„A régió a halálárkok, tömegsírok valóságos szövevénye”

A II. világháború, egyben a holokauszt egyik kevésbé ismert, tragikus eseménye az 1944. október elején, a bori lágerből evakuált zsidó munkaszolgálatosok ellen elkövetett cservenkai mészárlás. Az elkövetők részéről elmaradt a szembenézés – nem véletlenül.

Magyar Narancs: A bori foglyok sorsának kutatása során mikor jutott el oda, hogy feltárja a Cservenkán és a környékén, a „halálutak” mentén elkövetett vérengzést?

Csapody Tamás: Először az erőszakmentesség, a katonai szolgálatmegtagadás témáját kutattam: a kisegyházak munkaszolgálatra behívott tagjainak története irányította a figyelmemet a bori lágerben őrzött foglyok, így a zsidó munkaszolgálatosok sorsára. Munkámban sokat segített szellemi mentorom, Yehuda Deutsch, aki több nyelven – héberül, magyarul, angolul – is megírta a bori munkaszolgálat történetét. Ő a foglyok ama második turnusához tartozott, akiket kiszabadítottak a partizánok, így megmenekültek. Összességében 6 ezer emberről beszélünk, akik közül első lépésben 3400 foglyot indítottak el Magyarország akkori határai felé.

MN: Hány embert dolgoztattak a háború alatt a bori lágerrendszerben?

CST: Körülbelül 50 ezer ember fordult meg ott, közöttük számos hadifogoly is, sokféle nemzetiségű. A német kormány kérésére előbb 1943-ban, majd a német megszállás után ismét többezres csoportokban kerültek zömmel zsidó munkaszolgálatosok a bori lágerekbe – a második turnussal került oda Radnóti Miklós is. Csupán kisebb részük tartozott keresztény kisegyházakhoz. Az összes munkaszolgálatos, sőt a Cservenkánál meggyilkoltak esetében azért nem tudunk pontos számokkal szolgálni, mert nem maradtak meg az erre vonatkozó dokumentációk. Az ott dolgoztatott magyarokról tudjuk, hogy a Honvédelmi Minisztérium fennhatósága alá tartoztak, de német ellátással.

MN: 1944 kora őszére a táborrendszer közelébe értek a Vörös Hadsereg csapatai és Tito partizánegységei. A németek elkezdték evakuálni a személyzetet és a kényszermunkás foglyokat is.

CST: Az első csoport szeptember 17-én indult útnak, míg a második tizenkét nappal később, de csupán az egyik altáborig jutottak, ahol a partizánok kiszabadították a foglyokat. Az első csoport tagjai október 5-én érték el teljesen elcsigázva Cservenkát egy nagyon hosszú, kimerítő utat követően. A gyilkosságok nem ekkor kezdődtek:

már amikor a szerb hegyek között vonultak, a magyar keret tagjai, akik féltek a partizánoktól és a helyi lakosságtól, szökési kísérlet miatt számos foglyot megöltek.

MN: A foglyokat végig a Magyar Honvédség tagjai őrizték?

CST: Így van, ők adták a keretet, és a munkaszolgálatosok is katonasapkában, egyre rongyolódó saját ruhában tették meg az utat Kelet-Szerbiából a Bácskáig. Közben, ahogy a Dunán átkelve átértek Dél-Bánátba, Pancsova környékére, ott Jabuka (Torontálalmás) mellett történt az első tömeggyilkosság, amelyet azonban nem a magyar keret tagjai, hanem a helyi, bánsági német paramilitáris egységek tagjai követtek el a menetből lemaradók ellen. A munkaszolgálatosok Titelen, Újvidéken keresztül vezető útja során rendre előfordultak gyilkosságok, amelyek főleg a menetet kísérő német fegyvereseknek róhatók fel. Azokat sem kímélték – ez kétszer 500 fő, közöttük volt Radnóti is –, akiket már október 7-én útnak indítottak a téglagyárból Zombor felé.

MN: A magyar munkaszolgálatosok közül 700–1000 embert gyilkoltak meg a nyugat-bácskai település, Cservenka téglagyárában. Kutatásai szerint milyen okok vezettek a vérengzéshez?

CST: Igyekeztem választ kapni erre a kérdésre is, de egy tömeggyilkosságra semmi nem adhat magyarázatot, indoklást. Néhány körülményt fel tudunk sorolni. Az egyik mindjárt az, hogy hadműveleti területen voltak. Az eredeti 3400-as létszámból a szökések és gyilkosságok nyomán megmaradt 3000 fő nem kapott semmilyen ellátást, azt ették, amit a mezőkön találtak. A hosszan, kilométerekre elnyúló menet is kezelhetetlennek tűnt katonai szempontból. Mindez időben egybeesett azzal, hogy a szovjet csapatok elérték a Tiszát, a munkaszolgálatosok menete pedig feltartotta a visszavonuló gépesített német egységeket.

Ráadásul zsidók voltak, azaz 1944-ben pária­státuszú emberek, akiknek a sorsáért sem a Magyar Honvédség, sem a munkaszolgálatos keret tagjai, pláne a német fegyveres erők nem aggódtak. A délvidéki, sokszor többségében német települések lakói, és ez vonatkozik Cservenkára és a környékére is, erősen antiszemiták voltak, köszönhetően mindenekelőtt az 1941 óta mindennapossá vált uszító náci propagandának. Sokan lettek meggyőződéses nácik, rengetegen jelentkeztek a Waffen-SS-be. Hatott rájuk az iskolában, a társadalmi szervezetekben, a sajtóban is zajló agymosás – e tekintetben akkoriban a magyar közeg sem volt jobb. Mindezt tetézte, hogy 1944 őszén bármely pillanatban megérkezhetett a kitelepítési parancs, a már sok-sok generáció óta itt élőknek szekérre rakott ingóságokkal menekülniük kellett. Ekkor megindult a bűnbakképzés is: lám, itt vannak a zsidók, akiket a saját mostoha helyzetükért is felelősnek tartottak.

 

Csapody Tamás jogász, szociológus, történész

Fotó: Sióréti Gábor

MN: Az elkövetők a környékbeli német – sváb – lakosságból kerültek ki?

CST: A háborús bűnösök adatait tartalmazó németországi – ludwigsburgi – levéltárban végzett kutatásaim alapján az elkövetők jelentős százalékban erről a környékről származtak, és közöttük is nagy számban voltak az SS-hez csatlakozott cservenkaiak. Ők aktívan kivették a részüket a tömeggyilkosságból.

MN: A délvidéki németek több SS-alakulatban is jelentős számban szolgáltak. Melyikhez tartoztak az elkövetők?

CST: Nem pontosan tisztázható. Az biztos, hogy az elkövetők között voltak a Kama SS-divízió alakulatának emberei is.

MN: Azaz bosnyákok?

CST: Voltak közöttük horvátok, muszlimok, akik nemcsak a cservenkai gyilkosságokban, hanem a foglyok továbbkísérésében és az útközben (Cservenka és Zombor, illetve Baja és Mohács között) elkövetett további gyilkosságokban is a tevékeny résztvevők között voltak. A tömeggyilkosságban részt vettek a helyi német milíciák és a részben innen toborzott SS-egységek is.

A helyi lakosság pedig mindent hallott, mindent látott és mindenről tudott. Ezt fontos elmondani, mert utóbb ezt letagadták, nem beszéltek róla.

Amikor a mészárlás másnapján, 1944. október 8-án a túlélők, mint­egy ezerfőnyi munkaszolgálatos csapat elhagyta a téglagyárat, a Cservenka főterén, főutcáján haladó menetet a helyi sváb lakosság bántalmazta, szidalmazta. Meg kell jegyezni, hogy bár sok környékbeli tevőlegesen is részt vett a gyilkosságokban, nem kevesen, szerbek, magyarok, sőt svábok is bújtatták a mészárlást túlélő, a téglagyárból elszökött munkaszolgálatosokat.

MN: Hogyan viselkedett a magyar keret a mészárlás idején?

CST: A visszaemlékezésekben, sőt a népbírósági perek dokumentumai között is előkerül, hogy a keret tagjai sikertelenül próbáltak Zomboron keresztül kapcsolatot létesíteni a Honvédelmi Minisztérium budapesti központjával, hogy mi legyen az általuk őrzött 3 ezer emberrel. A magyar keret honvéd tagjai igencsak tevékenyek voltak a tömeggyilkosságot kísérő fosztogatásban, de arra is van adatunk, hogy a magyar őrségből néhány fő a tömeggyilkosságban is részt vett. Nagyon fontos, hogy

az úgynevezett külső keretet a magyarok biztosították az egész kivégzéssorozat alatt, a szállásaik is közel voltak a németekéhez, azaz mindenről tudniuk, mindent hallaniuk és látniuk kellett, ami tevőleges részvételt jelent.

Október 8-án hajnalban, amikor a németek abbahagyták a tömeggyilkosságot, akkor egy magyar csoport Tálas András hadapród őrmester vezetésével a túlélőket, sebesülteket lődözte le, ismét csak fosztogatás kíséretében.

MN: A kivégzések egy fél éjszakán át tartottak a cservenkai téglagyárban – a későbbi áldozatok és a túlélők is hallhatták, ahogy végeznek sorstársaikkal.

CST: Kutatásaim nyomán újdonság a korábbi szakirodalom állításaival szemben, hogy míg a kivégzettek többsége valóban a harmadik téglagyári épületnél lelte halálát és ott is temették el őket az úgynevezett halálárokba, sokakat már az első téglagyárban megöltek – ott, ahonnan a foglyokat kísérték hevenyészett vesztőhelyükre. Több száz embert gyilkoltak itt meg ad hoc módon, szervezetlenül, különösen kegyetlen módon, sokszor puskatussal verték agyon az áldozatokat. A harmadik téglagyárnál a kivégzés ennél szervezettebben zajlott: a gödör szélére állították a munkaszolgálatosokat, majd sortűzzel belelőtték őket, illetve kézigránátokat hajítottak az árokba. Az áldozatok összegyűjtése és eltemetése szempontjából sem mindegy, hol haltak meg.

MN: Ha jól tudom, a titói korszakban tovább folyt ott a téglagyártás, sőt az üzem terjeszkedett a még fel nem tárt tömegsírok fölé is.

CST: Sőt napjainkig is üzemel ott egy mezőgazdasági vállalat. Amikor néhány éve ott jártam, akkor még a nagyüzemi téglagyártás is megvolt. A gyár csak az agyaggödrök felé tudott terjeszkedni, ezért folyamatosan lebetonozták a tömeggyilkosságok helyszínét is. Számításaim szerint a legyilkoltak körülbelül felét exhumálták – ők nyugszanak ma a zombori izraelita temetőben. Akiket a téglagyár más helyszínén gyilkoltak meg, azoknak a holtteste az azóta beépített, egykor három-négy méter mély gödrökben van ma is. A tömegsírokat – onnan kezdve, hogy a kivezényelt környékbeliek eltemették a holttesteket – többször is bolygatták a hivatalos exhumálásig, amikor a hivatalos jegyzőkönyv szerint 465 meggyilkolt ember földi maradványait tárták fel és szállították Zomborba. Amikor az oroszok 1944 októberében bevonultak, ők is összegyűjtették a Cservenkától Zomborba vezető út mellett meggyilkoltakat, akik szintén a zombori temetőbe kerültek. Sokan azonban ma is a Mohács, illetve Baja felé vezető utak menti árkokban nyugszanak – kutatásaim szerint akár 400 embert gyilkolhattak meg így a bori foglyok közül. Alkalmi bizottságok próbálták a holttestek helyét feltárni, de zömében otthagyták, illetve meg sem találták a maradványokat.

MN: Néhány túlélőt a nem sokkal a mészárlás után megérkező partizánok húztak ki a tömegsírokból.

CST: A tömeggyilkosságot nem erre szakosodott csapatok hajtották végre, nem is készítették fel őket minden eshetőségre, ráadásul nem kis részük alkoholt is fogyasztott.

Nagyon sok fiatal volt közöttük, frissen rekrutált SS-katonák, 16–18 évesek.

A gyilkosságok éjszaka, gyenge fények mellett zajlottak, maga a gyár is kisvárosnyi méretű volt – ez mind növelhette a túlélés esélyét. Az összes munkaszolgálatos – zsidók és Jehova tanúi – megölését végül az akadályozta meg, hogy október 8-án hajnalban megjött a kitelepítési parancs. Voltak, akiket már felsorakoztattak a gödör szélén, amikor lefújták a kivégzésüket.

MN: Aki túlélte és megszökött, el tudott bújni? Vagy jellemzőbb volt, hogy feladták őket?

CST: Ez is előfordult. A népbírósági jegyzőkönyvben is olvasható, hogy a magyar keret tagjai mint a nyulakra, úgy vadásztak a szökevény munkaszolgálatosokra.

MN: A túlélő menet tagjai többségének ezzel még nem ért véget a kálváriája…

CST: Egészen Mohácsig, illetve Bajáig tartott a gyilkosságsorozat, amit a különböző német alakulatok hajtottak végre. A magyar keret egy ideig a kisegyházhoz tartozókat kísérte, akikkel vonattal utaztak tovább, és Szentkirályszabadjánál csatlakoztak a zsidó munkaszolgálatosokhoz, akik már átélték a cservenkai mészárlást és tudták, hogy az életük bármely pillanatban félbeszakadhat. Sokan meg tudtak szökni, de nagyon legyengült, rossz fizikai állapotban voltak már, így sokan haltak meg betegség, végkimerültség miatt is.

 

Emlékmű a zombori izraelita temetőben (1964)

Forrás: Lefkovics Péter gyűjteményéből

MN: Történt a cservenkai tömeggyilkosság ügyében bármiféle jogi igazságtétel? Megpróbálták megtalálni a felelősöket?

CST: Néhány magyarországi népbírósági tárgyaláson szó volt a Cservenkán történtekről, de személyes felelősségre vonás nem történt, sőt a munkaszolgálatosok németeknek való átadásáért sem ítéltek el senkit. Ennek az is oka lehetett, hogy találtak elég olyan bűncselekményt, ami miatt elítélhették azokat, akiket a tömeggyilkosság ügyében is meg lehetett volna vádolni. Az sem segítette az események feltárását, hogy Cservenka és környéke ekkor már nem tartozott Magyarországhoz. Később megromlott a Rákosi vezette Magyarország és a titói Jugoszlávia viszonya – ez odáig ment, hogy meghurcolták azokat a bori munkaszolgálatosokat is, akiket a Tito-partizánok szabadítottak ki, majd esetleg maguk is beálltak partizánnak és harcoltak is a soraikban. És végül azért sem firtatták az ügyet, mert az áldozatok zsidók voltak, és az új hatalom is számolt a virulens antiszemitizmussal.

MN: Jugoszláviában vagy Németországban vizsgálták-e az ügyet?

CST: Tudunk egy-két Jugoszláviából származó, Borban szolgált keretlegényről, akik részt vettek például a cservenkai tömeggyilkosságban is, majd elítélték őket – de ott sem történt meg speciálisan a cservenkai vérengzés felderítése. Megnéztem a németországi Ludwigsburgban is a cservenkai mészárlás ötezer oldalt kitevő dokumentációját: ebből kiderül, hogy a németek a hatvanas évek végétől óriási, több mint tíz évet felölelő nyomozást végeztek, nagyon sok, egykor ott élő polgári személyt, volt katonát, Waffen-SS veteránt kikérdeztek, majd német precizitással felsorolták azokat, akiknél felmerülhetett a felelősség, a tömeggyilkosságban való részvétel. De mivel

egy kivételével mindenki tagadta a vádakat és nem tudták bizonyítani az érintettek aktív, tevőleges részvételét, az akkori német jogfelfogás alapján csupán két ember ellen emeltek vádat, és őket sem ítélték el.

Az pedig már kideríthetetlen, ki adott parancsot a mészárlásra. Az biztos, hogy ezt nem Cservenkán döntötte el a helyi német SS-parancsnok, Karl Hermann Fogy, aki amúgy tevőlegesen is részt vett a felkészítésben, kiképzésben, még a legénység egy részének le­itatásában is.

MN: Miután az elkövetők és a helyi felelősök jó része elmenekült, 1944 őszén megérkeztek a partizánok, akik újabb tömeges vérengzéseket hajtottak végre – ezúttal a magyar és német nemzetiségűek ellen. Sokakat zártak koncentrációs táborba, majd a túlélő svábokat kitelepítették.

CST: A svábokat és a magyarokat is kollektív büntetés sújtotta, ekkor ők kerültek koncentrációs táborokba, és ők lettek a tömeges kivégzések áldozatai. A régió a halálárkok, tömegsírok valóságos szövevénye: a „hideg napok” során megölt ezrek, a meggyilkolt munkaszolgálatosok, majd a partizánok bosszújának áldozatul esettek sírjai mellett ott nyugszik az ottani harcokban elesett sok-sok tízezer ember is. Hogy csak egy példát mondjak: a cservenkai téglagyár igazgatója is önként visszatért – vesztére. Egyrészt sváb volt, másrészt övé volt a téglagyár. Az újabb tömeggyilkosságok áldozatait is ugyanúgy földeken, tanyákon, az út szélén hantolták el. Ószivácon ugyanaz a gyepmester temette el a környéken talált meggyilkolt zsidó munkaszolgálatosokat, és néhány hét múlva a partizánok által kivégzett több mint hetven magyar férfit.

MN: Helyben végül nem is maradt senki, aki szembesülhetett azzal, ami 1944. október elején történt?

CST: Cservenka lakossága teljesen kicserélődött: délről érkeztek az új lakók, jórészt Boszniából, Hercegovinából, Montenegróból, akik mit sem tudtak e térség múltjáról. A cservenkai németek új hazát találtak, mert kénytelenek voltak otthagyni otthonaikat, és ezzel együtt hagyták maguk mögött a bűnöket is.