"Volt egy modellem arról a gázmasináról, mely nagy költségembe és fáradságomba került, és csak erős akaratom és kitartásom volt képes előteremteni. Most az áthozása volt a legfőbb gondom, s megvallom, aggodalmam is, a gépeknek ily módon való kivitelére halálbüntetés lévén kiszabva." Doverben, a hajócsatlakozásra várakozva dohogott így magában 1815 decemberében a legnagyobb magyar, az akkor még 24 éves Stefi gróf, majd pedig fizetett, mint a katonatiszt (huszárkapitány, aki volt), s már csak azon akadt háborognivalója, hogy a lepénzelt vámhivatalnok meg sem pöccintette előtte a kalapját. Nagycenkre szánta a készüléket, amely azonban csak évtizedekkel később borította fénybe a családi kastélyt.
A kőszén száraz lepárlásával nyert városi gáz előállítási technológiáját hamar megismerték Magyarországon, néhány nagypolgári palotában már fejlesztettek is gázt világítás céljából, de
az első pesti légszeszgyár
- ahogy a világítógázt akkoriban nevezték - csak 1856-ban épült fel a Fiumei út és a Lóvásár (ma Köztársaság) tér közötti telken. A tárolók, az iparvágányok, a munkáslakások már rég eltűntek, a Légszesz utca neve emlékeztet csak az egykori üzemre.
1856-ig olajlámpák világították meg Pest-Buda utcáit. Az átállást nem kísérte annyi fanyalgás, mint korábban Angliában, ahol olyan jelességek háborogtak és élcelődtek az új módin, mint Walter Scott vagy Byron. A józsefvárosi gyárat továbbiak követték a Margit körúton, Újpesten és a Ferencvárosban. 1914-ben viszont, miután a gázgyártás a főváros kezelésébe került, már meg is szűnt - addigra az "budai Gázgyár szolgáltatta elsősorban az üzemanyagot -, néhány igazgatósági és irodaépülete azonban felújítva megmaradt. Ma is itt van a gázművek központja, közepén a Gázmúzeummal.
A gyűjtemény értékes fényképsorozatot őriz, amely végigköveti az új, omladékosságában is máig megkapó üzem felépítésének állomásait. (A hozzá tartozó tisztviselő- és munkáslakótelep pedig megér egy kirándulást, nem is beszélve az egykori iparvágányok helyén a természet burjánzásáról, amelynek nyilván hamarosan véget vet valami bölcs beruházói döntés.)
Hogy mi bölcs beruházói döntés és mi nem, az a tízes években is vita tárgya volt: a kor jeles szerzője, Cholnoky Viktor például azért ostorozta a gázművek vezetőit, mert új gázgyárat építtettek, ahelyett, hogy az erdélyi Kissármáson feltört földgázt vezettették volna Budapestre. Nézhettek is volna nagyot Trianon után!
Cholnoky azonban nem beszélt a levegőbe. Magának a Gázmúzeumnak a keletkezése egyébként ahhoz a tényhez kapcsolódik, hogy a világítógázt, miután egy ideig csak keverték vele, a hetvenes években valóban felváltotta az (akkor még éppen) sokkal olcsóbb földgáz. Az ehhez szükséges átállítást a régebbi készülékeken nem lehetett végrehajtani. A gázművek gazdasági igazgatója, Gömöri Géza ekkor elrendelte, hogy a leszerelt tűzhelyeket és fűtőkészségeket gyűjtsék össze. Utcai gázlámpákat persze ekkor már nemigen lehetett találni a fővárosban - egy részük Bécsben tűnt fel újra, ahol ma is emelik a káundká hangulatot. Mindenféle fűtőkészségeket viszont szép számmal, és ezek most ott sorakoznak a Gázmúzeumban, a múlt szépségeire fogékony vezető leánya, a családi hagyományozódásra büszke, érezhetően lelkes és ügyszerető Gulyásné Gömöri Anikó lelkes igazgatása alatt. A legkorábbi darabok, mint például egy pompázatos, melegvíz-tárolós tűzhely, osztrák és német gyártmányúak - hiába volt 1900-ra már több mint 400 kilométernyi gázvezeték Budapesten, az ipar a gazdasági fellendülés éveiben sem látott fantáziát a gázkészülékek gyártásában.
Ezekből aztán nem sajnálták az anyagot! - szokás gondolni az efféle, ránézésre is súlyos tárgyakról, és valóban, épp az anyaguk látszik leginkább, mintha előtűnne a megmunkálás mögül, mely - meg fognak lepődni! - gondos, elegáns és természetesen részletgazdag, különös tekintettel az egyszárnyú csapok lendületes karcsúságára. A sor elején, egyfajta szegény rokonként, ott restelkedik egy apró
Jancsi kályha,
aztán az egyre filigránabb darabok után egy-, két-, háromégős gázrezsók jelennek meg, radiátorok, és máris a magas, vörösréz köpenyes fürdőszobai vízmelegítőknél járunk. Az egyedi tervezésű gázkandallók az ívelt fémbetétekkel, amelyek mintegy kifelé szórják a hőt, már a fényűzés kellékei.
Kevéssé népszerű készülékcsoport következik: különféle rendszerű gázórák - az egyiknek a belsejét is tanulmányozhatjuk. Elmerenghetünk a formák sokféleségén, amelyet azonban erőteljesen nivellál az ormótlanság, mintha tervezőik keze elnehezült volna a feladat súlya alatt: sehol egy öncélú dísz, egy kecses ív, játékos görbület. A tantuszos gázórák utalása szerint Budapesten is létezett egy időben az előre fizetés rendszere. És volt még egy azóta eltűnt gázkészülék - akár csak pár évtizede is. Egyik példányát egy berendezett korabeli konyhában látjuk: a gáztűzhely "vasaló" feliratú csapjától egy vaskos alátéthez, a "talpas hevítőhöz" vezet a cső, ebben égett a láng, amely aztán fölforrósította a vasalót, szemben azzal a változattal (pár lépéssel odébb), amikor riasztó módon magában a készülékben lángolt a gáz, a régi jó városi.
Bp. VIII., Köztársaság tér 20. Nyitva hétfőnként, 9.00-13.00
