Az amfetaminfélék felhasználásának története egy Eurázsiában, sőt az amerikai kontinens jelentős részén is elterjedt növénycsalád, a csikófarkfélék (Ephedra) gondos, tudományos alapú analízisével kezdődött. A nyitvatermő (a páfrányfenyők közé tartozó) csikófarkfű nemzetség különböző fajait széles körben használták gyógyhatásuk miatt: asztmás-allergiás tünetekre éppúgy javallotta a népi orvoslás, mint "közönséges" megfázásra. Nem fogják elhinni, de a csikófarkfélék legfontosabb alkaloidja, az efedrin volt egészen a közelmúltig a leggyakrabban felhasznált orrcsepphatóanyag (s azóta sem hatástalansága miatt koptatják ki a használatból...).
| ||
Hej, csikó, csikó
Egy japán vegyész, bizonyos Nagajosi Nagai a csikófarkfűből (adott esetben az Ephedra dystachiából) készült hagyományos kínai orvosságot, a Ma Huangot vizsgálta, s ebből sikerült szintetizálnia először 1885-ben az efedrint. A szerves vegyészet fénykorát írtuk akkoriban, s minden efféle felfedezés újabb szintézisekre inspirálta a kollégákat. Két évvel később egy Berlinben élő román kémikus, Lazar Edeleanu állított elő a világon elsőként amfetamint, amit akkoriban fenil-izopropil-aminnak nevezett el (az "amfetamin" kifejezés a későbbi, hivatalos nevéből, az alfa-metil-fenetil-amin rövidítéséből származik). Meglepő, de a húszas évekig nem is kutatta senki az amfetamin pontos hatásmechanizmusát: 1927-ben azután egy Gordon Alles nevű pszichofarmakológus újraszintetizálta a szert, és - önfeláldozó tudós elődei nyomdokán haladva - saját magán próbálta ki. Miután elmúlt az amfetamin hatásának eksztatikus szakasza (amit - modern partikultúra nem lévén - kénytelen volt hagyományos szórakozóhelyeken, ne adj' isten a laborban eltölteni), rögzítette a tapasztalatait. Ezek szerint az amfetamin jobb szolgálatot tesz, mint az efedrin - s nem csupán orrcsöpphatóanyagként, hanem kedélyjavítóként, fáradtságűzőként vagy akár étvágycsökkentőként.
Az amfetamin rövid és hosszú távú hatásának teljes körű leírásához azután hosszú évtizedek álltak az orvostudomány rendelkezésére: a Smith, Kline & French például már az 1933-34-es szezontól piacra dobta a később elhíresült márkanevű Benzedrine inhalálószert - az eltömődött orrjáratok, elkínzott nyálkahártyák felszabadítására. A harmincas években számos Benzedrine-kísérletet végeztek el, s mind nyilvánvalóbb lett, hogy a kiváltott eufóriaközeli állapot, s a teljesítőképesség növekedése fontosabb lehet, mint a gyógyhatásúnak vélt drog érösszehúzó funkciója. A többnyire továbbra is Benzedrine néven forgalmazott amfetamin (pontosabban amfetamin-szulfát vagy -klorid - mert csak a sói oldódnak jól vízben) legnagyobb sikerét kétségtelenül a II. világháborúban érte el: a szövetséges katonák - különös tekintettel a vadászpilótákra és a légierődök legénységére - többnyire alaposan bespurizva indultak bevetésre. Sem fáradtság, sem éhség nem kínozta őket, így azután kellően feldobódott állapotban figyelhették alant az összedőlő házakat és a gyújtóbombák okozta lángtengert. Egyes becslések szerint pusztán a brit haderő 72 millió efféle, "energetizáló" tablettát fogyasztott el - az amfetamin stratégiai anyag lett. Ráadásul későbbi konfliktusokban sem került ki a forgalomból: a koreai háborúban éppúgy hasznát vették, mint Vietnamban.
Soha, soha meg nem áll
Az amfetaminnak hamar támadt konkurense az amúgy szintén a fenetil-amin-félék családjából: a metamfetamin (az alapvegyület fenetil-amin fontos, a szervezetünkben is termelődő agykémiai, ingerületátvivő anyag). A "meth" (precízen leírva: N-metil-1-fenil-propán-2-amin) hasonló hatású rokonaival együtt szintén az agyi aminok, a dopamin, szerotonin és a noradrenalin szintjét növeli - két optikai izomerje van, de közülük csak a jobbra forgató (a dextrováltozat) fog ütni. Előállítása még az amfetaminhoz képest is pofonegyszerű: ma is úgy gyártják a világon sok-sok ezer illegális laborban, ahogy először Akira Ogata, egy másik japán vegyész tette 1918-ban. Ő a patikában is (manapság már kicsit nehezebben) beszerezhető efedrinből jód és vörös foszfor segítségével redukálta ki a (később többek között crystal meth néven forgalmazott) metamfetamint. Ebből viszont 1938-tól Németországban gyártottak Pervitin néven kedélyjavító, étvágycsökkentő, élénkítő hatású gyógyszert, amit a változatosság kedvéért a Wehrmacht, a Luftwaffe vagy a Waffen SS (s más fegyveres alakulatok) használtak a II. világháborúban. Igen ám, de a metamfetamin utóhatásai, a "másnap" és "harmadnap" még súlyosabbak, mint az amfetaminnál: hamarosan kénytelenek voltak korlátozni a használatát, mivel az állományt néha másnap is be kellett vetni.
A Pervitin fontosabb használói között megtaláljuk Hitlert, akit élete utolsó három évében rendszeresen injekciózott orvosa, Theodor Morell, illetve Göringet, aki egészen a nürnbergi tárgyalásig "tolta" a morfintól a kokainon át a Pervitinig sok mindent felölelő drogkoktélját. A japánok Philopon néven gyártották és alkalmazták, mégpedig tömegesen ugyanezt a szert mind katonai, mind civil használatra - jellemző módon a japán kapituláció után hatalmas mennyiség maradt raktáron, amellyel azután a helyi bűnszervezetek árasztották el a piacot. Ennek köszönhetően több tízmillióan kaptak rá a Philoponra, amit a japán kormány gyorsan törvényen kívül helyezett.
Ennek ellenére az amfetamin-, illetve metamfetamintartalmú szerek használata a háború után "vidáman" folytatódott. Kedélyjavítóként, fáradtságűzőként, koncentrációfokozóként és étvágycsökkentőként, ezáltal fogyasztószerként egyaránt népszerű volt - nem beszélve a főbb hatásokat kombináltan kihasználó, pusztán rekreatív droghasználatról. Háziasszonyok, diákok, teherautó-sofőrök, zenészek, egyéb művészek s bárki más kedvtelve használta, míg csak bírta, a legváltozatosabb formákban: orron, szájon át, intravénásan - tán csak kúp formában nem. Még politikusok is: a brit Anthony Eden például miniszterelnöksége (1955-57) idejére teljesen az (orvosok által javallott!) Benzedrine hatása alá került: a gyógyszer mellékhatásai alapvetően befolyásolták pl. a szuezi válság idején hozott hibás döntéseit. Pedig egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az amfetaminfélék súlyosan depresszív, levertséggel teljes, kellemetlen fizikai tünetekben gazdag másnapot okoznak. Az ennek elkerülésére alkalmazott "rátöltés" pedig könnyedén (legalábbis pszichikai) addikciót alakít ki a fogyasztójában. Hosszú távú hatásai között éppúgy előfordult a szív- és érrendszer károsodása, mint a notórius júzerek között gyakori pszichózis, avagy a manapság is "meth mouth"-nak nevezett tünetrendszer: a spuris száj, tele tönkrement fogakkal. Ennek oka, a legendákkal szemben, korántsem az, hogy az amfetamin "kihúzná" a fogakból a kalciumot. Sokkal végzetesebb a szájszárazság (a fogakat védő nyálréteg hiánya), a spuris életmódra jellemző előnytelen táplálkozás (junkfood plusz szénsavas üdítők), alkalmanként a fogcsikorgatás, illetve a rendszeres fogápolás elmaradása (aki ritkán alszik, az nem sűrűn mos lefekvés előtt fogat...).
Az amfetaminfélék fent leírt hatásaiknál fogva persze ideális, bár nem túl szofisztikált doppingszerek - a hatvanas évekig talán éppen ezek voltak a leggyakrabban alkalmazott serkentőanyagok. Akkor is csak néhány profi kerékpáros halála hívta fel a figyelmet arra, hogy egyes sportágakban nem csupán a hosszú, de a rövid távú hatások is igen kockázatosak. Egyre több publikáció állítja, hogy az 1954-es futball-vb döntőjének szünetében több német játékos kapott Pervitin-injekciót - a hipotézist (több állítólagos tanú mellett) erősíteni látszik az a történet is, amely szerint a világbajnokok közül többen is kórházba kerültek a döntő után, rejtélyes (ezek szerint spuris másnapos) tünetekkel. S ezzel - papíron - nem is vétettek az akkor hatályos szabályok ellen, elvégre a FIFA 1966-ig (!) nem is csatlakozott a doppingellenes küzdelemhez. Amúgy kevéssé közismert, de Magyarországon is gyógyszertári használatban volt az amfetamin - mégpedig Aktedron néven. Igaz, nálunk (a hetvenes-nyolcvanas évekről van szól) inkább a korábban Svédországban és Németországban is rekreációs slágerdrogként fungáló fogyasztószer, a nálunk Gracidin néven forgalmazott fenmetrazin volt a sláger. Érdekes adalék, de erre az amfetaminfélék mellékhatásainak kiküszöbölésére alkalmazott szerre még a Beatles-fiúk is rákaptak karrierjük hamburgi szakaszában.
Az amfetaminkérdés kezelése, nézzünk körül bárhol a világon, valóságos, albumba illő állatorvosi ló. Előbb (az Egyesült Államokban például 1965-ig) nyakra-főre lehetett venni a patikában, majd receptkötelessé tették, hogy azután 1971-ben végleg betiltsák, s megkezdődjön az erre a szerre is kiterjesztett, teljesen hasztalan drogháború. Ennek folyománya a lehetséges prekurzorok (előanyagok) kiszorítása: az önmagában is pszichoaktív efedrint manapság csak a legritkább esetekben írja fel az orvos. Az amfetaminfélék (például a gyógyszerként sosem használt, ezért összeállításunkból kimaradt MDMA, alias ecstasy) pedig hiába kerülnek tiltólistára: az illegális matériákat tovább gyártják - iparszerűen és sufniban, kis és nagyobb kiszerelésben, a piaci igényeknek megfelelően. Ráadásul naponta kerülnek elő rokon hatású vagy szerkezetű vegyületek (dizájner drogok), mint a most reflektorfénybe került, szintén eme, ék egyszerűségű vegyületcsaládba tartozó mefedron (alias kati) - s néha a gyógyszeripar újabb leleményeire is érdemes fogadni.
