A magyar futball hol dicsőséges, hol röhejes története (immár több mint száz évről beszélünk!) során számos nagy formátumú labdarúgó tette tiszteletét a honi és a nemzetközi futballpályákon, ám közülük csak kevesen örvendtek olyan népszerűségnek, mint Albert Flórián. Pályafutásának amúgy hosszú évekig tartó csúcsain nem csupán az ország első számú sportolójának számított, de a konszolidáció és lassabb-gyorsabb reformok által formált Kádár-kor egyik legismertebb médiasztárja is volt, akivel újságokat lehetett eladni, s aki rendszeres tévészereplőként a képernyő elé ragasztotta a lelkes nézők seregeit.
Dél keresztje
1941. szeptember 15-én született, az akkor éppen nem jugoszláv határ menti Hercegszántón. Albert emlékezete szerint (lásd Bocsák Miklós: A Császár és utána a sötétség, Sport, Bp., 1984, 20. o.), amíg korán elhunyt édesanyja nevelte, maga is csak sokácul (azaz horvátul) beszélt. (Azt csak érdekességként említjük, hogy a hatvanas-hetvenes évek legendás klasszisai közül többen is a magyar futball titkos arany háromszögéből kerültek ki: Albert mellett a szomszédos Garán született a néhány hete elhunyt Páncsics Miklós és földijei, születési nevükön a Dujmov testvérek - utóbb Dunai I János és Dunai II Antal néven válogatott csatárok - is erről a délszláv-magyar vidékről származtak.) Szinte gyerekként kerül a fővárosba, s éppen akkor állítják be előbb a Fradiba (1958 végén, tizenhét évesen), majd a válogatottba (első meccse: 1959. június 28-án a Népstadionban a svédek ellen, az eredmény 3-2 a javunkra - Albert ekkor már leérettségizett, de még fiatalkorúnak számított), amikor a magyar futball éppen kezdi kiheverni 1954 és 1957/58 válságát. A forradalom után külföldön maradt Puskás, Kocsis és Czibor, új klasszisokra és csillagokra volt szükség - ezért jött kapóra a poétikusan ifjú Albert. Hogy mi mindent tudott ez az ember a futballpályán, ma már nehéz szavakba önteni - egy halhatatlan kordokumentum mindenesetre fennmaradt: az 1966-os angliai vb-n lejátszott magyar-brazil mérkőzés felvétele. Mint sokan tudják, ezt a meccset a mieink nyerték 3-1-re az akkor zsinórban kétszeres világbajnok brazilok ellen, és a sok remekül játszó magyar között az akkor már hátravont irányítót játszó Albert volt a mezőny legjobbja. Annyi biztos: ha megindult a pályán, akkor elképesztő dolgokat művelt mind a labdával, mind az ellenfelekkel: utóbbiak dőltek, mint a dominók, a bőr pedig ragadt a lábához. Ráadásul nem csak hallatlan gólerősségével tűnt ki (főleg közelről volt eredményes - saját maga is csak egy alkalomra emlékszik, amikor a tizenhatoson kívülről rúgott volna gólt), de tökéletesen látott a pályán. Mesteri labdákat adott csapattársainak, éppen ezért rakta Baróti Lajos kapitány, Albert válogatottbéli felfedezője a hátravont csatár (vagy támadó középpályás?) posztjára, hogy onnan hozza helyzetbe a két szintúgy klasszis befejező csatárt, Benét és Farkast (ma már csak odafent focizhatnak, Isten nyugosztalja mindkettőjüket).
Fölösleges azon vitatkozni, mennyire számítana mai szemmel korszerű játékosnak az akkori Albert - azóta egy egészen más és sokkal gyorsabb játékot játszanak, de meg kell hagyni, hogy az Albert által egy átlagos meccsen produkált futómennyiséget már az akkori publikum, s az idővel felbátorodó szaksajtó is kevesellte, és sokan megütköztek azon is, hogy a pályafutása érett periódusába lépett (majd később, a súlyos sérülése után lábadozó) Császár (hogy egyik korabeli epitheton ornans-át idézzük) csípőre tett kézzel, álldogálva várja ki, mikor kerül ismét a labda a környékére. (Amúgy máig is számos olyan, a korban előrehaladva egyre szerényebb képességű utóda - Ebedlitől Galascheken át Dvériig - akadt, aki joggal vélte úgy, hogy sok fölösleges szaladgálást, pláne lesre futást lehet megspórolni, ha az ember nem is mozdul ki a kezdőkörből.) De amíg jöttek a gólok, a cselek, a forintos labdák (Moldova szatírájában ő Virág, az anyagias center, akinél a forintos labda taksája egy húsz), a gólpasszok, addig nem is volt gond, ám a vereségek után őt is elővették - pláne a publikum nem fradista része. Mert az FTC-drukkerek számára azért ő volt a Flóóóri, az élő isten.
Albertfalva, Albertirsa, Lábatlan
Albert és a korabeli (1958-1972 közötti) magyar futball tragédiája éppen abban rejlett, hogy az igazán nagy eredmények elmaradtak, és ha igaz is, hogy sokszor csak egy hajszálon múlott (ráadásul néha már kábelnyi vastag volt az a szőrszál) a jobb szereplés, a sorozatos botlások kétségtelenül tendenciát sejtettek. Márpedig a klasszisokkal (Albert mellett Göröcs, Rákosi, Solymosi, Novák, Dalnoki) felálló magyar olimpiai válogatott az 1960-as római játékokat nem tudta megnyerni, később a chilei vb-n a negyeddöntőben kapunk ki a csehszlovákoktól (tudjuk, a szovjet bíró elcsalta), az 1964-es Eb elődöntőjében hosszabbításban kapunk ki a spanyoloktól. Két év múlva, a világbajnokságon hiába a brazilok elleni világra szóló siker, a nyolcaddöntőben 1-2 a szovjet ellen. Albert válogatottba való visszatérése után, az 1972-es belgiumi Eb-n pedig már a négy között kapunk ki tőlük (azután a bronzmeccsen a belgáktól is, de ez már mindegy - a nép szerint valahány vereség a szovjetektől, annyi felülről elrendelt bunda). Felejtsük el egy pillanatra, hogy ezek mai szemmel lélegzetelállító eredmények (sőt már néhány évvel később, a hetvenes évek végéről nézve is annak számítottak), hiszen akkoriban a sportszerető közvélemény és a publikum hangulatát óvó-féltő gondoskodással figyelő (és figyeltető) állami és sportvezetés többet várt tőle és társaitól. Persze nyomaszthatta őket a teher, hogy folyton az Aranycsapathoz mérik őket. De hát ezzel szinte minden nagy futballnemzet focistájának szembe kell néznie: óriások vállán áll. Nálunk a Törőcsik-Nyilasi-generációt mérték Albertékhez, majd Détáriékat hozzájuk - egy ideje már nincs kiket és kikhez mérni, bár a legutóbbi, tét nélküli válogatottmeccs visszhangja is bizonyítja, hogy a remény hal meg utoljára.
Persze Albert a fentieken kívül még jó néhány kétségtelen sikert magáénak mondhat. Magyar csapatok közül egyedül az általa vezérelt Fradinak sikerült nagy nemzetközi kupát nyernie: 1965-ben elhódítják a második-harmadik számúnak tekintett Vásárvárosok Kupáját, az UEFA-kupa elődjét (amúgy ugyanebben a sorozatban három év múlva ismét a döntőig jutnak a fradisták, majd 1972-ben egy egészen más összetételű Fradi, még mindig Alberttel a soraiban, az elődöntőben búcsúzik). 1967 végén pedig őt választják az év európai labdarúgójának, és ezzel elnyeri a France Football aranylabdáját. Ekkor nem is sejti, hogy csak másfél éve van hátra pályafutása legeredményesebb szakaszából - 1969. június 15-én, a koppenhágai dán- magyar vb-selejtező 32. percében ütközik a dán kapussal, Engedahllal, szétmegy a térde, s csak egy szűk év múlva tér vissza a futballpályára (a válogatottba csupán 1971 tavaszán, akkor is átmeneti időre, a bolgárok elleni szégyenletes 0-3-ig - akkor már ő lesz a bűnbak). A hátralévő időben újra és újra kiújul a sérülése, térde nem bírja a terhelést, lába nem engedelmeskedik, s bár akadnak még jó mecscsei, 1974 tavaszán abbahagyja. (A korabeli Fradi-utánpótlás erejét mutatja, hogy az Albert nélkül felálló, Dalnoki edzette Fradi-csikócsapat a következő évben a KEK döntőjéig verekszi magát.) Meg kell hagyni, s ezt biográfusai sem szépítik, Albert edzőként vagy sportvezetőként nem hagyott maradandó nyomot, s mint önéletírásából kiderül, maga sem tud mit kezdeni ama morbid emlékkel, hogy egykor ő lehetett FTC-alelnökként Torgyán dr. helyettese.
Poszterekkel később
A történethez tartozik, hogy a fénykorát élő Albert egykoron akkora sztárnak számított, s olyan kultusz lengte körül, ami akkori magyar szemmel elképesztőnek tűnt - más kérdés, hogy a világ boldogabb/gazdagabb fele addig is megélt már néhány efféle csodát. A kvázipiaci viszonyokat, s azokkal járó, sokszor tét nélküli hype-olást még csak kóstolgató Kádár-kori közvéleménynek talán furcsa lehetett a vadonatújnak számító marketingeszközöket is harcba vető, folyamatos kampány. Pedig több szempontból is érthető volt a médialelkesedés: a szoros láncon tartott nyomtatott és elektronikus sajtó számára a hóttunalmas reálszoc. közéleti figurák és kötelező komcsi prüdéria realitásai mellett jól jött egy olyan figura, akit igazi celebként lehetett kezelni, s aki mai utódaival szemben (és itt most hangsúlyosan nem a focistákról beszélünk) világszerte is ismert és elismert volt. Az éremnek volt persze egy másik, sötétebb oldala is: a politikai és egyben sportvezetés naná, hogy rendszerlegitimáló eszközként kezelte és használta az Albert-korabeli magyar sportot, s persze mind közül a legnépszerűbbet, a magyar futballt. Sokan nehezen vagy sehogy sem bírnak szembenézni a ténnyel: a kancsal emlékezetben csak gulyáskommunizmusként élő Kádár-rezsim totális rendőrállam volt, amely hatalmas titkosszolgálati apparátussal és különböző szinteken nyilvántartott informátorok tízezreivel tartotta kontroll alatt a társadalmat. Miért lett volna kivétel a magyar futball, s különösen a legnépszerűbb csapat, a Ferencváros? A napjainkban is tartó, a rendezetlen jogi-közéleti viszonyokból táplálkozó ügynökmizéria egyik emlékezetes állomása volt, amikor kiderült: Novák Dezső, az Albert-féle Fradi érdemdús, sokszoros válogatott (és egyszeres világválogatott) védője 1967-től kezdve, zsarolásnak engedve, Nemere néven jelentgetett a III/III-as osztálynak. A kiváló történész, Tischler János által előbányászott jelentések egyrészt páratlan kortörténeti dokumentumok, másrészt jól megvilágítják, miként használták az erőszakszervek irányítói s leginkább azok megbízói az összeguberált információkat. Amikor például - részben Novák révén - értesültek a magyar futballt átszövő korrupcióról, a szinte követhetetlen bundaviszonyokról (ezeket Albert szinte kézlegyintéssel intézi el), eszükben sem volt nyíltan közbelépni, inkább gondoskodtak róla, hogy a megegyezéses meccsek körüli tárgyalások rendezett körülmények között, az illetékes sport- és bázisvállalati vezető elvtársak bevonásával történjenek. A feltárt tények egyrészt tökéletesen alátámasztják a leküzdhetetlen rossz közérzete (másrészt az émelyítőnek tartott Albert-kultusz) elől menekülő klasszis csapattárs, Varga Zoltán egykori félelmeit, másrészt alkalmat adtak az egykori csapattársaknak, hogy szembenézzenek a volt besúgóval, a korral, amelyben félig tudatlanul éltek, s nem utolsósorban saját egykori önmagukkal. E tekintetben Albert az elaboráció egészen sajátos módját választja: egyrészt lehetőség szerint nem is írja le Novák nevét, bár ez néha - mint az 1964-es Eb-bronzmeccs kapcsán, amit Novák két, hosszabbításban lőtt góljával nyertünk meg - egészen furcsa hatást kelt, amikor pedig végképp nem kerülheti el a Novák-Nemere-üggyel való szembesülést, olyasfajta duzzogással teszi, ami sokkal életszerűbbnek hangzana egy középiskolás közösségben, mint meglett, felnőtt emberek között. Nem feltétlenül csak az egykori klasszis hibája, hogy képtelen szembenézni azzal, milyen is volt a világ, aminek ő lehetett az első számú hőse. Aligha volt ugyanis még egy olyan ember az akkori Magyarországon, akit az amúgy joggal megérdemelt ajnározás olyan távolra lökött volna a valóságtól, mint éppen Albert Flórián.
