Maroknyian voltak ők a háromszázezer közül, a barcelonai Sanz és Ben Shoushan családok sarjai. Amit magukkal vihettek, egyetlen batyu. Néhány holmi csak, személyes tárgyak, amik az élethez föltétlen szükségesek. Tavasz volt, 1492 márciusa, amikor I. Ferdinánd aragóniai király és Izabella kasztíliai királynő az Alhambra-dekrétumba foglaltatta, hogy a zsidók mindössze négy hónapot kapnak: vagy megkeresztelkednek, vagy örökre elhagyják Spanyolhont. Mire a tavasz nyárba fordult, mindent el kellett adniuk, s házaikat hátrahagyva családostól elindulni egy hosszú és bizonytalan útra. Sokan Portugáliába, Észak-Afrikába, a Balkánt magába foglaló Oszmán Birodalomba menekültek. Voltak, akik úgy határoztak, Itália lehet jövendő otthonuk, de a sors úgy hozta, hogy évekig tartó útjuk végállomása Szarajevó városa lett. Közülük kerültek ki a szarajevói zsidó közösség első képviselői, kereskedők és kézművesek, akik érkezésük után munkához láttak, és hamarosan jelentős gazdasági és kulturális szerepet vállaltak választott városuk életében. Bár szülőföldjüket, otthonukat el kellett hagyniuk, osztoztak a reményben: többségük megőrizte házuk kulcsait, ezektől megválni nem akartak vagy nem voltak képesek. Talán annak a vágynak volt ez a szimbóluma, hogy egyszer hazatérhetnek.
Egy barcelonai család azonban elcsomagolt s az évekig tartó vándorlása alatt megőrzött valamit. Egy könyvet: a Haggadát, a szabadság és a hitbéli emlékezés letéteményesét. Nem sejthették, hogy ezzel nem csupán családjuk számára biztosítanak fogódzót a bizonytalanban, hanem egy olyan kincset mentenek meg, mely évszázadokon átívelőn visszhangozza majd a remény és az emberiesség szimfóniáját.
Ezer darabra tört tükör
Jeges, fagyos időben ismerem meg Szarajevót. Meztelen bokorvesszők, faágak fagyoskodnak szemétkupacok közt, a halvány barna és mélyszürke árnyalatai jutnak az évnek ebben a szakában az érzékelésnek. Megrogyott, tönkrement, sok évtizedes padot emészt az enyészet a Staro Jevrejsko Groblje, a régi zsidó temető előtti kietlen dombtetőn. A míves, Dávid-csillaggal ékített vaskapu tárva áll; szabad a bejárás. Nyomban szembeötlik a temető különbözősége, az askenázi temetkezési szokásoktól eltérő mivolta: a hatalmas, monolitszerű, fekvő sírkövek sokasága, alatta körös-körül Szarajevó érzéki dombjai, lankái. Hatalmas területet foglal el az egykor itt élt zsidók nyughelye; a 19. században a helyi zsidó közösség már jelentős számú és jól szervezett volt, saját zsinagógákkal, iskolákkal és intézményekkel. A sírkövek feliratai és az évszámok végigélt sorsokra utalnak, amelyeknek nem az erőszakos, hanem a természetes halál vetett véget. A tragikus fordulatot a II. világháború hozta el: a nácik és az usztasa rezsim tízezer szarajevói zsidót deportáltak, s mindössze 1500-an tértek haza.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
