Egy nagyváros képéhez az obligát építményeken, utakon, járműveken és az emberi populáción kívül szervesen hozzátartozik a növényzet, mindenekelőtt a fák és bokrok látványa. Pedig korántsem oly természetes a jelenlétük, elvégre az itteni körülmények látszólag rohadtul nem kedveznek nekik, de mindig akadnak szívós pionírok, akik mindent kibírnak.
Meleg, száraz érzés
Egy nagyváros, így Budapest klímája is igen sajátosan alakul - a mindenkori környezetéhez viszonyítva. Először is a házak, a kövezet, a bitumenes utak a fákkal és más növényekkel ellentétben nem megkötik (és fotoszintézis segítségével kémiai energiává alakítják) a napfényt, hanem pusztán elnyelik. Ezt azután később visszasugározzák a város légterébe, ezért nappal és éjjel is melegebb van, mint akár a nagyvárostól pár kilométernyire. (Ez az úgynevezett hőszigeteffektus, és sok gondot okoz a meteorológusoknak - az OMSZ eredetileg a város szélére, Pestszentlőrincre telepített mérőállomását időközben bekebelezte a város.) A város levegője nemcsak melegebb, de szárazabb is. A lehullott csapadék jó része eleve a csatornarendszerbe kerül, a maradék szinte pillanatok alatt elillan a kövezetről, s csak igen kis része jut el a növények gyökérzetéig. (A nagyobb parkok, közterek növényei kissé jobban állnak e tekintetben - de nekik is meg kell küzdeniük a meleggel és a minimális páratartalommal.) A növényzet, különösen a fák másik nagy ellensége a sózás. Már a nagy tömegben felhasznált, homokkal kezelt ipari só sem tesz jót a növények törzsének, gyökérzetének, de igazából a lelkes amatőrök (házbizalmik, házmesterek, mindenesek, tulajdonosok) ártanak a legtöbbet, amikor zacskós konyhasóval esnek neki a sokszor éppen csak havas járdának. Ráadásul az indokolható (a jég megolvasztásához elegendő) mennyiség sokszorosát hintik szét - márpedig a nátrium- és kloridionok ennél jóval csekélyebb töménységben is már durva sejtmérgek. Néhány fa tipikusan reagál a sókárra: a gesztenye például a szokásosnál kisebb levelet hajt, amelynek széle hamar megég, ősszel pedig hamarabb kezdődik a levél elszíneződése és hullása, amit újrahajtás és kényszeres másodvirágzás kísér. Érdekes módon vannak olyan fafajták, amelyek (mondjuk az említett vadgesztenyével, a hársfélékkel vagy a gyertyánnal szemben) viszonylag jól bírják a sós páclét: ilyen a fehér és a szürke nyár, a kocsányos tölgy, a közönséges és a japánakác, a bálványfa, az ostorfa, a galagonyafélék. Látszólag tehát ezek kö-zül kerülhetnének ki az ideális út menti fák - ez részben igaz is, ám néhány részlet tovább árnyalja a képet. Érdekes módon (többek között erre hívja fel a figyelmet Schmidt Gábor, a Corvinus Egyetem tanára, elismert dendrológus Budapesti fák című cikke a Budapest című folyóiratban, 2006/8.) még nagyobb veszélyben vannak azok a példányok, amelyek buszmegállókban vagy kereszteződésekben vegetálnak - itt ugyanis a járművek rendszeresen fékeznek, majd újra gázt adnak, s extra adagot bocsátanak a növényekre gyilkos hatású aeroszolokból, por- és koromszemcsékből, égéstermékekből. Nagy "jót" cselekszenek azok is, akik rendszeresen fák alá parkolnak. A járművek súlya ugyanis betömöríti a talajt, ami csökkenti odabenn a levegő mennyiségét, emiatt pedig a gyökerek nem tudnak rendesen működni, s a fa kiszáradásnak indul, amit csak súlyosbít a szintúgy a talajba kerülő motorolaj, üzemanyag stb. A fákat máshogy is lehet pusztítani. A közműépítkezéseknél, karbantartásoknál - részben primitív haszonlesésből, költségminimalizálás gyanánt, részben lustaságból - ma sem mindig vigyáznak arra, hogy megóvják a fák gyökérzetét. A fa ilyenkor esetenként csak többéves haldoklás után múlik ki, így azután nehéz felelőst keresni, másrészt addig is könnyedén kidőlhet egy nagyobb viharban, s ez akár emberéletekbe is kerülhet. Ennél jóval egyszerűbb, mikor valakinek egyszerűen "nagy szüksége" támad egy fa helyére - a korántsem alaptalan legenda szerint például a Szilágyi Erzsébet fasorból úgy tűntek el egy éjszaka alatt terebélyes fák, hogy reggelre még a helyüket is leaszfaltozták. Ma is előfordul, hogy közparkokból hasítanak ki részeket általában kétes közhaszonnal bíró magánberuházások céljaira.
Mit, hova
A fővárosban a fásítás első hulláma gyakorlatilag egybeesett a nagy reprezentatív terek, a körutak, a sugárutak kialakításával. Elsőként persze elegáns, királyi megjelenésű fákat, mindenekelőtt platánt és vadgesztenyét (egyik sem őshonos fajta - bár a platán a miocén korban még az volt) telepítettek a már említett Szilágyi Erzsébet fasor, a Nagykörút, az Andrássy út, a Rákóczi út, az Üllői út mellé. Ezek a terebélyes fák hűsítő árnyékot adtak, s megjelenésük is illett egy növekvő nagyvároshoz - csak éppen a fent már méltatott, idővel mind sanyarúbb körülményekkel nem tudtak megbirkózni. A legyengült, kifáradt példányok azután nem is nagyon bírták a rájuk specializálódott kártevők támadását: a platánt előbb a gnomóniás csúcsszáradás, majd a rusnya küllemű csipkés levélpoloska pusztította lassan, de biztosan, a vadgesztenyéknél pedig - amint az már a nagyközönség előtt is jól ismert - jó tíz éve megjelent az aknázómoly, s ez végleg betett a fasori gesztenyéknek. Tanulságos viszont (említett cikkében Schmidt Gábor erre is felhívja a figyelmet), hogy a nagyobb parkok (Népliget, Városliget, Margitsziget) gesztenyéi és platánjai élnek és virulnak, s itt az említett kártevők működése meg se kotytyan nekik - tehát "csupán" út menti fasort nem ajánlatos belőlük képezni. A platánsorok leváltása rendre nagy patáliát keltett - az Andrássy úton például csak második nekifutásra lehetett a haldokló fák helyére a körülményeket jól tűrő, szívós és esztétikai szempontból sem csúnya kőriseket telepíteni. (A lakosság elsőre platánt követelt, ám az új fák is megbetegedtek és kipusztultak.) A nép szeretete a kertészeti szakemberek számára kissé nehezen érthető módon öleli körül az út menti platánokat: így sikerült megmenteni a Bartók Béla úti egykor még összefüggő platánsor még épnek tűnő, de haldokló maradékát, ami kert- és tájépítészeti, esztétikai szempontból korántsem biztos, hogy üdvözlendő fejlemény.
A platánkorszak amúgy hamar véget ért, s a város fásítói megpróbálták alkalmazni az urbanizáció során összegyűlt tapasztalatokat. Úgy vélték, ha egyszer a város klímája meleg és száraz, akkor meleg- és szárazságtűrő fajtákat kell telepíteni. Az ilyen megfontolások nyomán szórták tele a fővárost az ötvenes-hatvanas években őshonosnak számító ezüsthársakkal, berkenyefélékkel (ezek azután nem mindig váltották be a hozzájuk fűzött várakozásokat - főképpen azért, mivel azóta a fák szempontjából is sokat durvult a helyzet), továbbá nyárfákkal, melyek vattaszerű termése miatt ma a fél város prüszköl és köpköd. De voltak ennél előremutatóbb kísérletek is: juhar- és kőrisfélék, ostorfák, csörgőfák kerültek az utak mellé - elődeiknél nagyobb sikerrel. A városkertészek ma is azt tartják, hogy a beton-aszfalt környezetet leginkább az ostorfa (Celtis-fajok) és a kőrisfélék (Fraxinus-félék) bírják. Időközben a kezdeti hipotézist is módosítani kellett. Kiderült, hogy a szárazság- és melegtűrő fák csupán részlegesen jelentenek megoldást - ezek ugyanis eredeti termőhelyükön levegőben gazdag talajon élnek - ami nem mondható el a belvárosi fák összetömörített, levegőtlen élőhelyéről. A megoldást sokszor paradox módon a vízparti fák telepítése jelentette - ezek ugyanis eredeti élőhelyükön is csupán "menekültek", az optimális vízellátottságú termőhelyekről kiszorították őket a nagyobbra növő, erősebb fajok példányai, amelyek viszont egyáltalán nem viselik el a vízzel telített termőhelyet. A vizet a vízparti fák sem kedvelik túlzottan, ám ők megélnek benne is - ami azért csoda, mert vizes talajban a legtöbb faj számára nincs elég levegő ahhoz, hogy működni tudjanak a gyökerek. Ezért hiába áll a fa a vízben, mégis szomjan hal. Számos efféle megfontolás után alakult ki az a fafajlista, melynek elemeiről a szakemberek úgy tartják, hogy szinte mindent kibírnak, így nyugodtan ültethetők nagyvárosi környezetbe. (Lásd Többnyire idegenek című keretes írásunkat.) A listán többségben vannak azon fafélék, amelyek nem őshonosak nálunk - s ez természetes is, elvégre a városi klímához hasonlatos szélsőséges viszonyokhoz alkalmazkodó fajokat kell találni. A névsor azt is bizonyítja, hogy a megfelelő fajták kiválasztásához nehéz holmi spekulatív felvetésekhez ragaszkodni, elvégre csupán a tapasztalat dönti el, ki marad állva a versenyben. (Gyakori igény, hogy lehetőség szerint őshonos fákat telepítsenek, amelyek a szintén rezidens rovar- és madárfajtáknak adhatnak otthont, s így sajátos, természetközeli, városi biotópok alakulhatnak ki. De az ilyesmi legfeljebb a nagyobb közparkokban képzelhető el, út menti fasorok kialakításánál viszont az a döntő, hogy melyik bírja tovább.)
A mostanában végzett parkosítási munkák közül sokat maguk a szakemberek is mintaértékűnek tartanak: Schmidt szerint ilyen a Szilágyi Erzsébet fasor, az Andrássy út, a Nagykörút bizonyos részei, illetve a Gellért tér fásítása. A cikkíró személyes tapasztalata szerint kifejezetten jól sikerült a Kopaszi-gát és a Lágymányosi-öböl környékének parkosítása - gondoljunk bármit Leisztinger Tamásról, Molnár Gyuláról, vagy a minapi botrányos, abuzív Guinness-rekordról. Itt ugyanis amellett, hogy szemre is tetszetős sétányokat alakítottak ki, rengeteg fiatal fát telepítettek, meglehetős fajtagazdagsággal - miközben meghagyták, habár kipucolták (értsd: szeméttelenítették) a földnyelv főágközeli oldalán a korábbi, nyárfaalapú ártéri növényzetet.
Persze számos hibát is el lehet követni egy parképítés során: például közfelháborodás ide vagy oda, nem árt időnként ritkítani az állományt, különben a fák felkopaszodnak, és eltűnik vagy ki sem alakul az alsó cserjeszint (állítólag erre volna szép példa a Városmajor és számos lakótelepi dzsungel, ahová a szükséges faállomány többszörösét telepítették). Nem túl szerencsés az a Schmidt által megörökített gyakorlat sem, amikor az önkormányzatok év végén (tehát az erre alkalmatlan decemberi hidegben, általában félig fagyott talajon) sürgősen fásításra verik el a maradványpénzeket, ám a csemeték öntözésére, gondozására már nem marad pénz. Mivel a fák életkörülményeinek komoly javítására (talajcsere és levegőztetés, a korona öntözése, hogy csak néhányat említsünk) nincs anyagi forrás, a köz kénytelen a kertészek rafinériájára hagyatkozni, s abban bízni, hogy kellőképp szívós fajokat választottak ki. De ha tovább romlanak a körülmények, ne adj' isten behurcolják hozzánk is egy-egy betelepített fafajta specifikus kártevőjét (annak természetes ellenségét pedig nem), akkor megint egész fasorok pusztulhatnak ki néhány évszak leforgása alatt.
Többnyire idegenek
A nálunk is őshonos vadkörtefafélék és a galagonya, valamint a jórészt szintén bennszülött kőrisek, nyárfák mellett a következőket találjuk a listán:
Bálványfa: a nép - hónaljszagú virágai nyomán - tévesen ecetfának szokta mondani, pedig az egy másik fajta (kelet-ázsiai eredetű invazív faj, bár sokak szerint jól néz ki).
Ostorfa: főleg az amerikai származású nyugati ostorfa, mely jól felismerhető egész télen megmaradó, kocsányon függő, gömbszerű, madár és ember számára egyaránt ehető apró, édes terméséről, régiesebb nevén a buboricskáról.
Lepényfa: szintén amerikai, durva tövise van.
Akác: kevesen tudják, de ez is tengerentúli eredetű, bár nálunk már háromszáz éve meghonosodott.
Japánakác: ez egyrészt nem akác, másrészt nem japán, hanem kínai-koreai származású.
Csörgőfa: kelet-ázsiai eredetű, szintén magától terjedő, szárnyalt levelű, látványos termésű növény.
Páfrányfenyő: Közép-Kínából származó élő kövület, egy már kihalt növénycsalád utolsó leszármazottja.
