Két test fekszik a teremben, az egyik félig nyitott szemmel, szétterült hajjal, combjait összezárva, ám belső szerveit, pontosabban nyirokrendszerét, szemérmetlenül közszemlére téve. A viaszból készült Venus Medical orvosi szemléltető eszköznek készült a 18. századi Firenzében, II. József megrendelésére. A mellette lévő kortárs munka Drozdik Orsolya alkotása, aki harminc éve foglalkozik efféle Vénuszokkal. A művész a Narancsnak elmondta, hogy kezdetben a „valóság és igazság reprezentációját keresve” fotózta őket a világ különböző orvostörténeti gyűjteményeiben, majd később, „női aspektusból” újraalkotta azokat – saját teste volt a modell. Az itt látható műtárgy az Én manufakturálása című, háromrészes sorozatnak 1993-ban készült darabja; Drozdik Orsolya szimbolikus önképe, egyszersmind a medikai tekintetnek kiszolgáltatott női test reprezentációja is. Ráadásul most először eredeti, történeti műtárgy társaságában tekinthető meg. „Alig tudtam lejönni az asztalról – mesélte Drozdik az alkotási folyamatról –, ugyanis olyan póz, amilyenben a medikai Vénusz fekszik, nincs a valóságban. De ez a valószerűtlenség nem csak a tudományos szemlélődés számára volt hasznos – tette hozzá –, vélhetően a férfitekinteteknek is kedves volt, lévén csak férfiak léphettek be a tudomány világába.” Igaz ez még úgy is, ha az akkoriban a vagyont érő viaszbábuk nem a morbid gyönyörködtetésre készültek.
A megnyúzott természet
„A boncolást soha nem tiltotta a katolikus egyház – oszlat el egy közkeletű félreértést a múzeum munkatársa, Horányi Ildikó. – A 10. századból már ismerünk törvényszéki boncolást, 1244-ben pedig a salernói egyetem arról határozott, hogy ötévente egy holttestet fel kell boncolni, hogy minden hallgató legalább egyszer lásson ilyet. A boncolások a modern anatómia megteremtőjének tekintett Vesalius korától, a 16. századtól általánossá váltak az orvosi fakultásokon, a műveletek legnagyobb gátja nem elvi, hanem gyakorlati volt: hiányoztak a holttestek. A kivégzett bűnözők tetemét ugyan felhasználhatták – olykor a boncolás, a test megnyitása, feldarabolása is a büntetés része volt –, de hűtés nélkül csak nagyon rövid idő állt rendelkezésre.” „Nem beszélve az olyan bakikról, mint amikor egy rosszul sikerült kivégzés után az áldozat életre kelt, mielőtt a boncterembe ért volna” – idéz fel egy francia esetet a múzeum főigazgatója, Varga Benedek. „A boncolásokra ritkán került sor, évente egy alkalommal, ám azok nyilvános, társasági események voltak, leginkább természetesen a téli időszakban, hogy késleltessék a tetem romlását” – teszi hozzá Horányi.
A fenti nehézségek kiküszöbölésére kezdtek kísérletezni olyan technikákkal, amelyek alkalmassá teszik az emberi testet a boncolás különböző stádiumaiban való konzerválásra. „Ezek a preparátumok úgy készültek, hogy a tetem bomlandó részeinek lebontása után a testet kiszárították, majd különféle szerekkel igyekeztek tartósítani – mondja Horányi. – A legnagyobb nehézséget a vénák, az artériák, a nyirokrendszer jelentette.” 1661-ben az olasz Marcello Malpighi (1628–1694) például higanyt injektált a tüdő artériáiba, ám ettől szétpattantak a véredények. A megoldást végül a preparálózseni, Frederik Ruysch (1638–1731) lelte meg, aki színezhető, olvasztott viasz befecskendezésével emelte ki a vér- és nyirokrendszert. Olyan sikeres volt, hogy I. Péter cár is rendelt tőle egy gyűjteményt.
Egy másik zseni, a francia Honoré Fragonard (1732–1799) viszont meglehetősen kreatívan viszonyult a témához: gyakran támadóállásba helyezte preparátumait, amit ő „a megnyúzott természetnek” nevezett. És ugyan a francia nemzeti anatómiai kabinet létesítéséről szóló előterjesztését elutasították, az egyetemek mellett a 18. század végére már preparátorműhelyek és egyre nagyobb gyűjtemények jöttek létre. Ezek nemcsak a medikusképzést szolgálták, hanem gyakran a képzőművészek számára is fontos stúdiumokat jelentettek.
És jöttek a viaszbábok
Giulio Gaetano Zummo (1656–1701) szicíliai abbé már a 17. században elkészítette az első anatómiai viaszszobrokat, ám ezek afféle kollázsok voltak, ugyanis a mester a viasz mellett emberi szerveket is felhasznált műveihez, amelyek a maguk idején egyszerre voltak szemléltető eszközök és műalkotások. „Zummo munkássága nyomán jöttek létre Itália nagyobb egyetemi városaiban, Padovában, Bolognában, Firenzében a viaszszobrászati műhelyek. Utóbbiban voltak a legkeresettebb anatómiai szobrászok, így Felice Fontana (1730–1805), aki negyven egész alakos emberi modellt és több mint kétezer kisebb anatómiai szervet készített” – írja egyik tanulmányában Horányi Ildikó. II. József tőle rendelt 1780-ban egy 1192 darabból álló sorozatot a bécsi Katonai Sebészeti Akadémia számára. A tizenhat egész alakos figurát tartalmazó együttesből a nyirokrendszert bemutató női aktot, 12 kisebb darabbal együtt, az uralkodó a pesti egyetem orvosi fakultásának ajándékozta – nos, ezt láthatjuk Drozdik művével együtt a kiállításon. A tárgyról kevés feljegyzés maradt fenn, annyit lehet tudni, hogy 1789-ben hajóval szállították Pestre, az egyetemen pedig fűthető szobát is biztosítottak számára, hogy a viasz állaga ne romoljon. A kollekció az 1960-as évek végén került múzeumba, a 12 kisebb darab ajándékba, a Vénusz – vagy ahogy a múzeumban becézik, Lujza – viszont csak letétbe, így büszke tulajdonosa továbbra is a Semmelweis Egyetem.
A Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban a kiállítás november 10-ig látogatható.
