Az olasz-szlovén határvidéken, Tarvisiótól nem messze, a Júliai-Alpok nyugati peremén található Michele Gortani-barlangot 1994 óta kutatják magyar barlangászok. A Sella Nevea sícentrumtól gyalog elérhető, 1600, illetve 2000 méter magasan fekvő bejáratokon a tíz-húsz fős expedíciók évente több alkalommal nyomulnak be, hogy ismeretlen járatokat keressenek. A magyar Gortani team a hegytömböt behálózó barlangrendszer feltárására szövetkezett kvázi nemzeti válogatott, mely a honi barlangkutatás új generációjának húzóembereiből verbuválódott.
A 930 méter mélyre nyúló barlangot 1967-ben az olaszok tárták fel, akik még kötélhágcsókat cipelve, mintegy húsz kilométeren át küzdötték magukat előre. A függőleges aknákból és vízszintes járatokból álló Gortani a későbbiekben, a kötélmászó technikák fejlődésével is roppant erőfeszítéseket kívánt a barlangászoktól: egy négy négyzetkilométeres terület alatt húzódó további húsz kilométeres járatrendszer felgöngyölítése több mint tíz évükbe telt a magyaroknak.
Túrázni, kutatni
Ezalatt a térkép egyre terebélyesebbé, szerteágazóbbá vált. Feltárultak a formakincset létrehozó folyamatok nyomai, megvilágosodtak a morfológiai összefüggések. És még hol a vége? A hegyoldal sajátosságai, az aknák felosztása azt sejteti, hogy van még hova ereszkedni. Ha a közeli másik barlangrendszerbe vezető átjáró megadja magát, a magyarok jóvoltából a Gortani a maga 50 kilométeres járatrendszerével Dél-Európa leghosszabb feltárt barlangjaként masírozhat be a szakirodalomba.
Idén februárban a szokottnál valamivel kevesebben jöttek a Gortaniba. Pestről három csapatban tizenhárman indultak el, két hullámban. Az elsőben találjuk Attilát - aki közel másfél évtizedes tapasztalattal a háta mögött a Magyar Barlangi Mentőszolgálat tagja, gyakorlott hegymászó -, barátnőjét, Annát, valamint Szilárdot, illetve Dénest. Õk négyen csütörtök este indulnak. Nem kutatni, csak túrára, mivel vasárnap már ki kell jönniük. Ennyi szabadságuk van, az idén még más barlangokba is el akarnak menni. Induláskor sílécet és információkat kapnak az utánuk indulóktól, szóba kerül a lavinaveszélyes nyári sátorhely, a Tábor-rét is. A Gortani nyáron kiszámíthatatlanul veszélyes. A karsztos, porózus hegyoldalra időnként hirtelen leszakadó zivatarok vize mint egy kádlefolyón, úgy siet a mélybe. Egy vízbetörés egyszer a legmélyebb zónában járó magyarok életét fenyegette. Ekkor a föld alatti patak vízszintje néhány perc alatt méterekkel emelkedett, és dübörgő árvízként kezdte kitölteni a járatokat. A barlangászok 16 órán át, vaksötétben, a fal egy kiszögellésén megkapaszkodva várták, hogy a víz apadni kezdjen.
A téli kutatást az alpesi körülmények nehezíthetik, a bejárat megközelítése hidegben, a mély hóban gyötrelmes, a lavinaveszélyt és az időjárást kezelhetőbb kockázati tényezőnek tartják. Attiláék előőrse péntek délután már jelez a bejárattól: minden rendben, az idő tiszta, másnap lenti túrára mennek.
A két másik csapat szombat hajnalban indul. A parkolóban, a hegy lábánál ők is a sehová be nem akadó, vízhatlan barlangász zsákokba gyömöszölik a hálófelszerelést, az ételt, a mászáshoz, kutatáshoz szükséges összes eszközt. A sícentrum aznapi egyik utolsó felvonóját elcsípve a második hullám tagjait a felső állomáson egy síelő szólítja meg azzal, hogy másnapra legalább egyméteres hó várható, vigyázzanak a hegyoldalon. A sípálya tetejét elhagyva már hol térdig, hol mellig gázolnak a hóban, a meredek hegyoldalon negyvenkilós zsákokkal oldalaznak. Rajtuk kívül még senki sem járt erre. Ködös-felhős időben, aránylag gyorsan, két-három óra alatt érnek a bejárathoz. Leereszkednek a huzatmentes hálóhelyre, amit nejlonnal védenek a nedvesség ellen. Anna, Attila, Szilárd és Dénes a szomszédban, egy másik fülkében lakik, de csak jóval lefekvés után kerülnek elő az Aragonit-folyosó irányából. A párnak és Szilárdnak másnap, vasárnap délelőtt haza kell indulnia. A tovább maradók közül az egyik fiú átmegy hozzájuk, pakolás közben beszélgetnek. A fiú mintegy mellékesen, anekdotázva idézi, amikor olasz barátaik fárasztó, egész napos-éjszakás túrájuk után inkább még órákat ültek a föld alatt a bejáratnál, mintsem hogy pirkadat előtt elinduljanak lefelé a hegyoldalon. Attila pontosan érti, miről van szó. Ha nagy a hó, nem kockáztathatják, hogy a sötétben botorkáljanak a felvonóig. Ha pedig úgy alakul, mentést kell hívni.
A trió elindul, délután négy óra körül érnek a felszínre. A két férfi kidugja a fejét, hogy lássa, mit tartogat az időjárás. Az elmúlt években a fennsík minden arcát megmutatta már. Volt, amikor szikrázó februári napsütésben félmeztelenül hógolyóztak, a rákövetkező télen viszont hóvihar fogadta őket, utána három napig várták egy közeli menedékkunyhóban a mentőhelikoptert. Attiláék most azzal szembesülnek, hogy időközben 50 cm friss hó szakadt le, és sűrű köd kavarog.
Kalandra fel!
A lent maradók számára eközben megkezdődik az egyhetes föld alatti kikapcsolódás, a maga örömeivel, izgalmaival. Reggelire a lábos aljára száradt esti maradékot némi kolbásszal gazdagítva fogyasztják el. A vécé egy 15 méter mély akna, a fürdés egy hétig hanyagolva. A műnyúlra - polár kezeslábas - kamionponyva-szerű, rendszerint sártól nehéz overallt meg gumicsizmát húznak. Sisak a fejre, lámpa fel. Egy csoport elindul félbehagyott kutatási munkaterületre, mások túrázni mennek. A Gortani barlangászai függőleges aknákon másznak-ereszkednek, öles folyómedrekben lófrálnak, ormótlan zsákokkal kúsznak előre a szűk járatokban. Nincs vezető, saját ötleteiket valósítják meg. Van, aki egész nap egy omladéktól eltömődött járatot pucol, a másik egy ismeretlen kürtő sötétjét fürkészi. Még a legvagányabbnak is megremeg a gyomra, amikor a láb a még járatlan aknákban először nehezedik a robbanómotoros fúróval frissen rögzített kapaszkodókra. A járatok fala vizes és tükörsima. A kipotyogó ökölnyi kövek hosszú zuhanás után csapódnak be - a kürtők között van olyan, amelyben hat lakótelepi ház is elférne egymás tetején. A félelem és az izgalom ízét nem is akarják megszokni. Azzal is nehéz betelni, amikor a sisakra szerelt lámpa fénye a barlang létezése óta először hasít a sötétségbe. A Föld felszínén már nincs ismeretlen. Csak itt, a felszín alatt.
"Ha megy a járat", ha az új terepen jól haladnak, nincs éhség, szomjúság. Az este visszaszállingózó csapatok elmesélik, mit találtak, hogyan haladtak, mindenki szeretne minél hosszabb összefüggő járatot elnevezni. A Gortani a magyarok jóvoltából már most Európa ötödik-hatodik leghosszabb barlangja, ám erről rajtuk kívül kevesen tudnak. Az esti tábori élet szomszédolással, főzéssel telik; a lent töltött idő alatt a fent használatos fogalmakkal bajosan leírható kötelékek jönnek létre. Aki ide akar tartozni, adja át magát teljesen: a barlangok és a közösség egész embert kívánnak. Nincs más hétvége, nincs máshol nyaralás. Gyakran párt is innen választanak, az esküvőt a Pál-völgyi kőfejtőben tartják.
És hamarosan a sötétség
A hazafelé tartók rövid helyzetértékelés után úgy döntenek, hogy az éjszakát a barlangban töltik, a késedelemről mobilon az otthoniakat is értesítik - a bejáratnál van térerő. Másnap, hétfő reggel nyolc körül Anna, Attila és Szilárd kipihenten vág neki a hegyoldalnak. Nyáron egy-másfél óra a sípálya teteje, onnan akár nejlonzacskón is le lehet bukdácsolni, de ilyenkor hat óráig is eltarthat az út. A rengeteg hó miatt le kell dobni a hátizsákot, nyomot kell taposni, az-tán vissza a zsákért, és így előre. A háromméteres hóban négy óra alatt négyszáz métert, a sífelvonó tetejéig tartó út negyedét tudják megtenni. Az első, kisebb lavina két-háromszáz méterrel a pesti parkolóban emlegetett nyári tábor előtt érkezik. Meglegyinti és elsodorja őket, de ebből még könnyen kimásznak. Egy biztonságot adó fenyőerdőben próbálják rendezni soraikat. Kockáztassanak vagy kérjenek segítséget? Az utóbbi mellett döntenek, hívják a helikoptert. A fák közül azonban tovább kell menni, a mentőnek leszállóhelyre van szüksége. A Tábor-rét szélére érkeznek. A lavinaveszélyes tisztás az egyetlen hely a közelben, ahol leszállhat a helikopter. Attila Budapestet hívja. A Magyar Barlangi Mentőszolgálat egyik elnökségi tagja veszi az adást, ilyen esetekben ők szervezik, koordinálják a mentést. A hazai összekötő azonnal intézkedik. Hamarosan egy Triesztben élő magyar fiú, Zsolt, az ottani mentőszolgálat tagja jelentkezik. Riasztották a hegyi mentőket, maradjanak, ahol vannak, megvannak a leadott GPS-koordináták is. Annyit kell tenniük, hogy jelöljék jól látható, élénk színekkel, pontosan hol várnak. Attila menedéket kezd ásni a hóban, Anna és Szilárd a kinézett leszállópályáig tapossa a havat. De hirtelen robaj hallatszik. Még látják, ahogy tőlük pár száz méterre a hófal elválik a hegyoldaltól. Az egész napos rossz időben kora délután rövid időre szétnyíltak a felhők, és a kibukkanó nap megsütötte a hegyoldalt - a frissen esett hótömegnek ennyi elég volt. A barlangászok látják a lavinát, Attila kiált is, mielőtt Annával egy közeli fa mögé ugrik. Szilárd a kitaposott úton kezd el rohanni feléjük. Futás közben dönti le és sodorja el a görgeteg, de csak néhány másodpercig repíti. Ahogy lerakja, a fiú bal kezével légkamrát képez az arca előtt, minden korty levegő számít. Aztán - amennyire lehet - szabadon maradt bal kezével felnyúl, s halvány fényt lát átszűrődni a havon, ráadásul levegőt is kap. Közben a mentők újra és újra telefonálni próbálnak. A rosszra forduló időben a pilóta nem vállalja, hogy felszálljon. De a telefont már senki sem veszi fel. Szilárd a hó alatt próbálja mozgatni a testét, de mintha nyakig gipszben állna. Úgy dönt, egy ideig nyugton marad, segítségre számít a hegyi mentőktől és Attiláéktól, akik reményei szerint a fák között jobb helyzetben vészelték át a lavinát. Egy mozdulatlanul, csukott szemmel töltött óra múltán azt érzi, hogy arca előtt olvad a hó, mintha az eget is látná. Megint felnyúl, s az ujja hegyét kidugja a hóból. Apró mozdulatokkal tágítja a lyukat, fél kézzel elkezdi kidobálni a havat a mellkasa elől. Kínlódva kiszabadítja a jobb kezét, azzal pedig a jobb lábát, amit valahogy maga alá húz, és a könyökét kitámasztva próbálja erőből kifelé nyomni magát. Háromórás küzdelem után szabadul, elcsigázva terül el a havon, aztán feltápászkodik, és barátai keresésére indul. Lapátja a hátizsákkal együtt eltűnt, egy letört ágat szurkál kétségbeesetten a hóban. Sötétedni kezd, döntenie kell, mit tegyen. Visszamenne a barlanghoz, de eltévedt, a sípályához vezető utat sem találja, a jelzéseit nem veszik észre. Visszamegy az erdőbe, egy nagy fenyőfa földig érő ágai közé fúrja be magát, és állva tölt egy egész lidérces, hosszú téli éjszakát. Másnap, kedd reggel hat körül visszatér a rétre. Éhesen, fáradtan, összefagyva, feldúlva ott folytatja a keresést, ahol abbahagyta. A helikopter 8 óra 30-kor érkezik. Röviddel később kétméteres hó alatt a mentőkkel közösen megtalálják Attila és Anna testét.
Túlélők
Egy másik magyar trió a terveknek megfelelően épp akkor indul a felszínre, amikor Szilárdhoz leszáll az olasz mentőhelikopter. Szerdára már csak négyen maradnak a barlangban, a napot egy kürtő kimászásával töltik. A szálláshely felé haladva délután szembejön velük a helyszínre érkezett Zsolt és egy olasz társa. A két barlangi mentő a második, keddi csoportot már begyűjtötte, a vasárnapi távozást tervező utolsó csapattal együtt az egész társaságot minél hamarabb szeretnék lemenekíteni a hegyről. A hét további részében ugyanis ismét romlani fog az idő, és könnyen lehet, hogy sehogy sem lehet majd lejutni. A magyar barlangászok eleinte nem csodálkoznak különösebben, hogy itt találják Zsoltot - a magyar fiú már máskor is meglepte őket -, bár rögtön feltűnik nekik, hogy furcsán beszél velük. Az alpesi mentőszolgálatok szabálya szerint a mentettektől el kell zárni minden, őket pszichésen esetleg megterhelő információt. Zsolt és társa azonban pályafutása során először úgy dönt, hogy kivételt tesz. Kifelé menet elmondják, mi történt, csak a legfiatalabb barlangász tájékoztatásával várnak a kijáratig. A menet tagjai sápadtan, némán, lassan, de folyamatosan mennek előre. Csütörtök reggel tiszta repülőidőre lehet számítani, erről nem szabad lecsúszni. Hajnali négy felé már látszik a bejárat, az olaszok étellel és borral várják őket. Átöltöznek, pakolással próbálják lekötni magukat.
Másnap reggel a helikopter egy katonai kaszárnya mellett száll le. A hegyi és barlangi mentők testükből formált kordonnal védik őket a riporterektől. Teával fogadják őket. A társaság úgy dönt, elvállal egy sajtótájékoztatót - tapasztalatból tudják, hogy az otthoniaknak az a legjobb, ha gyorsan pontos információkkal látják el a médiát. Egy apró helyiségben ültetik őket egymás mellé, körülöttük vagy két tucat riporter tüle-kedik. Az egyiket kinevezik szószólónak. Zsolt tolmácsolásával a riporter nyolc-tíz, a tényekre összpontosító kérdést tesz fel. Mikor a helyi média pakolni kezd, az egyik magyar kereskedelmi tévé riportere szinte a lábak közül előbújva felegyenesedik, és az arcukba tolja a mikrofont. A harmadik kérdése nagyon érzéketlen, nagyon bántó. Először szólni sem tudnak. Aztán az egyikük ordítani kezd.
Balesetek külföldön
Felfedezőinket az elmúlt évtizedben a föld alatt is elsősorban a víz veszélyeztette. 1996 júliusában a világ legmélyebb barlangjaként ismert francia Berger-barlangban egy hattagú expedíció útját ezer méterrel a föld alatt a térségre zúdult esőzés miatti víztömeg zárta el. Csak négyüket sikerült élve kiszabadítani, egy magyar és egy brit kutató életét vesztette. Ugyanezen a nyáron öt magyar barlangász rekedt az osztrák-olasz határon található egyik barlangban, ahol a súlyos esőzés következtében beáramló víz lepte meg őket. A helyi barlangi mentők másnap kiszabadították őket. Pár nappal később az osztrák-olasz határon fekvő Monte Cavallo (Rosskopf) hegy alatti barlang fogságába esett hat magyar kutató ugyancsak a hirtelen támadt heves esőzés miatt menekült. Nekik végül saját erejükből sikerült a felszínre mászniuk. 2002 októberében a romániai Bihar-hegységben, a Padis-fennsík melletti Valea Rea barlangban beszorult egy magyar barlangász, aki súlyos, töréses sérüléseket szenvedett. Magyar, román és szlovák barlangi mentők több mint 40 órás küzdelem után hajnalban felszínre hozták a szerencsétlenül járt férfit. Novemberben a romániai Herkulesfürdő környékén lévő Izverna-barlangban halt meg két magyar barlangi könnyűbúvár, egy 41 és egy 37 éves férfi. Tavaly nyáron Spanyolország legmélyebb barlangjában, a Torca del Cerróban egy magyar barlangász lezuhant és életét vesztette.
