Hiányzó láncszem - Egy igazi ős

Tudomány

A régészek és antropológusok régóta kutatnak az emberré válás folyamatának hiányzó lépcsőfokai után - most mintha találtak volna egy újabb grádicsot. De sok még a foghíj, azt se tudjuk, pincébe vagy padlásra jutunk-e a végén.
A régészek és antropológusok régóta kutatnak az emberré válás folyamatának hiányzó lépcsőfokai után - most mintha találtak volna egy újabb grádicsot. De sok még a foghíj, azt se tudjuk, pincébe vagy padlásra jutunk-e a végén.

Az emberiség története sok millió évre nyúlik vissza - jelenleg úgy tudjuk, hogy az első előemberek 2,5 millió évvel ezelőtt jelentek meg -, ám azt is tudni véljük, hogy az evolúció során léteztek időben ezt megelőző lépcsőfokok is. Ilyennek tartják a paleoantropológusok az australopithecusokat, melyekből - legalábbis a többségi tudományos vélekedés szerint - utóbb kialakultak a mai ember közvetlen elődei, a homo családba tartozó fajok (H. rudolfensis, H. habilis, H. ergaster - az ezekre következő fejlődési fokozat a H. erectus). Az australopithecusok szigorúan fogalmazva a hominidák, avagy emberfélék családjába tartoznak, azon belül az igazi emberfélék mára kihalt csoportjába: vagy 4,4 millió évvel ezelőtt jelentek meg, s körülbelül 1,7 millió évvel ezelőtt tűntek el, ám közvetlen, szintén kihalt leszármazottaik, a paranthropusok csak úgy egymillió évvel ezelőtt merültek el az evolúciós semmibe. Mint a fenti adatokból is látható, az igazi emberfélék, azaz az australopithecusok és a korai homofélék jó ideig párhuzamosan éltek egymás mellett - nem tudhatjuk biztosan, ám fajtánk természetét ismerve nem is zárhatjuk ki, hogy az australopithecusok pusztulásában közvetlenebb elődeink (Homo habilis, Homo erectus) is játszhattak némi szerepet.

Csontig hatol

A hominidák felfedezése az utóbbi bő nyolcvan év egyik legizgalmasabb régészeti regénye - valódi paleoantropológiai kaland, amely nagymértékben bővítette az emberi fajról alkotott tudásunkat. Az első felfedezett australopithecus egyben tán a legépebben megmaradt lelet: az úgynevezett taungi gyermek nagyjából épen maradt koponyáját, benne tejfogakkal, 1924-ben találták Dél-Afrikában. A felfedezések előrehaladtával a kutatók megpróbáltak fajokat elkülöníteni az australopithecus nemen belül: a taungi gyermek és fajtája például az A. africanus nevet kapta. A standard lelőhelyek amúgy sorra Kelet-Afrikában fekszenek - kezdve az északi, etiópiai leletmezőktől (innen, egészen pontosan az Afar-sivatag Közép-Awash térségéből származnak a legfrissebb, több mint négymillió éves leletek is), a kenyai Turkana-tótól egészen a mai Tanzánia területén fekvő Olduvai-hasadékig. Az egyik leghíresebb lelet Lucy, akit 1974-ben találtak a brit kutatók: a viszonylag jó állapotú, bár némileg azért hiányos női csontváz neve onnan származik, hogy a felfedezés örömére lejátszották a Beatles nevezetes Lucy In The Sky With Diamonds című számát. (A tudományos keresztségben utóbb az A. afarensis nevet kapta.) Végül, de nem utolsósorban a talán legkorábbi australopithecusfajt 1995-ben írták le. Maeve Leakey, a neves régész és munkatársai leleteit főleg a Turkana- (korábban Rudolf-) tó környékén találták, s nevét (A. anamensis) is a környékbeli turkana népcsoport tó jelentésű "anam" szavából kapta. Az idei A. anamensis-leletek érdekessége, hogy körülbelül 4,1 millió évesek, s ráadásul a körülbelül nyolc egyedtől származó comb-, kéz- és lábcsontok, valamint az eddig megtalált legnagyobb szemfog északról, Etiópiából, a már korábban említett Közép-Awash lelőhelyről származik. A lelet datálásának érdekessége, hogy kora alapján akár a "hiányzó láncszem" is lehet az 5,4 és 4,2 millió évvel ezelőtt élt, ám általában emberelődként számon tartott ardipithecusok és a fejlettebb, fiatalabb australopithecusok között.

Hiányzó láncszavazó

Márpedig kérdőjelben és bizonytalan lábakon álló hipotézisben nincs hiány. Nem tudhatjuk pontosan, hogy az egyes emberfélék mikor jelentek meg, milyen körülmények között, s hogy mikor és miért tűntek el az evolúciós süllyesztőben. Az általában említett alaphipotézis szerint az ember és a csimpánz fejlődési útja vagy hatmillió évvel ezelőtt vált el egymástól (a vélelmezett közös ős személye egyelőre módfelett bizonytalan), s mondanunk sem kell, az emberi ág utóbbi hatmillió éves története számos homályos pontot tartalmaz - minél messzebb megyünk az időben, annál inkább. Sokan és sokszor vonták már kétségbe, hogy az australopithecusok egyáltalán az emberfélék közé tartoznak - a világháló például nyüzsög a kreacionista oldalaktól, ahol valamennyi ősemberi leletről két perc alatt bebizonyítják, hogy a) hamisítvány, b) egy angolkóros majomtól származik (meg aztán ki tudja, lehet, hogy tényleg a Szíriuszról dobtak le minket ejtőernyővel, esetleg Borges - Bertrand Russeltől kölcsönzött - ötletével élve az Úr csak két perce teremtette meg a világot, emlékeink és a fosszíliák pedig csupán mesterséges kreációk). Ha valaki komolyan veszi az ember evolúciós típusú származásának elméletét, annak alaposan fel kell kötnie a gatyáját, amikor érvelnie kell: miért is számít ez vagy az a sípcsont, tejfog avagy negyed koponya (és ez már fél siker!) az emberré válás egy újabb epizódjának. Ehhez képest megdöbbentően sokat tudunk az australopithecusokról: ismert, hogy nagyjából két lábon jártak, lábujjaik előrenéztek, tudtak ugyan még fára mászni, de hát azt Tarzan is meg tudja csinálni, ugyanakkor a hímek és a nőstények külleme jelentősen és máig ható érvénnyel eltért (nemi dimorfizmus). Hosszú karjuk, kúpos mellkasuk, erőteljes állkapcsuk, nagy szemfogaik és előreugró arckoponyájuk mutatja, hogy viszonylag messze álltak a mai szépségideáltól, s 375-525 köbcentis agytérfogatuk alapján úgy vélhetnénk, hogy a műveltségi vetélkedők sztárjait sem közöttük kell keresnünk. Meglehet, eszközhasználat (pár kőeszköz) terén sem álltak sokkal jobban, mint a főemlős konkurencia (csimpánzok, gorillák), de akkor is közénk tartoztak - és a jövőbe mutató lábnyomaik már egészen hasonlóak a mieinkhez.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.