"Az izzó vastrón a képzelet szüleménye" – Erdélyi Gabriella történész az 1514-es Dózsa-parasztfelkelésről

  • Kovács Péter
  • 2014.05.02 12:58

Tudomány

500 éve volt Magyarország történelmének legnagyobb parasztfelkelése. A véres konfliktusról, Dózsa György alakjáról, valamint a parasztháborút körüllengő mítoszokról beszélgettünk Erdélyi Gabriella történésszel.

Magyar Narancs: Ha létezik történelmi személyiség, akinek a valódi alakja alig látszik a politikai értelmezések miatt rárakódott jelentéstartalmaktól, akkor az Dózsa György. Mi ennek az oka?

Erdélyi Gabriella: Mindenekelőtt az, hogy a felkelést megelőző életéről szinte semmit sem tudunk. Bizonytalan a születése ideje és helye, de még a neve is. Bár Istvánffy Miklós krónikája alapján a háromszéki, dálnoki születés terjedt el, ugyanígy lehetséges a makfalvi eredet is. Ami bizonyos: az egykorú forrásokban Székely Györgyként szerepel, a Dózsa családnév csak Istvánffy nyomán lett általános. Biztosnak látszik azonban az, hogy székely lófő családban született, majd később végvári vitézként tűnik fel a délvidéki, törökellenes harcokban.

MN: Tényleg egy rablási ügy miatt menekült a végvári életbe?

EG: 1507-ből van ugyan egy oklevelünk, amely szerint a medgyesi vásárból hazatérő szebeni polgárokat kirabolták, sőt egyiküket meg is ölték, de egyáltalán nem biztos, hogy az abban említett makfalvi Székely Dózsa György azonos lenne a későbbi parasztvezérrel. Véleményem szerint nem, ugyanis a Dózsa név akkoriban meglehetősen elterjedt volt Erdélyben. Nem kellett ahhoz ez a rablási história, hogy egy székely köznemes család sarja a vitézi életben keresse a boldogulást. Tovább fokozza a bizonytalanságot, hogy hiteles ábrázolás sem maradt fenn róla, a korabeli, a parasztháborúról tudósító röpiratok címlapjai többnyire nagy bajuszú, paraszti arcélű férfiként ábrázolják. A leírások szerint is erős testalkatú, igazi katonaemberként képzelhetjük magunk elé. Mindenesetre az általános bizonytalanság arra utal, hogy nem volt különösebben jelentős személy 1514-ig, amikor is Budára érkezett, hogy a humanista történetírók által szőtt meseszerű történet szerint elnyerje méltó jutalmát egy jeles párviadalban szerzett győzelméért.

false

 

Fotó: Németh Dániel

MN: Budán éppen egy keresztes hadjárat előkészületei zajlottak.

EG: Itt az a dilemma, hogy kinek az érdekét szolgálta a X. Leó pápa által 1513-ban, tehát már az újkor elején meghirdetett, kései keresztes hadjárat: Bakócz Tamásét csupán, vagy az országét? Felmerült az a magyarázat, hogy az újonnan megválasztott pápát az a hátsó szándék vezette, hogy kellemetlen riválisát, Bakócz Tamás esztergomi érseket mielőbb eltávolítsa Rómából - mi szeretjük azt hinni, hogy a paraszti sorból kiemelkedő, tehetséges főpap-politikus Bakócznak komoly esélyei voltak a pápai tiara megszerzésére. Még ha valóban szívesen maradt volna is Rómában, hazaérkezése után nagy lendülettel fogott a hadjárat szervezésébe, amelynek sikere megerősíthette volna megingott hazai pozícióit.

MN: A keresztes háború gondolatát nem fogadta osztatlan lelkesedés.

EG: Olyannyira nem, hogy a királyi tanácsban vita folyt arról is, egyáltalán kihirdessék-e Magyarországon. Az urak a tavaszi munkákról nem szívesen engedték volna el parasztjaikat, és a nemesi köztudatban még élt az emléke az 1456-os nándorfehérvári eseményeknek, amikor a keresztes hadat a robbanás előtti utolsó pillanatban oszlatta fel Hunyadi János. A "kereszténység védőbástyája" szerepét magára vállalt ország végül mégsem mondhatott nemet a felhívásra, ráadásul az állandó hiánnyal küzdő királyi kincstárnak jól jött a környező országokból a hadjárat céljaira fordítandó pápai tized.

MN: A bűnbocsánat lehetősége mennyire motiválta a kor emberét?

EG: Ne a mai gondolkodásunk szerint értelmezzük a kor mozgatórugóit. A középkor végére a társadalom széles rétegeinek mentalitása mélyen kereszténnyé vált. "riási vonzóerő volt, hogy a hadjáratban részt vevők haláluk utáni teljes bűnbocsánatban részesülhettek, vagyis elnyerhették a túlvilági életet. Szűcs Jenő kutatásai mutattak rá, hogy a parasztháború ideológiájának kidolgozásában fontos szerepük volt a ferences szerzeteseknek. Hagyományosan ők árulták Magyarországon a Luther fellépésével hírhedtté vált búcsúcédulákat, amelyek megvásárlásával ugyancsak elérhető volt az öröklét. Közülük is elsősorban a szigorúbb szabályok szerint élő, úgynevezett obszerváns ferencesek szerepe volt fontos a hadjárat szervezésében, akik a szegénységük miatt hitelesebbnek tűntek, és meglehetős népszerűségnek örvendtek a nép körében. Az ő prédikátoraiknak köszönhető a felkelés központi gondolata, miszerint a pápai helyett immár isteni feladatot teljesítő szent had a küldetését akadályozó "hitetlen" nemesség ellen kell, hogy küzdjön - a hitetlen török helyett. A vallásos motívumoknak, jelszavaknak tehát legalább akkora mozgósító erejük volt, mint a gazdasági vagy társadalmi szempontoknak. Sőt, a korabeli forrásokban szinte csak erre történik utalás.

MN: Mi volt tulajdonképpen a hadjárat stratégiai célja?

EG: Erről csak annyit tudunk, hogy támadó hadjáratra indultak délre, a török ellen. Kevéssé ismert, de egyértelműnek tűnik, hogy a tervek szerint az egyesített sereget - a keresztes had mellett további csapatokat is mozgósítottak a török ellen - a Délvidéken az erdélyi vajda, Szapolyai János irányította volna.

MN: Ez magyarázza, hogyan lehetett egy viszonylag névtelen végvári vitéz a sereg vezére?

EG: Fontos hangsúlyozni, hogy - szemben a korábbi nézettel -, Dózsát feltehetően nem nevezte ki Bakócz Tamás a keresztes had fővezérének, legfeljebb egy csapattest kapitányának. Az első külföldi tudósítások, például Velence római követének egyik jelentése arról tudósít, hogy a keresztesek "áldott népének választott királya" Melchior Bankwr (ami aztán többféle változatban fordul elő) volt kezdetben, és kapitányként alatta állt Dózsa. Azt sem tartom valószínűnek, hogy a török vitéz legyőzéséért várt jutalom elmaradása miatti csalódottság hajtotta volna a seregbe. Ez is inkább az események humanista dramatizálásának jellegzetes epizódja. Prózaibb, de valószerűbb magyarázat, hogy Dózsát a keresztesek gyülekezésének híre vonzotta Budára, amely jó kitörési lehetőség volt egy katona számára. 1514 júniusára azonban már egyértelműen ő a vezetője a keresztes hadnak, ami bizonyítja kitűnő katonai képességeit.

MN: Hogyan lett a török elleni hadjáratból parasztháború?

EG: A súrlódások a kezdetektől mindennaposak voltak, főleg a kis- és köznemességnek nem volt ínyére, hogy a nagy mezei munkálatok előtt elengedjék jobbágyaikat. A másik oldal viszont az akadályozást úgy értelmezte, hogy az urak még a túlvilági boldogság esélyét is elveszik tőlük. A pogány török mint ellenség helyére egy egyszerű behelyettesítéssel a török elleni harcot akadályozó nemesek kerültek. A "parasztseregben" amúgy szép számmal találunk egyszerű nemeseket, és mint utaltam rá, sok papot és szerzetest is. Valamiféle osztályharcról már csak ezért sem beszélhetünk. A parasztság maga is rendkívül differenciált volt akkoriban a zsellérektől a bor- és marhakereskedelemből gazdagodó paraszti rétegekig bezárólag. Utóbbiakat, ma úgy látjuk, az hajtotta az urak ellen, hogy az 1514-et megelőző években jogi intézkedésekkel gátolták a gazdagodó parasztok további felemelkedését. Visszatérve az eseményekhez: a május közepére mintegy 40 ezres hadat - ami a korban óriásinak számított - kezdetben az eredeti terveknek megfelelően a Délvidékre akarta vezetni Dózsa, ám egyre szaporodtak a rablások, fosztogatások a keresztesek részéről, miközben a másik oldal sokszor erőszakkal próbálta megakadályozni a toborzást. Amikor Báthory István temesvári ispán és Csáky Miklós csanádi püspök Apátfalvánál, a Maros gázlójánál megtámadta és jórészt lemészárolta Dózsa előőrsét, az országban elszabadultak az indulatok.

MN: Erre volt válasz Nagylak, illetve Csáky karóba húzása.

EG: Igen, a parasztsereg már másnap bosszút állt a győzelmet ünneplő úri csapatokon Nagylaknál. A bosszút tudatosan alkalmazott szimbolikus gesztus kísérte, a püspök és a kincstartó karóba húzása. Ez, noha logikusan következett a paraszti sereg "népi keresztes" gondolatmenetéből, felért egy hadüzenettel, és onnan már nem volt visszaút. Nem tűnik katonai szempontból túl szerencsésnek, hogy kisebb sikerek után hosszan időztek Temesvár ostromával a csatába Jézus nevével induló paraszthadak. Ezzel ugyanis lehetőséget teremtettek arra, hogy a kisebb csapatok leverése után egy nagyobb katonai akció során Szapolyai legyőzze a fősereget. Ez július 15-én megtörtént, a fővezérek fogságba estek, köztük Dózsa is.

false

MN: Dózsát valóban példátlan kegyetlenséggel végezték ki elrettentésül?

EG: Dózsa kivégzési módja többféle, ambivalens üzenetet rejtett magában. Bár az "izzó vastrón" a túlzásokra hajlamos képzelet szüleménye, ami Petőfi verse nyomán rögzült a kollektív emlékezetben, a kivégzés e nélkül is embertelen volt: a parasztkirályt izzó vaskerékkel koronázták meg, majd kiéheztetett katonáit arra kényszerítették, hogy egyenek a még élő Dózsa húsából, miközben vasfogókkal tépték a testét, amelynek maradékát felnégyelték. Még a nemesi álláspontot képviselő udvari történetíró, Istvánffy Miklós is, aki egyébként jogosnak tartotta az általa gonosztevőnek tartott Dózsa kivégzését, keresztényekhez méltatlan brutalitásnak bélyegezte a kivégzés módját. A kortárs elbeszélők ugyanakkor egyöntetűen hangsúlyozták, hogy a szörnyű kínokat a parasztvezér hallatlan méltósággal és önuralommal tűrte. A szimbolikus elemeket sűrítő kivégzés egyes elemei nem példa nélküliek a korban. Izzó vasabroncs a trónkövetelőknek járt, míg például korábban Kinizsi Pál hadvezér hasonló módon süttette és etette meg a Nándorfehérvárt feladni készülő áruló cseh zsoldosokat. Dózsa kivégzésében az elrettentés szándékán túl tetten érhető a "parasztkirály" farsangi és bibliai motívumokat sűrítő kigúnyolása, amely visszautal a felkelés Krisztus-központú jelképrendszerére és ideológiájára.

MN: Egyedi volt ez a kegyetlenség?

EG: A korabeli európai közvéleményt is megdöbbentette a mindkét oldalra egyformán jellemző szélsőséges brutalitás. A kegyetlenkedések oka alighanem az ekkor már száz éve a törökkel háborúzó magyar társadalom militarizálódásában keresendő. Az emberveszteséget becsülni sem nagyon tudjuk, az ekkor nagyjából hárommilliósra tehető országot a harcok, fosztogatások a kevésbé érintett Dunántúl kivételével szinte mindenhol sújtották, de döntően a fősereg vonulásának helyein, például a Temesközben. A kortársak egyébként az emberveszteségen túl a javak pusztulása, a sok dúlás, felégetés, az anyagi károk miatt panaszkodnak.

MN: Volt tömeges megtorlás?

EG: A munkaerő kivégzése nem volt érdeke a nemességnek. A fővezéreken túl nem volt tömeges megtorlás, pár száz főt érinthettek. Számos olyan kérvénnyel találkoztam a Vatikáni Levéltárban, amelyekben Dózsa egykori katonái kérték később bűnbocsánatukat, magyarázva háborús tetteiket. Ezek egyebek mellett jól mutatják azt is, hogy az elkövetkező évtizedben lehetett beszélni 1514-ről, nem üldözték az egykori kereszteseket. Bár a felkelés után szigorú törvényeket hoztak a parasztság ellen, ezek nagy része a gyakorlatban nem érvényesült. A szabad költözés megtiltása, a parasztság úgynevezett röghöz kötése mindenekelőtt a köznemesek és a nagybirtokosok közötti érdekkülönbség miatt - a jobbágyság az utóbbiakhoz vándorolt - nem volt megvalósítható. A közösen elszenvedett trauma talán hozzájárult a földesúri-paraszti viszony kora újkori stabilizációjához: az urak féltek, ami önmérsékletre intette őket, a jobbágyok pedig a fegyverek helyett ismét inkább békés eszközökkel, a mindennapi csendes ellenállás formáival éltek.

MN: Dózsa György viszont szimbólum lett.

névjegy

Erdélyi Gabriella 1996-ban diplomázott az Eötvös Loránd Bölcsészettudományi Kar történelem-angol szakán. Tanulmányait a Közép-európai Egyetemen folytatta, 2003-ban doktorált történelemből, és még abban az évben elnyerte az Akadémiai Ifjúsági Díjat. Jelenleg a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa, kutatási területe a 15-16. századi társadalom-, vallás- és kultúratörténet.

EG: Nem volt ez így a reformkorig. A felkelést követő népi szájhagyományról keveset tudunk, abban nyilván pozitívabb kép élt róla; a humanista és kora újkori történetírók viszont olyan negatív jelzőket aggattak rá, mint gonosz, hatalomvágyó, vérszomjas. A reformkorban változott először ez a kép, amikor újra aktuálissá vált Dózsa, akiben a demokratikus mozgalmak előfutárát látták. Innen kezdve a radikális változásokat akarók jelképe lett, vagyis a baloldali mozgalmak látták benne saját forradalmi előképüket. Az illegális, majd hatalomra került kommunista mozgalom számára Dózsa a lánglelkű népvezér lett. Ekkor vált a már Márki Sándor történész által korábban "feltalált" ceglédi beszéd (a humanista történetírók szokásos fiktív beszédeit ő helyezte el térben ide) forradalmi, buzdító szónoklattá. Dózsa a művészetben is szimbólum lett, hol az általános emberi szenvedés, hol a nép elsöprő erejének, hol a zsarnokság elleni küzdelem mitikus hőse.

MN: Manapság hogyan értékeljük 1514-et?

EG: Dózsa ma nem él elevenen a köztudatban. Szobrai megmaradtak a köztereken a rendszerváltozás után is, de a békés átmenet korának nem volt forradalmi hősre szüksége. A történetírásban az 1970-es években - paradox módon 1972-től, Dózsa "kijelölt" születésének 500 éves évfordulója hatására - viszonylag tiszta képet rajzoltak róla és a felkelésről. Dózsa fontos szereplője a magyar történelemnek anélkül is, hogy mitikus hőssé emelnénk, hiszen egy Európában is kivételesen nagy és több tekintetben egyedi parasztháború vezére volt, akinek ambíciója, tehetsége, koncepciója megfelelt ennek a szerepnek. Azt is látni kell azonban, hogy az 1514-es parasztháború bár nagy trauma volt az országnak, alapvetően nem adott más irányt történelmünknek. Kétségkívül nem tett jót az ország katonai erejének a török fenyegetés közepette, de Mohácsnál nem ezért vesztett tizenkét év múlva a magyar sereg. Szapolyai sem pusztán a felkelés leverésének köszönhette népszerűségét és későbbi királlyá választását. És főleg a jobbágy-földesúri viszonyban már korábban megjelentek a köznemesség részéről az életfeltételeket nehezítő törekvések. A parasztháború természetesen mindenkiben mély nyomott hagyott, a brutális vérengzések emléke intő jelként figyelmeztetett sokáig.

 

(Leadkép: Bessenyei Ferenc az Ítélet című filmben)

Neked ajánljuk