Az emberiség története sok millió évre nyúlik vissza - jelenleg úgy tudjuk, hogy az első előemberek 2,5 millió évvel ezelőtt jelentek meg -, ám azt is tudni véljük, hogy az evolúció során léteztek időben ezt megelőző lépcsőfokok is. Ilyennek tartják a paleoantropológusok az australopithecusokat, melyekből - legalábbis a többségi tudományos vélekedés szerint - utóbb kialakultak a mai ember közvetlen elődei, a homo családba tartozó fajok (H. rudolfensis, H. habilis, H. ergaster - az ezekre következő fejlődési fokozat a H. erectus). Az australopithecusok szigorúan fogalmazva a hominidák, avagy emberfélék családjába tartoznak, azon belül az igazi emberfélék mára kihalt csoportjába: vagy 4,4 millió évvel ezelőtt jelentek meg, s körülbelül 1,7 millió évvel ezelőtt tűntek el, ám közvetlen, szintén kihalt leszármazottaik, a paranthropusok csak úgy egymillió évvel ezelőtt merültek el az evolúciós semmibe. Mint a fenti adatokból is látható, az igazi emberfélék, azaz az australopithecusok és a korai homofélék jó ideig párhuzamosan éltek egymás mellett - nem tudhatjuk biztosan, ám fajtánk természetét ismerve nem is zárhatjuk ki, hogy az australopithecusok pusztulásában közvetlenebb elődeink (Homo habilis, Homo erectus) is játszhattak némi szerepet.
Csontig hatol
A hominidák felfedezése az utóbbi bő nyolcvan év egyik legizgalmasabb régészeti regénye - valódi paleoantropológiai kaland, amely nagymértékben bővítette az emberi fajról alkotott tudásunkat. Az első felfedezett australopithecus egyben tán a legépebben megmaradt lelet: az úgynevezett taungi gyermek nagyjából épen maradt koponyáját, benne tejfogakkal, 1924-ben találták Dél-Afrikában. A felfedezések előrehaladtával a kutatók megpróbáltak fajokat elkülöníteni az australopithecus nemen belül: a taungi gyermek és fajtája például az A. africanus nevet kapta. A standard lelőhelyek amúgy sorra Kelet-Afrikában fekszenek - kezdve az északi, etiópiai leletmezőktől (innen, egészen pontosan az Afar-sivatag Közép-Awash térségéből származnak a legfrissebb, több mint négymillió éves leletek is), a kenyai Turkana-tótól egészen a mai Tanzánia területén fekvő Olduvai-hasadékig. Az egyik leghíresebb lelet Lucy, akit 1974-ben találtak a brit kutatók: a viszonylag jó állapotú, bár némileg azért hiányos női csontváz neve onnan származik, hogy a felfedezés örömére lejátszották a Beatles nevezetes Lucy In The Sky With Diamonds című számát. (A tudományos keresztségben utóbb az A. afarensis nevet kapta.) Végül, de nem utolsósorban a talán legkorábbi australopithecusfajt 1995-ben írták le. Maeve Leakey, a neves régész és munkatársai leleteit főleg a Turkana- (korábban Rudolf-) tó környékén találták, s nevét (A. anamensis) is a környékbeli turkana népcsoport tó jelentésű "anam" szavából kapta. Az idei A. anamensis-leletek érdekessége, hogy körülbelül 4,1 millió évesek, s ráadásul a körülbelül nyolc egyedtől származó comb-, kéz- és lábcsontok, valamint az eddig megtalált legnagyobb szemfog északról, Etiópiából, a már korábban említett Közép-Awash lelőhelyről származik. A lelet datálásának érdekessége, hogy kora alapján akár a "hiányzó láncszem" is lehet az 5,4 és 4,2 millió évvel ezelőtt élt, ám általában emberelődként számon tartott ardipithecusok és a fejlettebb, fiatalabb australopithecusok között.
Hiányzó láncszavazó
Márpedig kérdőjelben és bizonytalan lábakon álló hipotézisben nincs hiány. Nem tudhatjuk pontosan, hogy az egyes emberfélék mikor jelentek meg, milyen körülmények között, s hogy mikor és miért tűntek el az evolúciós süllyesztőben. Az általában említett alaphipotézis szerint az ember és a csimpánz fejlődési útja vagy hatmillió évvel ezelőtt vált el egymástól (a vélelmezett közös ős személye egyelőre módfelett bizonytalan), s mondanunk sem kell, az emberi ág utóbbi hatmillió éves története számos homályos pontot tartalmaz - minél messzebb megyünk az időben, annál inkább. Sokan és sokszor vonták már kétségbe, hogy az australopithecusok egyáltalán az emberfélék közé tartoznak - a világháló például nyüzsög a kreacionista oldalaktól, ahol valamennyi ősemberi leletről két perc alatt bebizonyítják, hogy a) hamisítvány, b) egy angolkóros majomtól származik (meg aztán ki tudja, lehet, hogy tényleg a Szíriuszról dobtak le minket ejtőernyővel, esetleg Borges - Bertrand Russeltől kölcsönzött - ötletével élve az Úr csak két perce teremtette meg a világot, emlékeink és a fosszíliák pedig csupán mesterséges kreációk). Ha valaki komolyan veszi az ember evolúciós típusú származásának elméletét, annak alaposan fel kell kötnie a gatyáját, amikor érvelnie kell: miért is számít ez vagy az a sípcsont, tejfog avagy negyed koponya (és ez már fél siker!) az emberré válás egy újabb epizódjának. Ehhez képest megdöbbentően sokat tudunk az australopithecusokról: ismert, hogy nagyjából két lábon jártak, lábujjaik előrenéztek, tudtak ugyan még fára mászni, de hát azt Tarzan is meg tudja csinálni, ugyanakkor a hímek és a nőstények külleme jelentősen és máig ható érvénnyel eltért (nemi dimorfizmus). Hosszú karjuk, kúpos mellkasuk, erőteljes állkapcsuk, nagy szemfogaik és előreugró arckoponyájuk mutatja, hogy viszonylag messze álltak a mai szépségideáltól, s 375-525 köbcentis agytérfogatuk alapján úgy vélhetnénk, hogy a műveltségi vetélkedők sztárjait sem közöttük kell keresnünk. Meglehet, eszközhasználat (pár kőeszköz) terén sem álltak sokkal jobban, mint a főemlős konkurencia (csimpánzok, gorillák), de akkor is közénk tartoztak - és a jövőbe mutató lábnyomaik már egészen hasonlóak a mieinkhez.
