Ma havonta több mint egymilliárd ember kattint, és nézi meg képzelt vagy valódi úti célját a Google Mapsen. Ha okostelefon van nála, akkor útközben, ha nincs, akkor a Google Mapsen kapott találatot nyomtatja ki és viszi magával. Ha pedig éppen sehova nem akar menni, csak éppen olyan kedve van, akkor meg tudja nézni Los Angeles külvárosainak utcahálózatát, a Street View-val pedig körülnézhet például Barcelona belvárosában.
Ebből az egymilliárdból sok millióan nemcsak használják a szolgáltatást, hanem érzelmileg is kötődnek hozzá. "A Google Mapsről írsz? Imádom a Google Mapset" - nyilatkozott több barátom is, amikor a cikkírás nehézségeivel traktáltam őket. A mára gyakorlatilag az egész világ fontosabb térképészeti adatait a felhasználók rendelkezésére bocsátó Google Maps elsöprő sikere részben abban rejlik, hogy sikerült egy olyan technológiai megoldást kínálnia, amely ötvözi a navigáció és a térképábrázolás kulturális funkcióit. A Google Maps, mint sok sikeres technológiai innováció a saját területén, korántsem az első ezek összekapcsolásában: de elsőként tudta ezt az ötvözetet gyakorlatilag minden internetező számára ingyenesen, könnyen értelmezhetően és használhatóan elérhetővé tenni.
A mobiltelefonok, tabletek és számítógépek képernyőin keresztül korábban még soha nem látott mennyiségű és minőségű interaktív térképet láthatnak ma a felhasználók, de az online térinformatika legújabb fejlesztési stratégiái hosszú távon akár még radikálisabb változásokat is hozhatnak a mindennapokba. Meglehet, hogy az utánunk következő generációnak - akárcsak őseinknek egészen a modern korig - már újra idegen lesz rutinszerűen a térképre nézni, és éppen a Google-nek köszönhetően. Hogyan történhet meg mindez, és hogy fog kinézni az a térkép, ami már nem is térkép?
Útkeresők és felfedezők
"Most megmutatom neked a Google legcsúnyább szobáját" - mondja Schuster Richárd, a vállalat kommunikációs vezetője, és betessékel egy ajtón. A Google budapesti központjában vagyunk, az Árpád fejedelem útjának egy kétezres évek elején épült, fém-üveg-tégla homlokzatú irodaháza ötödik emeletén. Richárd valószínűleg nem a levegőbe beszél, hiszen mielőtt a magyar Google-hez csatlakozott volna, egy évig Hongkongban élt, így jó merítése lehet szobaügyben. Ablaktalan helyiségbe lépünk be, melynek egyik falán különös virágmotívum fut végig; a szoba legfontosabb eleme a hatalmas, falra erősített tévéképernyő, aminek köszönhetően ez a hely a - természetesen kizárólag Google Hangouttal lebonyolított - videokonferenciák állandó helyszíne. Beszélgetőtársam, Ed Parsons Londonból jelentkezik be. A téma: a térképek jövője.
Parsons a Google térinformatikai szakértője, a brit Királyi Földrajzi Társaság tagja. A fejlesztések koordinációjában való részvétel mellett azért felel, hogy a lehető legtöbbeknek elmagyarázza, mit akar a Google a térképekkel, és pontosan mi a szerepe a Google Mapsnek a digitális vállalat portfóliójában. Amikor azt kérdezem tőle, hogy az elmúlt évek során felhalmozódott rengeteg, országspecifikus felhasználói adatból milyen kulturális különbségek rajzolódnak ki az online térképhasználatban, Ed pillanatnyi gondolkodás nélkül, egy szóban válaszol: semmilyenek. Aztán kifejti, természetesen vannak olyan apróbb különbségek, amik a térképészeti jelzések eltérő lokális hagyományaiból erednek. Ilyen például az, hogy az egyes országokban különbözőek az autópályák vagy főutak jelölésére használt színek, szimbólumok: az Egyesült Államokban kék-piros címerekbe foglalt számok jelölik az országutakat, Franciaországban fekvő piros hasábok, Magyarországon pedig kék, lefelé mutató ötszögek. Volt pár eset, amikor nem a helyi kultúrának megfelelő jelzéseket használták, és a felhasználók értetlenkedtek. De a precedensekből okulva a Google helyi szakértőkkel konzultálva igyekszik minél alaposabban felderíteni a terepet, és hozzászabni a palettát a helyi elvárásokhoz. A lokális tudáshoz egyébként is szorosan kötődik a vállalat: a közhiedelemmel szemben ugyanis a Google nagyrészt nem maga állítja elő a térképeit, hanem helyi térinformatikai cégektől vásárolja meg az alapadatokat - Magyarországon ez többek között a GeoX Kft. -, melyeket aztán a saját dizájnjára formál.
Magában az online térképhasználatban viszont nincsenek jelentős kulturális különbségek. Sőt - éppen ellenkezőleg. Az egész világon alapvetően kétféle célra és kétféleképpen használják a Google Mapset. Az egyik a navigáció. A felhasználók egyik elvárása az, hogy a lehető legkönnyebben eljuthassanak egy helyről a másikra: egykoron az egész Google Maps projekt piacra vezetését ez az ethosz határozta meg. Ahogy a 2005. februári blogbejegyzésük fogalmazott: "Azt gondoljuk, hogy a térképek hasznosak és szórakoztatóak is lehetnek, így megalkottuk a Google Mapset, hogy megkönnyítsük a dolgod, ha A pontból B pontba akarsz jutni." A másik fő cél, amire az emberek a térképet használják, voltaképpen nem is cél, hanem időtöltés: a felfedezés, vagy kevésbé romantikusan, lézengés és bóklászás. A Google Mapsen bejárni Patagóniát vagy elidőzni Közép-Ázsiában pontosan ugyanaz a tevékenység, amit sokan a szőnyegen heverve a kiterített térkép fölött folytattunk, azaz nem kerestünk és nem csináltunk semmit, egész egyszerűen csak bámultuk és nézegettük a térképet, mert jólesett.
Nem meglepő módon e két funkció megoszlása platformspecifikus: az okostelefonokon és egyéb mobileszközökön az emberek inkább a tájékozódási és navigálási funkciókat, míg a nagyobb, kevésbé mobil vagy otthoni képernyőkön a nézelődési és lézengési lehetőségeket használják ki. E két univerzális humán igénnyel a Google tisztában van, és mindent megtesz azért, hogy a legtöbb élményt adja a felhasználóknak, és a lehető legszorosabban kössön minket a platformhoz. És éppen ennek a két univerzális emberi igénynek a kielégítésére irányuló stratégiák visznek minket egyre messzebb attól a térképtől, amit eddig megszokhattunk.
Észak-Amerika és Nagy-Britannia lebeg a nagy kék semmiben
Ez volt látható a Google Maps első képernyőképén 2005 elején, amikor a vállalat először bemutatta az eredetileg az ausztrál Where 2 Technologies cég kötelékében a dán fivérek, Lars és Jens Rasmussen által fejlesztett, majd a Google által felvásárolt szolgáltatást. 2013 májusától pedig fokozatosan minden felhasználó áttérhet a legújabb verzióra, amelyben már a világ egyik legrejtettebb országának, Észak-Koreának is elérhető egy többé-kevésbé használható, részben maguk a felhasználók által összerakott térképe.
Nem ez az egyetlen változás, amin keresztülment a Google Maps a közbeeső bő nyolc évben, egy újonnan belépő szereplőből a legnagyobb online térképszolgáltatóvá nőve, több felhasználót összegyűjtve, mint bármelyik konkurens online interaktív digitális térképszolgáltató: a nemrég csúnyán félrefejlesztett Apple Maps, a Microsoft Bing Mapse, a szabad forráskódú OpenStreetMap, a Yahoo! Maps, vagy a már a Google-hez tartozó Waze. A navigációs funkciót a korábbi változatokénál letisztultabban és hatékonyabban valósítja meg a zoomolható, ide-oda mozgatható, forgatható és (az Earth nézetben) megdönthető térkép. A keresési találatok részletei ezentúl közvetlenül a lokációk felett, és nem az eddig ismert külön listában jelennek meg, világosabb és részletgazdagabb lett az útvonaltervező, a térkép pedig az immár Magyarországon is elérhető Map Maker (Térképkészítő) használatával a felhasználók által is kiegészíthető és személyre szabható.
A sokszor a navigációban is segítséget nyújtó, de elsősorban a nézelődési igény kielégítéséért felelő bóklászási funkciót is újraértelmezi az új Maps. A 2007-től már a Mapsbe integrált, 360 fokban befotózott utcaképeket megjelenítő Street View mellett immár a 2005 óta használható, a szatellitfelvételeket és a földfelszín legkülönfélébb jelenségeinek 3D modelljeit bemutató, eddig csak a számítógépre letölthető alkalmazással működő Earth is a része az online térképnek. Mivel a Maps részeként a külső utcaképek mellett egyre több belső felvétel is része a Google adatbázisának, megfelelő sávszélességgel azt is meg lehet tenni, hogy miután rákeresünk egy étteremre, egyetlen kattintással a találatra mintegy berepülünk az ablakon, és szétnézünk az asztalok között. Mindez az első bemutatón olyan látványosan nézett ki - igaz, ebben az első ránézésre úgy száz négyzetméteres vetítővászon is segített -, hogy a közönség üdvrivalgásban tört ki.
"Nagyon fontos nekünk a Street View" - fogalmaz Ed, és ez meg is látszik. Nemcsak a szolgáltatáson, hanem a beléfektetett energián is. A Google által koordinált óriási projekt keretében a befotózó autók a Föld egyre több szegletét veszik fel: ahol nem fér el vagy ahova nem tud eljutni egy autó, mint például a kanadai sarkkörnél fekvő inuit falvakba, ott triciklire vagy motoros szánra erősített kamerákkal érnek célt. A Google célja az, hogy belátható időn belül ne maradjon olyan terület, amit nem tudunk a képernyőn keresztül felfedezni. A világ egyetlen nagy virtuális adatbázisba való elmentésével a Google olyan út felé vette az irányt, amely a térképek hagyományos koncepciójával éppen ellenkező irányba vezet: az absztrakció és a térszeletek síkbeli vetületen való ábrázolása helyett a fizikai világ minél pontosabb reprodukciója felé.
Vissza a valóságba
Az egyik első utcakép-szolgáltatás pontosan száz évvel a Google Street View bevezetése előtt, 1907-ben készült el. A legenda szerint Rand McNally amerikai térképkészítő és kiadó saját nászútján, a Chicagóból Milwaukee-ba vezető úton megállt minden kereszteződésnél, és az összes irányba fordulva egy-egy fotót készített. Hazatérvén a képeket egymás mellé rendezte, nyilakkal és navigációs utasításokkal egészítette ki, majd az egész gyűjteményt albumként kiadta: ez volt a Photo-Auto Guide, azaz a Képes autós útikönyv. Ez a korai Street View valószínűleg csak limitáltan volt alkalmas a virtuális bóklászásra, mégis megtette az első lépést a térképeknek az egészen addig - és még egy jó darabig - megszokott formájától azon az úton, amelyen az utolsó lépéseket talán éppen a Google fogja megtenni.
A térképek hosszú története eddig a világ valamilyen elvonatkoztatásáról, absztrakciójáról szólt. A térképészet és a térképészek az utóbbi pár száz évben a lehető legcélszerűbben próbálták valahogy modellezni, leegyszerűsítve, használható formában bemutatni az észlelhető fizikai valóság vázlatát. Erre szolgáltak a standardizációs folyamatok és a legkülönfélébb matematikai modellek is, melyek többek között azt a rendkívül bosszantó problémát kísérelték meg kiküszöbölni, hogy míg a térképek síkban ábrázolják a Földet, addig maga az objektum sajnálatosan szabálytalanul gömbölyded formájú.
A már eleve modellezett és az úgynevezett valósághoz képest torz térképek azonban sokszor még így is túlságosan bonyolultak voltak ahhoz, hogy bizonyos információk vizualizálásához jól lehessen használni őket. Ennek a problémának a kiküszöbölésére alkotta meg 1931-ben Henry Charles Beck a mára ikonikussá vált londoni metrótérképet. A sematikus térképek egyik első képviselőjén London voltaképpen eltűnt a térképről: maradt a metróvonalak leegyszerűsített hálózata, és nem a vonalak vagy a megállók egymás közötti távolsága alapján, hanem a hálózat áttekinthetőségének elve szerint rendezve. A sematikus térképek nem azért vázlatosak, mert nincs elegendő információ a részletgazdagabb kivitelezésükhöz, hanem éppen ellenkezőleg: mert bizonyos részletek nélkül jobban be tudják mutatni a fontos információkat, mint a fizikai világ pontos leképezése. Éppen azért működnek olyan jól, mert az emberi elmében amúgy is végbemenő egyszerűsítési folyamatokat tükrözik. Amikor a térről gondolkodunk, mi magunk is derékszögesítjük az egyenetlen kanyarokat, kiegyenesítjük az egyenetlenségeket, és sok mindenről teljesen megfeledkezünk, kivéve - szerencsés esetben - azokat a fontosabb tereptárgyakat, amelyekhez képest eligazodni próbálunk.
Az a fejlesztési irány, amit a Google a felfedezési igényünk minél alaposabb kielégítése érdekében pörget a maximumra, szögesen más logikát követ, mint a térképészet modern kori története. Voltaképpen a végeredménye már nem is térkép, hanem valami egészen más: virtuális valóság. Az a térkép, amin egy barátnőm a minap éppen hazafelé bandukoló apukáját találta meg - természetesen a kellő mértékben elhomályosított arccal - a házuk előtti útszakaszt ábrázoló panorámaképen, már nehezen értelmezhető a tér elgondolásának segédeszközeként, hiszen magát a teret tárja elénk. Éppen ez a tulajdonsága az, amivel egyre jobban be tudja tölteni az idegen vagy éppen nagyon is otthonos tájak felfedezhető terepének szerepét.
Annak a folyamatnak, amiben a térkép 20. századi fogalma éppen meglehetősen átalakul, ez csak az egyik része. Ahogy a felfedező énünk megköveteli magának a minél valósághűbb térábrázolást, a navigáló igényünknek is megvan a maga utópiája: ez pedig az úti cél eléréséhez szükséges információk és a térkép közötti határok lebontása, és végső soron a térkép eltüntetése.
Térből időbe
"Öt perc, és ott vagyok!" - mondjuk, ha késésben, de már közel vagyunk a célhoz. "Háromnapi járóföld" - mondták régen, ha meg akarták határozni, milyen messze is lehet egy hely. Téri információt adunk át mindkét esetben, csak éppen a körülményekhez igazított időbeli kifejezésekre lefordítva. A térkép, mint a síkra vetített térszelet grafikus ábrázolása, csak az egyik lehetséges közvetítési módja a térinformatikai adatoknak. "A térkép az valójában maga az adat" - ahogy Prajczer Tamás, a GeoX térinformatikai vállalat ügyvezető igazgatója fogalmazott, amikor egy kis Villányi úti vendéglő teraszán megpróbálta elmagyarázni nekem a térinformatika és az online térképek alapjait.
A Google tavaly jött ki egy okostelefonokra szabott, Now (Most) névre keresztelt alkalmazással. Első hallásra semmi különös: egy interaktív teendőlista, ami segít a mindennapi dolgaink listázásában, intézésében. Valójában ennél sokkal több: azáltal, hogy például az internetes keresések, az e-mail fiók, a naptár és a térkép (és ha valaki használná, a Google+ profil...) adataiból táplálkozik, gyakorlatilag az összes platformon kifejtett tevékenységünket egyetlen lineáris információfolyamba rakja össze. Ha megbeszélünk egy találkozót este hatra a Nyugati térre, akkor az alkalmazás értesít, hogy mikor kell indulnunk, és elmondja, milyen busszal vagy villamossal érdemes menni. Ha pedig úton vagyunk, érzékelve a lokációnkat, olyan helyeket ajánl nekünk, amelyeket vagy a saját korábbi viselkedésünk, vagy barátaink ajánlásai alapján figyelmünkre érdemesnek ítél az algoritmus. És hogy honnan tudja a Google Maps applikáció, hol vagyunk? Amikor ezt kérdeztem Ed Parsonstól, ő sejtelmesen csak így válaszolt: "Ez elég komplikált." Egyébként alapvetően három módon. Ha engedélyezzük a telefonunkon a lokációnk megosztását az alkalmazásokkal, a térkép leszűrheti az adatot a mobilszolgáltató hálózatából. Ha ez nem áll rendelkezésre, akkor valamelyik nagy globális GPS-rendszer egyikének segítségével. A harmadik módszer pedig az lehet, hogy a közelünkben lévő wifihálózatok adataiból következteti ki a pontos lokációt: méghozzá akár létrejövő internetkapcsolat nélkül, automatikusan.
Mindennapi tevékenységeink - a kommunikációtól kezdve az utazáson át egészen a táplálkozásig - egyetlen nagy, közösségi és algoritmizált folyamatba foglalásának a vízióját eszközszinten a már sokkal jobban ismert Google Glass (Google Szemüveg) projekt képviseli. Az éles vitákat és a szokásos pánikreakciókat is kiváltó Google Glass tuningolt szemüveg(keret), amivel a viselője egész nap online lehet. És ha már online van, akkor a szemünk elé vetített interfész segítségével, szóban adott utasításokkal bármikor fotót, videót készíthet, intézheti a levelezését, kereshet a neten, találkozókat egyeztethet és telefonálhat. A készülék lényege egy olyan információs ökoszisztéma támogatása, amelyben az összes online elérhető digitális adat a mozgásunk függvényében, gyakorlatilag külön erőfeszítés nélkül vetül rá a fizikai valóságunkra. Ha megvan, hova kell menni és mikor, az algoritmus világosan elmondja a teendőket, és nem kell a térképet nézegetve saját tájékozódási készségeinkre hagyatkoznunk. A térbeli terminusok helyett pedig sokkal hatékonyabban működnek az időrendbe rendezett utasítások és irányok (két perc múlva fordulj balra), de ha mégis vizuális támpontra van szükségünk, az legvalószínűbben már az előttünk lévő világhoz illesztett virtuális kiegészítés formájában jelenik meg. A térképre - legalábbis annak 20. századi formájában - ennek a digitális ökoszisztémának a jövőképében már nem lesz szükségünk.
A világ újrarajzolása
A felhasználók minél több szálon a szolgáltatáshoz vonzása és a térkép bevonása a mindennapokba alapvetően azt a célt szolgálja, hogy az ökoszisztéma egésze - benne a Mapsszel - mint hirdetési platform a lehető legjobban kövesse a potenciális vásárlók és hirdetők igényeit, és így a lehető legnagyobb hasznot hozza a Google-nak. Bár nem kaptunk adatokat arról, hogy a Maps önállóan jelenleg milyen üzleti eredményeket mutat fel, de a szolgáltatás fejlesztésére fordított dollármilliók és folyamatos újítások azt sejtetik, nem rosszakat. Minél többen használjuk a keresőt és a térképet, az algoritmus annál jobban tudja, hogyan és mit és hol is érdemes hirdetni. És minél jobban bevonódunk a Google-ökoszisztémába, a hirdetések annál szervesebben és hatékonyabban tudnak beépülni az életünkbe.
A térképek mindig is vonzották a legendákat, így a legújabb változatokat is hitek, vágyak, ideológiák és érzelmek veszik körül. A Google Maps felszabadítja az emberiséget, és soha nem látott távlatokat nyit a világ megismerésében - örvendeznek a technológiai optimisták, miközben a technopesszimisták a térbeli gondolkodásunknak az üzleti érdekek által meghatározott jövője miatt aggódnak. A középút kiábrándító: a térképek felett gyakorolt kontroll természete változó, de a hatalom valakinél mindig ott lesz. Abban a világban, ahol már egyre kevésbé az államok, inkább a vállalatok határozzák meg a gazdaság irányait és a mindennapi életet, a világ megismerésének a módjait is az üzleti logika keretezi. Nem véletlen, hogy erős az átfedés azok között a területek között, amelyek nincsenek fenn a Street View-n és ahol mélyszegénységben élők százmilliói tengetik mindennapjaikat. Ahogy az sem véletlen, hogy a Google Maps használói között nem feszülnek jelentős kulturális különbségek: hiszen az online térkép használói már eleve a Föld lakosságának egy olyan válogatott rétegét reprezentálják, akik már otthonosan mozognak a nyugati világkép globalizált rendszerében és térfelfogásában: a térkép eddig ismert formájának az eltűnése ezért csak ennek a kultúrának a saját élménye lehet.
A reklám és a MapsA Google hirdetési platformjai tavaly több mint 43 és fél milliárd dolláros bevételt gyűjtöttek be - a Maps is ennek a hirdetési rendszernek az egyik eszköze. Ha például arra keresünk rá, hogy "New York-i laoszi éttermek", akkor az organikus és szponzorált találatokat a képernyő jobb oldali sávjában, a találati oszlop mellett megjelenített térkép segít elhelyezni a térben. De az éttermekre kereshetünk magán a térképen is: itt akár a keresősáv alatt, vagy magán a térképen jelenhetnek meg a fizetett ajánlók. A térképen való puszta jelenlét egy vállalkozás számára egyébként ingyenes, és ezerféleképpen realizálódhat. Vagy valamelyik kiegészítő, aranyoldalak típusú adatbázissal, amit a Google vásárol, vagy maguk a cégek is jelezhetik a Google felé a szándékukat. Vagy akár manuálisan, a Map Maker segítségével egészítheti ki bárki a térképet - amit, akárcsak a Wikipédia esetében, a felhasználók ellenőrizhetnek és javíthatnak tovább. A legfuturisztikusabb módja a térképre kerülésnek azonban a Street View: a fotók alapján ugyanis arra is képes a háttérben dolgozó algoritmus, hogy a homlokzatokon olvasható szövegeket, üzletneveket hozzákösse a fizikai lokációhoz, és megjelenítse a térképen. |
