Biztos autóztak már így nyáridőben kora este végig a budai alsó rakparton, a Lágymányosi hídtól a Filatori-gátig. Azon túl, hogy mienk a legszebb város, talán az élénk hajóforgalom is feltűnt. Városnéző viszonylatok tucatjai kerülgetik egymást a lélekvesztőtől a kiérdemesült vízibuszokig, a "modern" külsejű, sajtburára emlékeztető felépítményű csodákig, ugyancsak változatos utaslétszámmal rakva. A Közgáz és a Közraktár között parkolnak a szárnyashajók, a Vigadó tér talán még mindig a várost kizárólag észak felé elhagyó, menetrend szerinti járatoké. Pár - leginkább a neonjairól, lampionjairól felismerhető - vízi tárgyon kocsma üzemel, ne felejtsenek el számlát kérni, ha arra járnak. A hajnalok az egész Dunát végigjáró külföldi, ránézésre osztrák, német, orosz irodák kirándulóhajóié, még a villásreggeli előtt a fedélzetre tódul és a korlátnak dől a turistanépség, s a Parlament előtt megszólal esetleg a hajókürt is. Vajon a kocsiból láthatunk-e még olyat, hogy a markos matrózlegény a Lánchíd előtt felveszi a (durva munkavédelmi) kesztyűt, s kimért mozdulatokkal behúzza a kéményt?
Egy, csak egy hajó van, aminek mindegy a reggel, mindegy az este, ami mindig ugyanazt a pofáját mutatja. Ott van kikötve a budai oldalon, közvetlenül a Halász utca alatt, ahol le lehet hajtani a rakpartra kocsival. Szemben lehet parkolni, gondoltuk, kipróbáljuk, mit mutat hétköznap a Debrecen, ex-Kassa feliratú, nem anynyira idevalósinak látszó mű. Ne kövessék a példánkat, momentán nem látogatható, de nem volt, s mint hírlik, nem is lesz mindig így.
A "nem volt" például a Múzeumok éjszakája nevű rendezvényt jelenti, akkor alkalmi kiállítás és büfé várta itt a kultúra serény barátait. A kiállítás címszavakban felidézhető, a büfét mi kerülni szoktuk. S ami felidézhető, voltaképpen közvetíti is azon tudnivalókat, amik a pillanatnyilag elzárt objektumról kielégíthetik egy elsuhanó autós kíváncsiságát: bemutatkozott tehát a Zoltán Alapítvány, a neszmélyi Hajóskanzen, a Zebegényi Hajósmúzeum, a Magyar Tengerészek Egyesülete, megjelentek a hajó valamikori személyzetének tagjai, és a Kassa mellé kötöttek egy működő ipartörténeti emléket, a Sopron zuhatagi vontatóhajót (ami idehúzta a Kassát, továbbiakban: Debrecent). A Magyar Hajózásért Egyesület bemutatta az interneten elérhető virtuális magyar hajóregisztert, és szerencsénk lehetett Maurer Péter úr tengerészeti fotó- és képeslapgyűjteményéhez is, tablókon tárulkozott fel a zuhatagi és a tiszai hajózás. Horváth József hajóskapitány Amerre szél visz, s hullám utat ád című könyvét dedikálta. Oké, de mi is ez a Debrecen, ex-Kassa (továbbiakban: Kassa)?
Nos, a szomszédos oldalakon beszédesen siratott magyar Duna-tengerjáró flotta uccsó épségben lévő darabja, konkrétan a régi dicsőségünk. A kétcsavaros áruszállító motorhajót 1939-ben bocsátották vízre a Ganz és Tsa. Villamossági-, Gép-, Waggon- és Hajógyár Rt. újpesti gyárában, mit mondjunk, egyenesen bele a tutiba, ti. a háborús szolgálatba. Aztán jöttek a komcsik, az volt a mániájuk, hogy mindent átkereszteltek, a hajó a továbbiakban Debrecen. Mint az utcáról is tisztán látszik, hossza majdnem nyolcvan méter, a szélessége közel tíz, oldalmagassága majd' öt. Ami már kevésbé feltűnő a (rak)partról: legnagyobb merülése 3,10 méter, üres tömege 580, hordképessége 1300 tonna (1953-tól 1250 tonna - biztos Nagy Imre tehet erről is), holtvízi sebessége 10,5 km/óra, a hajó főgépe 2 darab Ganz VIII JhR 216/310 hathengeres dízelmotor, aminek a teljesítménye: 2x400 LE. Megjegyeznénk, hogy aki eddig azzal a szándékkal olvasta ismeretterjesztő leiratunkat, hogy alkalomadtán elköti a jószágot (mellesleg ez a mi fejünkben is megfordult, már láttuk is magunkat az éj leple alatt elhúzni Mohács alatt, leoltott fényszórókkal), nyugodtan kiszállhat, mert bár az egyik fő- és segédmotor most is ott van a hajón, s pont olyanok is, mint fénykorukban, ám nem feledkezhetünk el arról a nem lényegtelen különbségről, hogy ez idő szerint működésképtelenek. A szintén zsíreredeti Demág-forgódaruval és a hasonképp originális horgonycsörlővel, horgonnyal és árboccal sajnos a Francia Intézet partjaiig sem jutnánk.
Ezért jobb is, ha vágyott hajónk dicsdús múltjában turkálunk inkább még egy kicsit. Tehát a Debrecen (továbbiakbanÉ) a szovjet-magyar Meszhart tulajdonából 1955-ben a Deterthez (feloldás az interjúban), majd 64-ben a Maharthoz kormányozta magát, s mint műhelyhajó szolgálta a közt a Hajógyári-sziget partján sokáig; az életének e szakaszáról interneten elérhető képek tanúsága szerint szoros együttélésben a rozsdával. Ám 1999-ben a Magyar Tengerhajózásért Alapítvány, majd 2004-ben a már említett Zoltán Alapítvány vette kezelésbe (az alapítványhoz kapcsolható Neszmélyi Hajóskanzenbe került), mondhatni, jóra fordult tehát hányatott sorsa. A 2004-ben létrehívott közhasznú alapítvány célja ugyanis feltétlenül nemesen hangzik, miszerint ez "a magyar folyami és tengerhajózás emlékeinek, kulturális értékeinek felkutatása, megőrzése és a köz részére történő bemutatása".
Mindenesetre tavaly Rév-Komáromban elkezdődött a részleges felújítása, és a - másról - oly emlékezetes ünnepen, 2006. augusztus 20-án, a légi és vízi parádén avatták újra és keresztelték meg ismét a hajót. Erről film is készült, s mint tudjuk, valaminek, valakinek a fontosságát nagyban szokta emelni, ha filmet csinálnak az illetőről. Nos, a Hajóavatás Debrecen ex Kassa című ismeretterjesztő film 2006-ban készült el, rendezője Elek Sándor, operatőre Halper János, és épp erről a huszadikai alkalomról szól. Tévésmaci szíves közlése szerint momentán a filmmű sajna nem várható egyik tévécsatornán sem, de mégis bízhatunk a Kassa (továbbiakban: Debrecen) révbe érésében, hiszen a Zoltán Alapítvány 2007 kiemelkedő feladatának tekinti a hajó további helyreállítását és illő módokon esedékes hasznosítását.
Hát így nézzenek rá, amikor elhúznak mellette az alsó rakparton!
