Magyar Narancs: Az űrutazásai során szenvedett jetlagtől?
Chris Hadfield: Valami hasonlótól. Habár nem túl gyakran váltogatjuk az időzónákat, de amikor megérkezik az ember az űrbe, akkor a szervezetre olyan alkalmazkodási folyamat vár, ami hasonló ahhoz, mint egy hosszú repülőút után, egy másik időzónában. De idővel a szervezet alkalmazkodik, és minden visszatér a normális kerékvágásba.
| ||
MN: Az ön foglalkozása talán az egyetlen a világon, ahol minél magasabb valaki, annál hátrányosabb a helyzete. Mekkorának kell lenni, hogy az ember beférjen az űrhajóba?
CH: Járműve válogatja. Az űrrepülőgépben már nem gond a magasság, a nagyon magas vagy a nagyon alacsony emberek előtt is szabad volt a pálya. De ahhoz, hogy valaki a Szojuzzal utazhasson, sem túl alacsonynak, sem túl magasnak nem szabad lennie. 185 cm a maximális testmagasság, testsúlyban 50 és 95 kiló közt kell lenni. Ezekre a megkötésekre azért van szükség, hogy az ember elférjen a kabinban, és beférjen a Szojuz ülésébe.
MN: Az űrhajósok közalkalmazottak. Ugyanolyan juttatások járnak – például ingyenbérlet –, mint, mondjuk, egy minisztériumi dolgozónak?
CH: Ha maguknál jár a bérlet, akkor szerencsések, mert Kanadában nincs ingyenes metrójegy. Kanadában teljesen átlagos állami hivatalnoknak számítok a besorolásom alapján. Jár a nyugdíj, mint minden közalkalmazottnak.
MN: Kanadai űrhajósként nem kívánta soha, hogy bárcsak amerikai lehessen? Amerikaiként nyilván jobbak lettek volna a karrier-esélyei…
CH: Tinédzserként sokszor feltettem magamnak a kérdést, hogy ha amerikai lennék, jobbak lennének-e az esélyeim, hogy űrhajóssá váljak. Ismerek számos kanadait, akik úgy gondolták, hogy csak úgy van esélyük, ha amerikaiakká válnak. És így is tettek: Amerikába költöztek, felvették az állampolgárságot. Sok országnak nincs is űrhajósprogramja, de én szerencsésnek mondhatom magam. Egyetemre jártam, amikor Kanada elindította az űrhajósprogramját. Már repülőgép-pilótaként dolgoztam, és megkaptam az egyetemi mesterfokozatomat, amikor a második űrhajóstoborzást tartották.
| ||
MN: Pilótaként volt része éles harci helyzetekben?
CH: Legalább 100 különféle repülőgéptípust vezettem. Ezek között voltak polgári gépek és harcászatiak is. Voltam vadászpilóta, majd tesztpilóta. Egész életemben repülőket vezettem. A nyolcvanas években vadászpilótaként még elcsíptem a hidegháború végét. Egy teljesen felfegyverzett CF–18-as vadászgéppel repültem. Nyolc alkalommal kellett feltartóztatnom felfegyverzett orosz bombázókat, és kikísérnem őket a kanadai légtérből. Szóval, kivettem a részemet az éles bevetésekből. De tesztpilótaként is hasonló kockázattal kellett számolnom. Amikor az ember egy repülőt tesztel, az nem gyerekjáték.
| ||
MN: Dolgozott Csillagvárosban, ahol Jurij Gagarint is kiképezték. Sok mendemonda keringett Gagarin halálával kapcsolatban. Önt is megkísértették az összeesküvés-elméletek?
CH: A világ legkönnyebb dolga a tények ismerete nélkül megkérdőjelezni valamit. Gagarin a Csillagváros melletti cskalovszkiji katonai repülőtérről szállt fel egy kiképző vadászgéppel. Ezután zuhant le. Számomra ez egyáltalán nem tűnik valami szövevényes ügynek. Persze mindenkinek joga van ahhoz, hogy olyan összeesküvés-elméletben higgyen, amilyenben csak akar. Attól tartok, Gagarin haláláról pont annyit tudok, mint ön.
MN: Az egyik legkomikusabb összeesküvés-elmélet szerint a Holdra szállás sosem történt meg, PR-fogás volt csupán az amerikaiak részéről, hogy a szovjeteket hatalmas kiadásokba hajszolják.
CH: Vannak olyan embertársaink, akik szerint a Föld lapos. Az emberek abban hisznek, amiben csak akarnak. Ha valakinek kételyei támadnának, azt ajánlom, nézzen bele egy teleszkópba, mert láthatja a lábnyomokat a Holdon.
MN: Babonás?
CH: Igyekszem elkerülni, de az űrhajóshagyományoknak boldogan eleget teszek. Nevezzük őket babonának, mégis jók arra, hogy mentálisan felkészítsék az embert a repülésre. Máskülönben nem vagyok babonás, nem hiszek a természetfeletti erőkben. Egy orosz űrhajó körül például rengeteg az űrhajós népszokás…
MN: Hagyomány Bajkonurban, hogy bele kell kóstolni a rakéta üzemanyagába.
CH: Igen, de nem olyan vészes, mint amilyennek hangzik, elvégre az alkohol egy bizonyos formájáról van szó. Amúgy ez a rakétaépítők iránti tisztelet kifejezése. Jól hangzik, de a rituálé lényege, hogy az űrhajós eltölt egy kis időt azokkal, akik felkészítették, alkalmassá tették a rakétát az űrutazásra. Minden asztronautának le kellene ülnie az utazását segítő háttéremberekkel. Megtettem ezt Floridában is, amikor az Atlantis űrrepülőgéppel repültem, igaz, ott másféle üzemanyagot használtunk, ezért nem is ittunk belőle. De nem az ivás a fontos, hanem a tisztelet kifejezése azok iránt, akik elvégezték ezt a munkát. Szeretem ezt a hagyományt.
| ||
MN: Milyen az íze az orosz rakéta-üzemanyagnak?
CH: Mint a nagyon tiszta alkohol, merthogy abból vettünk kóstolót. Százszázalékos alkoholból. De sokféle más rakéta-üzemanyag is létezik. Mi ezt kóstoltuk. Mérget nem iszogatnánk.
MN: A felkészülés során rengeteg haláleset szimulálásában vett részt. Melyik volt a legemlékezetesebb?
CH: Sok ezer ilyen szimulációs gyakorlatot csináltam végig. A legmaradandóbb talán az volt, amikor a feleségem is jelen volt, így ő is képet kaphatott arról, hogy milyen következményekkel járhat az űrbeli élet. Máskülönben ez is csak egy volt a sok ezer szimuláció közül. Egyike a Földön töltött munkanapoknak. Nekem ez a pénzkereső foglalkozásom.
MN: A közösségi médiában azzal vált sztárrá, hogy elkészítette az emberiség első videoklipjét az űrben: David Bowie Space Oddity című számát játszotta el a Nemzetközi Űrállomáson. Mi döntött a Space Oddity javára? Elton John számát, a Rocket Mant is feldolgozhatta volna…
CH: Nem volt verseny. Több száz dalt játszottam el saját használatra, míg fenn voltam az űrállomáson, és rengeteg saját kompozíciót is felvettem. Azóta játszottam szimfonikus zenekarral, a bátyámmal készítettünk egy karácsonyi éneket, és előadtam nagy nyilvánosság előtt a Danny Boy című tradicionális ír dalt is. Ami a Rocket Mant illeti, másról sem szól ez a dal, mint a magányosságról. A szövegnek semmi köze az űrbeli élethez. A Space Oddityt azért játszottam el, mert a közönség kikövetelte. A fiam hívta fel rá a figyelmemet, hogy nagy az online nyomás, rengetegen kérik a számot. Eszem ágában sem lett volna felvenni, ha a fiam nem erőszakoskodik. Beadtam a derekamat, azzal a feltétellel, hogy a fiam átírja a szöveget, mert az asztronauta az én előadásomban nem halhat meg. Ez egy 1969-es dal, ami több mint 40 évvel később, az űrben is hitelesen tudott szólni. Ehhez Bowie zsenije kellett. Gyorsan összeraktuk a videót, mert volt azért más dolgom is az űrben. Azóta több mint százmillióan nézték meg.
MN: Bowie elégedett volt?
CH: Úgy nyilatkozott, hogy ennél megrendítőbb feldolgozást nem ismer. „Hallo Spaceboy” (Bowie 1995-ös sikerdala – a szerk.) – így üdvözölt a Twitteren. Igen, elégedett volt. Azóta is e-mail kapcsolatban állunk, noha egyszer sem találkoztunk személyesen.
MN: Mi a legnehezebb az űrgitározásban?
CH: Hogy nincs semmi, ami stabilan tartaná a hangszert. A gitár mindenáron lebegni, repülni akar. Gravitáció nélkül önálló életre kel, nincs, aki megállítsa.
MN: Star Trek vagy Star Wars?
CH: Egyik sem. De ha már választanom kell, akkor Star Trek. A Star Trek valós emberi dilemmákra kérdez rá, míg a Star Wars csupán könnyed szórakozás.
| ||
MN: Azt írja Egy űrhajós tanácsai a földi élethez című könyvében, hogy sok minden megoldható az űrben egy svájci bicska segítségével. Hány funkciós a bicskája?
CH: Nem az én bicskám: a NASA-tól kaptam. Közepes bicskáról van szó, kaphatók ennél fejlettebb, több funkcióval bíró darabok is. De azért ez is megteszi.
MN: A Hadfield családban vannak magyarok is. Tud valamit magyarul?
CH: A menyem magyar származású, a szülei Magyarországon élnek. Beszélek oroszul, franciául, angolul és egy keveset németül, de magyarul egyelőre még nem. Lefényképeztem viszont Magyarországot az űrből – a menyemnek és persze mindenki másnak is.
Föld, 2014. november
| ||
