Digitális átállás

Csomagot kapunk

Tudomány

A múlt héten lezajlott az analóg televíziózás temetésének első fázisa. Alighanem mindannyian élvezzük majd a közelgő halotti tort.

Kezdetben volt az analóg tévézés: fekete-fehérben, kedves, bumfordi malőrökkel és képhibákkal. Az első technológiai forradalmat az amúgy jóval korábban feltalált színes televíziózás hozta el még az 1950-es években. Nálunk a hetvenes években terjedt el, s vált egy idő után szinte kizárólagossá, miközben a kezdeti gyermekbetegségek jeleként olykor felrobbant a készülék. Idővel azt is sikerült megoldani, hogy az eredetileg monó hangjeltovábbítást és lejátszást felváltsa a sztereó hangzás - szinkronban az otthoni zenehallgatás hatvanas-hetvenes évekbeli forradalmával. A második nagy technológiai revolúciót a digitális képtovábbítás rohamos elterjedése jelentette: a teljes átállással most érkeztünk el ennek végső fázisához, ennek örvendetes következményeit talán néhány év múlva élvezhetjük. (Az analóg és digitális jeltovábbítás különbségéről lásd: Hangok a prés alatt, Magyar Narancs, 2009. június 4.)

Analóg aranykor

Az analóg televíziózás technológiája elméletileg csak egy lépésre volt az eredetileg szintén analóg rádiózásétól - "egyszerűen" csak annyit kellett megoldani, hogy a továbbiakban ne csupán hangjeleket, hanem képi (video)jeleket kódoljunk le valamilyen fotoelektromosságon alapuló technológiával (ezt már a húszas években kitalálták), majd a képi és hangkódsorokat lehetőség szerint szinkronizálva juttassuk el a médiafogyasztóhoz. Az analóg hang- és képjelek paraméterei egy adott tartományon belül időben és térben is folyamatosan változnak. Ugyanakkor az analóg jelek továbbítása sem nélkülözhet némi modulációt: a jelsorozatot rá kell ültetni egy oszcillátor által előállított vivőhullámra, ami a televíziózás tekintetében tipikusan a rádióhullámok ultrarövid tartományában található. A jelsorozat többnyire a vivőhullám frekvenciáját modulálja, majd a vevőkészülék antennája detektálja, "kicsomagolja", s azután összerakja belőle a konkrét tévéadást. A színes technológia megjelenése némileg bonyolított a képen, hiszen már nem egyszerűen csak egy adott képpont fényerősségéről (a luminanciáról) kellett információt továbbítani, de meg kellett adni a megfelelő színinformációkat (a krominanciát) is ahhoz, hogy a tévé a színkeverés közismert elvét alkalmazva összerakhassa belőle a konkrét képmezőket. Az analóg jeltovábbítás, bármily forradalmi és frappáns technológiának tűnt, már a kezdetektől sok sebből vérzett. Először is minden egyes tévécsatornát egy megfelelő, a másiktól különböző frekvencián (vagy szűk frekvenciatartományon) kellett továbbítani, ez okozta a frekvenciának mint "közjószágnak" relatív szűkösségét, s ez adott alkalmat arra az államoknak, hogy kiterjedt média-ellenőrző szervezeteket hozzanak létre. Ezek azután - a miénk még az átlagnál is nagyobb gusztussal - istenként oszthatták el a rendelkezésre álló frekvenciákat: jutalmazva a jókat, büntetve a rosszakat. S ez csak az egyik, a szűkösségből adódó, nem szándékolt következmény volt: az UHF és a VHF frekvenciatartomány mind nagyobb mértékű lefoglalása ugyanis elzárta az utat az előtt, hogy hatékonyabban s a szélesebb közösségek számára is gyümölcsöző módon hasznosítsák a felszabaduló frekvenciákat. (Lásd: Tisztul a kép, Magyar Narancs, 2013. március 21.) Emellett persze sok technikai gond is akadt az analóg jeltovábbításon alapuló televíziózással. Mindenekelőtt az analóg jelek könnyen megzavarhatók voltak - elég volt, ha az antennát vagy a jeltovábbító kábelt valamiféle elektromágneses zavarásnak kitenni. Ugye, emlékszünk még a szomszéd fúrógépe, elektromos darálója, porszívója okozta képhibákra? Ráadásul az analóg (jelen esetben televíziós) jelek felvétele, rögzítése, továbbítása, feldolgozása, dekódolása, lejátszása során minden állomás maga is beleszól a kép- és hangminőségbe, zaj és torzítás formájában. A zavarok forrása néha egészen abszurd - és ez összefügg a vivőhullámként használt (a 30-300 megahertzes VHF, esetleg a 300-3000 MHz-es UHF tartományba sorolható) ultrarövidhullámok tulajdonságaival. Ezek elméletileg nem verődnek vissza az ionoszféráról (ellentétben a hosszú-, közép- és rövidhullámú rádiósugárzással), hanem keresztülhatolnak rajta. Így nem is terjednek felszíni hullámként, viszont sűrűn kell átjátszó állomásokat alkalmazni a zavartalan vételhez. Emlékezhetünk rá, jaj volt annak, aki egyszerre került valamennyi környékbeli adó (Kab-hegy, Pécs, Lakihegy, Komádi, Tokaj stb.) holtsávjába. Nyáron, tipikusan anticiklonális helyzetben azonban úgy változnak meg az alsóbb légkör, a troposzféra tulajdonságai, hogy ezzel módosul a rádióhullámokra érvényes törésmutatója is - ami annyit jelent, hogy a szokásosnál is messzebbre juthatnak el a televíziós jeleket hordozó hullámok. Ehhez hozzájön az is, hogy intenzívebb napfolttevékenység idején (például mostanában) a légkör magasabb régiója, a már említett ionoszféra szokásától eltérően hajlamos viszszaverni a VHF-típusú ultrarövidhullámokat. Ez az analóg világban balszerencsés esetben azzal járt, hogy egészen távoli (például szovjet/orosz) televíziós csatornák zavartak be tipikusan a napközbeni vételbe, hiszen ugyanazon frekvenciákat osztották ki arrafelé is. Ráadásul az analóg kódolásnak számtalan módozata alakult ki a világban, közülük a legfontosabb a PAL, a SECAM és az NTSC szisztéma volt. Mivel a keleti blokk tipikusan a SECAM rendszert használta, állandó gondot okozott a behozott, de a magyar tévéadással inkompatibilis PAL és NTSC rendszerű tévék üzembe helyezése. (Azért a rutinos tévészerelő elboldogult velük a hangsávot a helyére zökkentő bónusz oszcillátor beiktatásával.) Jellemző, hogy hazánk évekkel a rendszerváltás után, 1995-96-ban tért át a SECAM-ról a Nyugat-Európában szokásos PAL-szisztémára.

A tévézéshez alkalmazott, többféle információt hordozó jeleket ugyanúgy le lehet kódolni megfelelő mintavételezési és kvantálási eljárásokkal - ekkor történik az analóg jelek amplitúdóinak átalakítása bináris számokká -, mint egy sima hangjelet egy CD készítésénél. Nem árt természetesen, ha megfelelően magas mintavételi sebesség, illetve a lekódoláshoz kellően nagy bitszám áll rendelkezésünkre, ennek megfelelően digitális tévézés sem létezhetett a hangrögzítésben és a zenekészítésben, a nyolcvanas években lezajlott digitális forradalom nélkül. A digitális jelek ezek után tovább tömöríthetők (ki ne tudná ezt, aki kezelt már fájlokat?), ami megint csak segíti a továbbítást.

Digitális folytatás

A digitális képtovábbítás hallatlan előnye, hogy nincs szüksége minden egyes tévécsatornához külön vivőfrekvenciára. Ezzel szemben lehetségessé vált akár csatornák, műsorok tucatját tömörítve egy multiplexcsomagba integrálni, s mindezt egyetlen (több csomagot pedig néhány szomszédos frekvenciához tartozó) vivőhullámmal továbbítani a médiafogyasztóhoz. Ráadásul mindez nem csupán a földfelszíni sugárzásnál működik, ugyanez a digitális kódolási technológia uralkodik ma már a műholdas, illetve kábeles jeltovábbításnál. Ez utóbbiakat már csak azért kell említenünk, mivel manapság is csupán a háztartások bő egytizedénél, a Nemzeti Média és Hírközlési Hatóság (NMHH) adatai szerint 416 ezer háztartásban használják a felszíni eddig analóg, a továbbiakban digitális jeltovábbítást - ezzel szemben a háztartások 65 százaléka használ kábeltévét, egynegyedük pedig műholdas csomagokra fizetett elő. A digitális tévézésnek számos előnyét illik megemlíteni - leginkább persze azt, hogy így sokkal jobb minőségű és megbízhatóbb a jeltovábbítás: a tévénéző tehát jóval kevesebb hibával szembesül. (Azért megjegyezzük, hogy a kép- és hangjelek szigorú szinkronizálása miatt ha valami zavarás mégis előfordul, akkor azután se kép, se hang!) Ráadásul a digitális jeltovábbítás esetén puszta tévéjeleken kívül megannyi kiegészítő szolgáltatás is elérhetővé válik- megfelelő tévékészülékkel és vevőállomással az eredeti nyelvű tévézés éppúgy nem álom többé, mint a műsorok megállítása, késleltetése vagy rögzítése, és akkor nem is beszéltünk a gyerekzárról!

Nemzetgazdasági szempontból azonban még fontosabb, hogy a jeltovábbítás így jóval kisebb frekvenciaszélességet igényel: gyakorlatilag egy bizonyos szűk frekvenciatartományt is további izolált altartományokra lehet osztani, majd ezen részfrekvenciák maguk is alkalmasak arra, hogy rajtuk komplett csatornacsomagokat (multiplexeket) továbbítsanak. A digitális jeltovábbítás tehát meglehetősen takarékosan bánik a szűkösen rendelkezésre álló javakkal (a frekvenciákkal) - nem is csoda, hogy idővel nemzetközi rendelkezések is kötelezték az aláíró feleket a teljes digitális átállásra (azaz az analóg sugárzás teljes felfüggesztésére) - hogy azután a felszabaduló frekvenciákat valami értelmesebb célra használják fel.

Az ENSZ speciális szervezete, a Nemzetközi Telekommunikációs Unió (ITU) által kezdeményezett 2006-os genfi megállapodás még 2015. június 15-ét tűzte ki végső határidőként arra, hogy az aláíró felek teljesen áttérjenek a digitális jeltovábbításra. Bár már most is látszik, hogy ezt a határidőt sokan csak nehezen vagy alig képesek betartani (említenénk Indiát, ahol az átállás államonként fog megtörténni), az Európai Unió ehhez képest is előrerohant: 2012 végét jelölte meg határidőként tagállamai számára. Ezzel együtt úgy határozott, hogy felszabadítja a nagyon fontos 800 MHz-es (az eddig zömmel a tévézéshez lefoglalt UHF-tartományba tartozó) frekvenciasávot, minek következtében megnyílik az út új szélessávú (értsd: nagyobb adatállományok, hang- és képanyagok valós idejű továbbítására alkalmas) technológiák, például a 4G mobilhálózatok terjedése előtt. Ennek a gazdasági haszna alig felmérhető - legalább 44 milliárd euróval erősítheti a kontinens gazdaságát. Sokak szerint éppen a 4G mobiltechnológia és a vele járó jelentős átviteli sebesség és kapacitás jelentheti a televíziózás következő forradalmát - mobilinternet-eszközök segítségével sokkal egyszerűbben lehet majd hozzáférni a tévécsatorna-kínálathoz (zömmel persze majd előfizetés ellenében). Ráadásul a 800 megahertz körüli frekvenciatartomány szinte az egész országban elérhető, így a legeldugottabb kistelepülésekre is elhozhatja a jövőben rohamosan bővülő mobilinternet-szolgáltatásokat, például IPTV-alapú tévécsatorna-csomagokat.

Amúgy az EU által előírt átállási határidőt, 2013. január 1-jét csak 11 tagállamnak sikerült tartania - a többiek, így a derogációs kérelmet benyújtó Magyarország számára az EU engedélyezett némi (pár hónapos) átmeneti halasztást. Vannak persze notórius ellenkezők: Bulgária egyáltalán nem szeretné felszabadítani a 800 MHz-es sávot - ott ugyanis ezt használja a hadsereg, s hasonló a helyzet Görögországban is. Nálunk - ki ne tudná - már július 31-én délután fél egykor leállt a földfelszíni analóg sugárzás az ország 14 megyéjében, október 31-én pedig a maradék (északkeleti és déli) régiókban is a digitális földfelszíni jeltovábbítás lesz az uralkodó. Mindez a háztartások 89 százalékát nem érinti, nekik már eddig is a zömmel szintén digitális alapú kábel- vagy műholdas szolgáltatás állt rendelkezésükre.

Az átállás kellően szájbarágós kommunikációja nyomán ma már mindenki tudja, hogy a digitális jeleket az foghatja, akinek megfelelő DVB-T (ez a nálunk alkalmazott digitális kódolási protokoll) MPEG-4 (ez a tömörítés típusa) HD típusú beépített vevőegységgel (tunerrel) ellátott LCD (esetleg plazma)televíziója van. Vagy szert tesz a digitális jeleket az analóg tévéhez megfelelő bemeneti szignálra konvertáló digitális vevődekóderre. (Ezt tartalmazzák a már emlegetett set-top boxok). Ez persze nincs ingyen: a rászorulók a NMHH-tól igényelhetnek támogatást - az átállás után egy hónapig, vagyis még három hétig.

Neked ajánljuk