Kábítószerfüggőket támogató központ, AIDS-betegeket segítő intézet, a Szeretet Misszionáriusainak hajléktalanokat fogadó háza – a bécsi Gürtel egy rövid szakaszára gyűlnek a kriminalizált életformákkal foglalkozó egyesületek, intézmények. Itt, a Mariahilfer Straße és a Westbahnhof közelében, egy klasszicista épület első emeletén rendezkedett be a fogamzásgátlás és terhességmegszakítás múzeuma (Museum für Verhütung und Schwangerschaftsabbruch): ez az apró, éppen tíz éve létező múzeum a világon egyedüliként foglalkozik a terhesség megelőzésének és megszakításának orvosi és társadalomtörténetével.
Az emeleti bejárattal szemben abortuszokra szakosodott nőgyógyászati rendelő. Az ambulancia vezetőjének és egyben a múzeum megálmodójának, Christian Fialának hosszú időn át a legnagyobb fejfájást a rendelő okozta. 2010-ig rendszeresen tüntettek a ház előtt fundamentalista, főként arrogáns férfiakból álló csoportok, míg egy jogszabály büntethetővé tette általában az egészségügyi páciensek és így a magzatelhajtásra vállalkozó nők zaklatását. Azóta csak egy-egy, bár roppant kitartó fanatikus bukkan fel a környéken; egyikőjük – karján műanyag embrióval – isteni küldetésére hivatkozik.
Kilövellő kóla
„Ma két választásuk van a nőknek: vagy ők kontrollálják a termékenységüket, vagy termékenységük kontrollálja őket” – a női önrendelkezésig vezető rögös úton visz végig a fogamzásgátlás és az abortusz történetét bemutató kétrészes (kétszobás) tárlat. Hiába javallotta Sigmund Freud már 1889-ben a reproduktív tevékenység és a szexualitás különválasztását, és hiába mozgalmárkodtak feminista nők és férfiak a századfordulótól kezdve, Ausztriában még 1945-ben is akasztás járt a terhességmegszakításért, és csak 30 évvel később legalizálták az abortuszt. Addig is vadul burjánzottak a védekezés technikáival kapcsolatos téveszmék és a kérdéses hatékonyságú eljárások: az aktus utáni hüvelymosásra alkalmas bidék még az 1960-as években is használatban voltak, nem beszélve arról a hetvenes években dívó amerikai gyakorlatról, melynek hívei az üvegében alaposan felrázott és onnan kilövő Coca-Colában látták a terhesség megelőzésének legalkalmasabb eszközét. Végül épp ebben az időszakban váltotta fel a fogamzásgátló tabletta azt a számtalan hátborzongató, megmosolyogtató vagy éppen halálos kimenetellel kecsegtető eszközt, amelyekkel az egészséges nők a házaséletük során átlagosan tíz-tizenkétszer bekövetkező terhességet igyekeztek redukálni. Népszerűek voltak a bidés verzió rokonai, a ma már csupán higiéniás célokat szolgáló, retikülben elférő méhfecskendők, majd a pesszárium és a spirál kezdetleges előfutárai – köztük egy zsinórral kombinált szivacs. A nemi aktus másik szereplője választhatott egy szép nagy halkopoltyúból vagy – ausztrál fejlesztésű, de ma már uniós tiltás alá eső – juhvakbélből készült, mosható-szárítható kondom és az úgynevezett vazektómia, vagyis a kasztráció között; az utóbbi, ma is létező opció mellett döntött maga Freud is.
A mechanikus beavatkozások mellett a nőknél tarolt a kémiai felismeréseken alapuló megelőzés is. Mivel a túl savas vagy túl lúgos közeg bénítja a spermiumokat, és ezt már sejtették az egyiptomiak is, krokodiltrágya és gyógynövények keverékét kenték a hüvelybe (alternatívaként elefánttrágya is szóba jöhetett). Ennek továbbfejlesztése lett az a meglehetősen prózai megoldás, amikor nemes egyszerűséggel egy fél citrom vagy egy darab lúgszappan került fel a hüvelybe. A biokémiai és a fiziológiai adottságok összjátékát lassan – és nem kevés halálos áldozat árán – felismerve jutottak el az orvoskutatók a hormonális megelőzés ötletéig: 1960-ra fejlesztette ki végül az amerikai Gregory Pincus azt a bogyót, amellyel a fogamzásgátló tabletták és hormonális rokonaik elindulhattak a kezdetben még hepehupás, mert kételyekkel szegélyezett diadalúton. A múzeum egyik büszkesége is ehhez, a női ciklusokat kihasználó terhességmegelőzési eljáráshoz kapcsolódik: itt található ugyanis Hermann Knaus hagyatéka, aki 1923-ban egy japán kollégájával, Ogino Kjuszakuval párhuzamosan jött rá, hogy a petesejtérés függvényében vannak napok, amikor a nők nem tudnak teherbe esni. A felfedezést egy korabeli felvilágosító kiadvány azzal a címmel ünnepelte, hogy: „Asszony, szabad vagy!”
Angyalcsinálók
A kiállítás második felvonása a magzatelhajtás megosztó orvos- és társadalometikai kérdésével szembesít – illetve szembesítene, ha nem sikerült volna kissé vonalasra. Kétségtelen, hogy a tabusítás és kriminalizálás igényével kezelt abortusz évszázadokon át – amúgy elkerülhető – halálesetek millióihoz vezetett, egy lebukott angyalcsináló konyhaasztala be is került a mini kiállítótérbe. Derékelkötéssel vagy éheztetéssel kikényszerített vetélések, a bábák kontár beavatkozásai, kötőtűk vagy bicikliküllők bevetése – mindezt az az ember- és főként nőkép termelte ki, amely inkább elfedni igyekezett (és több országban ma is sikeresen fed el) egy égető problémát. Bár orvosi körökben már a 19. század végén téma volt az illegális terhességmegszakítás, a közbeszédben csak az 1920-as évektől kezdett átszakadni a gát, például egy Szergej Eizenstein vágta svájci oktatófilmnek köszönhetően. Az abortusztilalom hiábavalóságát Európában ekkoriban évi 2 milliónyi titkos magzatelhajtás bizonyította. A Mária Teréziának köszönhető restriktív szabályozás következményeit az elmúlt száz évből vett, osztrák bírósági levéltárakban kikutatott esetekkel illusztrálja a kiállítás, a fiatalkorúként teherbe eső lánytól kezdve a vérmérgezést épp megúszó hölgyön át az állását vesztő bábáig.
Az Ausztriában 1975-ben (és Németországban, Franciaországban és Svédországban is ugyanekkor) feloldott tilalom egy csapásra elapasztotta a nőgyógyászoknál vérmérgezéssel jelentkezők áradatát. A nemzetközi összehasonlító ábrákból és térképekből látni, hogy politikailag-ideológiailag hol és mikor lett fontos érv a nők testi önrendelkezése: ám hiába tűnik evidensnek, hogy (Szovjet-)Oroszország emancipációt támogató és antiklerikális berendezkedése lehetett az alapja a már 1920-ban feloldott tilalomnak, nem derül ki például, hogy vajon minek köszönhető az amúgy liberális Hollandia kései, 1984-es felkerülése az idővonalra, mégpedig tíz évvel az erősen vallásos Ciprus után. A legfrissebb vitákat a kiállítási tablók már csak érintőlegesen és sajnos rövidre zárva tárgyalják: Kurt Krenn osztrák püspök botrányt keltő kijelentése (a jugoszláviai háborúkban megerőszakolt nők tartsák meg a gyerekeiket, hogy az egyik jogtalansághoz ne társuljon még egy másik) vagy a terhesség 12. hete utáni abortusztilalom kiváltotta hollandiai abortuszturizmus felemlegetése levegőben lógó adalékok csupán, és inkább azt a benyomást erősítik, hogy a múzeumban a szomszédos ambulancia reklámozása is folyik. Ezek az utalások csakúgy, mint az esetlegesen válogatott irodalmi és művészeti példák, egy harmadik teremért kiáltanak.
Ami viszont nagy fegyvertény: az egyesületi alapon működő és fennállása óta jó párszor kitüntetett múzeumnak nincs szüksége különösebb marketingstratégiára, hogy eleget tegyen felvilágosítói küldetésének. Az egyik munkatárs elmondása szerint évente közel ezer iskolást hoznak el tanáraik külön megkeresés vagy reklámozás nélkül: ők az egyébként szűkre szabott nyitvatartási időn kívül is kaphatnak vezetést. A saját elhatározásból ide látogató felnőttek nemi aránya kiegyensúlyozottnak mondható, a vendégkönyv pedig azt mutatja, hogy a mini intézmény immár felkerült a külföldi úti kalauzok térképére is – annak ellenére, hogy a feliratok csak németül olvashatók. Ezt viszont dicséretesen kompenzálja az audioguide és az angolul is elérhető honlap.
A múzeum címe: Bécs, Mariahilfer Gürtel 37.; honlapja: de.muvs.org
