Budapesti fák - Só utca

Tudomány

Fővárosunk népe - hol tudatosan, hol tettéről mit sem tudva - a lehetőségeihez mérten mindent megtesz a város fáinak pusztulásáért. Még szerencse, hogy a fák a körülményekhez képest köszönik, megvannak. Egyelőre.
Fővárosunk népe - hol tudatosan, hol tettéről mit sem tudva - a lehetőségeihez mérten mindent megtesz a város fáinak pusztulásáért. Még szerencse, hogy a fák a körülményekhez képest köszönik, megvannak. Egyelőre.

Egy nagyváros képéhez az obligát építményeken, utakon, járműveken és az emberi populáción kívül szervesen hozzátartozik a növényzet, mindenekelőtt a fák és bokrok látványa. Pedig korántsem oly természetes a jelenlétük, elvégre az itteni körülmények látszólag rohadtul nem kedveznek nekik, de mindig akadnak szívós pionírok, akik mindent kibírnak.

Meleg, száraz érzés

Egy nagyváros, így Budapest klímája is igen sajátosan alakul - a mindenkori környezetéhez viszonyítva. Először is a házak, a kövezet, a bitumenes utak a fákkal és más növényekkel ellentétben nem megkötik (és fotoszintézis segítségével kémiai energiává alakítják) a napfényt, hanem pusztán elnyelik. Ezt azután később visszasugározzák a város légterébe, ezért nappal és éjjel is melegebb van, mint akár a nagyvárostól pár kilométernyire. (Ez az úgynevezett hőszigeteffektus, és sok gondot okoz a meteorológusoknak - az OMSZ eredetileg a város szélére, Pestszentlőrincre telepített mérőállomását időközben bekebelezte a város.) A város levegője nemcsak melegebb, de szárazabb is. A lehullott csapadék jó része eleve a csatornarendszerbe kerül, a maradék szinte pillanatok alatt elillan a kövezetről, s csak igen kis része jut el a növények gyökérzetéig. (A nagyobb parkok, közterek növényei kissé jobban állnak e tekintetben - de nekik is meg kell küzdeniük a meleggel és a minimális páratartalommal.) A növényzet, különösen a fák másik nagy ellensége a sózás. Már a nagy tömegben felhasznált, homokkal kezelt ipari só sem tesz jót a növények törzsének, gyökérzetének, de igazából a lelkes amatőrök (házbizalmik, házmesterek, mindenesek, tulajdonosok) ártanak a legtöbbet, amikor zacskós konyhasóval esnek neki a sokszor éppen csak havas járdának. Ráadásul az indokolható (a jég megolvasztásához elegendő) mennyiség sokszorosát hintik szét - márpedig a nátrium- és kloridionok ennél jóval csekélyebb töménységben is már durva sejtmérgek. Néhány fa tipikusan reagál a sókárra: a gesztenye például a szokásosnál kisebb levelet hajt, amelynek széle hamar megég, ősszel pedig hamarabb kezdődik a levél elszíneződése és hullása, amit újrahajtás és kényszeres másodvirágzás kísér. Érdekes módon vannak olyan fafajták, amelyek (mondjuk az említett vadgesztenyével, a hársfélékkel vagy a gyertyánnal szemben) viszonylag jól bírják a sós páclét: ilyen a fehér és a szürke nyár, a kocsányos tölgy, a közönséges és a japánakác, a bálványfa, az ostorfa, a galagonyafélék. Látszólag tehát ezek kö-zül kerülhetnének ki az ideális út menti fák - ez részben igaz is, ám néhány részlet tovább árnyalja a képet. Érdekes módon (többek között erre hívja fel a figyelmet Schmidt Gábor, a Corvinus Egyetem tanára, elismert dendrológus Budapesti fák című cikke a Budapest című folyóiratban, 2006/8.) még nagyobb veszélyben vannak azok a példányok, amelyek buszmegállókban vagy kereszteződésekben vegetálnak - itt ugyanis a járművek rendszeresen fékeznek, majd újra gázt adnak, s extra adagot bocsátanak a növényekre gyilkos hatású aeroszolokból, por- és koromszemcsékből, égéstermékekből. Nagy "jót" cselekszenek azok is, akik rendszeresen fák alá parkolnak. A járművek súlya ugyanis betömöríti a talajt, ami csökkenti odabenn a levegő mennyiségét, emiatt pedig a gyökerek nem tudnak rendesen működni, s a fa kiszáradásnak indul, amit csak súlyosbít a szintúgy a talajba kerülő motorolaj, üzemanyag stb. A fákat máshogy is lehet pusztítani. A közműépítkezéseknél, karbantartásoknál - részben primitív haszonlesésből, költségminimalizálás gyanánt, részben lustaságból - ma sem mindig vigyáznak arra, hogy megóvják a fák gyökérzetét. A fa ilyenkor esetenként csak többéves haldoklás után múlik ki, így azután nehéz felelőst keresni, másrészt addig is könnyedén kidőlhet egy nagyobb viharban, s ez akár emberéletekbe is kerülhet. Ennél jóval egyszerűbb, mikor valakinek egyszerűen "nagy szüksége" támad egy fa helyére - a korántsem alaptalan legenda szerint például a Szilágyi Erzsébet fasorból úgy tűntek el egy éjszaka alatt terebélyes fák, hogy reggelre még a helyüket is leaszfaltozták. Ma is előfordul, hogy közparkokból hasítanak ki részeket általában kétes közhaszonnal bíró magánberuházások céljaira.

Mit, hova

A fővárosban a fásítás első hulláma gyakorlatilag egybeesett a nagy reprezentatív terek, a körutak, a sugárutak kialakításával. Elsőként persze elegáns, királyi megjelenésű fákat, mindenekelőtt platánt és vadgesztenyét (egyik sem őshonos fajta - bár a platán a miocén korban még az volt) telepítettek a már említett Szilágyi Erzsébet fasor, a Nagykörút, az Andrássy út, a Rákóczi út, az Üllői út mellé. Ezek a terebélyes fák hűsítő árnyékot adtak, s megjelenésük is illett egy növekvő nagyvároshoz - csak éppen a fent már méltatott, idővel mind sanyarúbb körülményekkel nem tudtak megbirkózni. A legyengült, kifáradt példányok azután nem is nagyon bírták a rájuk specializálódott kártevők támadását: a platánt előbb a gnomóniás csúcsszáradás, majd a rusnya küllemű csipkés levélpoloska pusztította lassan, de biztosan, a vadgesztenyéknél pedig - amint az már a nagyközönség előtt is jól ismert - jó tíz éve megjelent az aknázómoly, s ez végleg betett a fasori gesztenyéknek. Tanulságos viszont (említett cikkében Schmidt Gábor erre is felhívja a figyelmet), hogy a nagyobb parkok (Népliget, Városliget, Margitsziget) gesztenyéi és platánjai élnek és virulnak, s itt az említett kártevők működése meg se kotytyan nekik - tehát "csupán" út menti fasort nem ajánlatos belőlük képezni. A platánsorok leváltása rendre nagy patáliát keltett - az Andrássy úton például csak második nekifutásra lehetett a haldokló fák helyére a körülményeket jól tűrő, szívós és esztétikai szempontból sem csúnya kőriseket telepíteni. (A lakosság elsőre platánt követelt, ám az új fák is megbetegedtek és kipusztultak.) A nép szeretete a kertészeti szakemberek számára kissé nehezen érthető módon öleli körül az út menti platánokat: így sikerült megmenteni a Bartók Béla úti egykor még összefüggő platánsor még épnek tűnő, de haldokló maradékát, ami kert- és tájépítészeti, esztétikai szempontból korántsem biztos, hogy üdvözlendő fejlemény.

A platánkorszak amúgy hamar véget ért, s a város fásítói megpróbálták alkalmazni az urbanizáció során összegyűlt tapasztalatokat. Úgy vélték, ha egyszer a város klímája meleg és száraz, akkor meleg- és szárazságtűrő fajtákat kell telepíteni. Az ilyen megfontolások nyomán szórták tele a fővárost az ötvenes-hatvanas években őshonosnak számító ezüsthársakkal, berkenyefélékkel (ezek azután nem mindig váltották be a hozzájuk fűzött várakozásokat - főképpen azért, mivel azóta a fák szempontjából is sokat durvult a helyzet), továbbá nyárfákkal, melyek vattaszerű termése miatt ma a fél város prüszköl és köpköd. De voltak ennél előremutatóbb kísérletek is: juhar- és kőrisfélék, ostorfák, csörgőfák kerültek az utak mellé - elődeiknél nagyobb sikerrel. A városkertészek ma is azt tartják, hogy a beton-aszfalt környezetet leginkább az ostorfa (Celtis-fajok) és a kőrisfélék (Fraxinus-félék) bírják. Időközben a kezdeti hipotézist is módosítani kellett. Kiderült, hogy a szárazság- és melegtűrő fák csupán részlegesen jelentenek megoldást - ezek ugyanis eredeti termőhelyükön levegőben gazdag talajon élnek - ami nem mondható el a belvárosi fák összetömörített, levegőtlen élőhelyéről. A megoldást sokszor paradox módon a vízparti fák telepítése jelentette - ezek ugyanis eredeti élőhelyükön is csupán "menekültek", az optimális vízellátottságú termőhelyekről kiszorították őket a nagyobbra növő, erősebb fajok példányai, amelyek viszont egyáltalán nem viselik el a vízzel telített termőhelyet. A vizet a vízparti fák sem kedvelik túlzottan, ám ők megélnek benne is - ami azért csoda, mert vizes talajban a legtöbb faj számára nincs elég levegő ahhoz, hogy működni tudjanak a gyökerek. Ezért hiába áll a fa a vízben, mégis szomjan hal. Számos efféle megfontolás után alakult ki az a fafajlista, melynek elemeiről a szakemberek úgy tartják, hogy szinte mindent kibírnak, így nyugodtan ültethetők nagyvárosi környezetbe. (Lásd Többnyire idegenek című keretes írásunkat.) A listán többségben vannak azon fafélék, amelyek nem őshonosak nálunk - s ez természetes is, elvégre a városi klímához hasonlatos szélsőséges viszonyokhoz alkalmazkodó fajokat kell találni. A névsor azt is bizonyítja, hogy a megfelelő fajták kiválasztásához nehéz holmi spekulatív felvetésekhez ragaszkodni, elvégre csupán a tapasztalat dönti el, ki marad állva a versenyben. (Gyakori igény, hogy lehetőség szerint őshonos fákat telepítsenek, amelyek a szintén rezidens rovar- és madárfajtáknak adhatnak otthont, s így sajátos, természetközeli, városi biotópok alakulhatnak ki. De az ilyesmi legfeljebb a nagyobb közparkokban képzelhető el, út menti fasorok kialakításánál viszont az a döntő, hogy melyik bírja tovább.)

A mostanában végzett parkosítási munkák közül sokat maguk a szakemberek is mintaértékűnek tartanak: Schmidt szerint ilyen a Szilágyi Erzsébet fasor, az Andrássy út, a Nagykörút bizonyos részei, illetve a Gellért tér fásítása. A cikkíró személyes tapasztalata szerint kifejezetten jól sikerült a Kopaszi-gát és a Lágymányosi-öböl környékének parkosítása - gondoljunk bármit Leisztinger Tamásról, Molnár Gyuláról, vagy a minapi botrányos, abuzív Guinness-rekordról. Itt ugyanis amellett, hogy szemre is tetszetős sétányokat alakítottak ki, rengeteg fiatal fát telepítettek, meglehetős fajtagazdagsággal - miközben meghagyták, habár kipucolták (értsd: szeméttelenítették) a földnyelv főágközeli oldalán a korábbi, nyárfaalapú ártéri növényzetet.

Persze számos hibát is el lehet követni egy parképítés során: például közfelháborodás ide vagy oda, nem árt időnként ritkítani az állományt, különben a fák felkopaszodnak, és eltűnik vagy ki sem alakul az alsó cserjeszint (állítólag erre volna szép példa a Városmajor és számos lakótelepi dzsungel, ahová a szükséges faállomány többszörösét telepítették). Nem túl szerencsés az a Schmidt által megörökített gyakorlat sem, amikor az önkormányzatok év végén (tehát az erre alkalmatlan decemberi hidegben, általában félig fagyott talajon) sürgősen fásításra verik el a maradványpénzeket, ám a csemeték öntözésére, gondozására már nem marad pénz. Mivel a fák életkörülményeinek komoly javítására (talajcsere és levegőztetés, a korona öntözése, hogy csak néhányat említsünk) nincs anyagi forrás, a köz kénytelen a kertészek rafinériájára hagyatkozni, s abban bízni, hogy kellőképp szívós fajokat választottak ki. De ha tovább romlanak a körülmények, ne adj' isten behurcolják hozzánk is egy-egy betelepített fafajta specifikus kártevőjét (annak természetes ellenségét pedig nem), akkor megint egész fasorok pusztulhatnak ki néhány évszak leforgása alatt.

Többnyire idegenek

A nálunk is őshonos vadkörtefafélék és a galagonya, valamint a jórészt szintén bennszülött kőrisek, nyárfák mellett a következőket találjuk a listán:

Bálványfa: a nép - hónaljszagú virágai nyomán - tévesen ecetfának szokta mondani, pedig az egy másik fajta (kelet-ázsiai eredetű invazív faj, bár sokak szerint jól néz ki).

Ostorfa: főleg az amerikai származású nyugati ostorfa, mely jól felismerhető egész télen megmaradó, kocsányon függő, gömbszerű, madár és ember számára egyaránt ehető apró, édes terméséről, régiesebb nevén a buboricskáról.

Lepényfa: szintén amerikai, durva tövise van.

Akác: kevesen tudják, de ez is tengerentúli eredetű, bár nálunk már háromszáz éve meghonosodott.

Japánakác: ez egyrészt nem akác, másrészt nem japán, hanem kínai-koreai származású.

Csörgőfa: kelet-ázsiai eredetű, szintén magától terjedő, szárnyalt levelű, látványos termésű növény.

Páfrányfenyő: Közép-Kínából származó élő kövület, egy már kihalt növénycsalád utolsó leszármazottja.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.