen Gyurcsány távozása felér egy beismeréssel: tényleg mindenért ő a hibás.