Ha máshonnan nem, az OECD-országok iskolásainak olvasnitudását vizsgáló Pisa 2000 jelentésből tudhatjuk: a mi 15 éveseink 48 százaléka alig érti, amit olvas. Az ilyen vizsgálatokban azok az országok szerepeltek a leggyengébben, ahol a tanterv szerint Magyarországhoz hasonlóan még mindig négyosztályos az alapozó képzés. A mi gyerekeinknek a tanterv szerint 10 évesen már kifogástalanul kellene olvasniuk, de ez még a jó tanulási képességekkel rendelkező gyerekeknek sem mindig sikerül.
Az iskolások 5-8 százalékánál kialakuló diszlexia nem több és nem is kevesebb, mint ezeknek a tanulási zavaroknak a szélsőséges formája: még nem feltétlenül nevezzük diszlexiának a súlyos és az enyhébb zavarokat, amelyekben a szakirodalom szerint az összes közoktatásban részt vevő diák 8-10, illetve további 15 százaléka szenved. Sok országban, járványszerűen terjedő problémáról van szó, ezért olyan okokat keresnek a kutatók, amelyek nem köthetők csak az oktatási rendszerhez, és amelyek inkább a gyerekek életvitelével függnek össze. Mind több iskolásnál késik az életkornak megfelelő, ún. motorikus fejlődés. Ez a finom mozgások összehangoltságát, az egyensúlyérzéket érinti, és közvetlen hatással van az írásra és az olvasásra. Egyik kiváltója a mozgáshiány, az egyoldalú érzékszervi benyomások. A kisebb fogyatékosságok önmagukban talán még ellensúlyozhatók, de ha egyszerre jelentkeznek és nem foglalkoznak velük megfelelően, a gyerek végleges leszakadásához vezethetnek.
*
A diszlexia különösen súlyos következményekkel jár. Ezt az elváltozást sokan a farkasvaksággal vagy más születési rendellenességekkel szokták egy napon említeni, pedig akár meg is lehet előzni, ha elég korán, még az iskola előtt kiderül, hogy hajlama van rá a gyereknek. A megelőzés lényege, hogy célirányosan javítják a fonológiai - hangfelismerési - képességet. Egyszerű mondókák kitartó ismételgetésével, akár hangonként tagolásával kell tudatosítani a gyerekben, hogy a szavak hangokból állnak. Ugyanis ez a feltétele, hogy később a nyomtatott szavak betűit össze tudja kapcsolni a kiejtéskor felismert egyes hangokkal. Az iskolai évek alatt éppen ennek a készségnek a hiányában romlanak a teljes "gyógyulás" esélyei: a gyerekekben az iskolai olvasáskényszer miatt alakul ki a diszlexia, úgy is mint hibás beidegződések sorozata.
A diszlexia felismerését az első években az is gátolja, hogy az egyébként jó eszű gyerek ilyenkor megpróbálja "kitalálni" a nyomtatott szó jelentését. Néhány tucat szót még nem is olyan nehéz kívülről megtanulni, ezért a jelen lévő felnőtt sokszor nem fog gyanút. Több száz szónál azonban már nem segít ez a stratégia, ráadásul rettenetesen fárasztó minden szónál a teljes "szótárt" végigpörgetni. Ezért olyan lassú, gyötrelmes a diszlexiások olvasása. Ugyanakkor majd mindegyikük jó színvonalon oldja meg a gondolkodást igénylő feladatokat: erősségük az absztrakció, az elméletalkotás és az ok-okozati összefüggések megállapítása. A számukra fontos témakörökben nagy szorgalommal "túltanulják" magukat, saját szókészlettel rendelkeznek, amelynek a szavait hibátlanul megtanulják.
A körülményeket rendszerint súlyosbítja, hogy a legtöbb helyen a diszlexiát még ma is devianciának tekintik, az ilyen jártasságokban hátráltatott gyerekek így nagyon hamar az utolsó padban találhatják magukat. Könnyen elképzelhetjük, milyen jövő vár arra a diákra, aki feltűnően rosszul teljesít a feleletválasztós tesztekben, a házi feladattal rendre csődöt mond, akinek gyakran aszülők olvassák fel a megtanulandó szöveget, akinek a kézírása nehezen olvasható, és ez gyakorlással sem javul, akinek leküzdhetetlen nehézségei vannak az idegen nyelvekkel. A tanulási zavarok és az emiatt őt ért bánásmód egymást erősítve vezet ahhoz, hogy a diák önbizalma, önértékelése súlyosan sérült, bár ezt általában leplezi; egyre mélyebb apátiába süllyed, osztályismétlésekre kényszerül, és valahol a középiskolában végleg feladja. Ott ugyanis már senkiben nem merül fel, hogy éppen az olvasás és a szövegértés terén szorul segítségre. Legfeljebb megbecsülni tudjuk, hogy hány ezer diszlexiás diák morzsolódik le, mire eléri a középiskolás kort.
Mivel a diszlexia nem függ az intelligenciától, tanultságtól és nem lehet kinőni, a középiskolást, egyetemistát és a felnőttet egyformán sújtja. A diszlexiás továbbra is nehezen emlékszik emberek és helyek nevére, beszédében gyakran összekeveri a hasonlóan hangzó neveket, kihagy, felcserél hangokat. Hétköznapi élethelyzetekben is nehézségekbe ütközik: egy feliratos film nyomon követése kifárasztja, a feleletválasztós tesztekben mélyen tudása alatt teljesít. Problémái vannak a térbeli tájékozódással, keveri a jobb és bal oldalt, feltűnően feledékeny, trehány, szórakozott. Gyakran feláldozza a társas vagy családi életét a tanulás miatt. Miközben a gondolkodást igénylő feladatokban továbbra is jól teljesít: igen nagy a tanulási kapacitása. Nagy összefüggésekben jól tud gondolkodni, a megszokott kereteket szétfeszítő ötletekkel jön elő. A közhiedelemmel ellentétben ezek az emberek nem szellemi fogyatékosok, intelligenciájuk, kreativitásuk gyakran átlag feletti. A felnőttek diszlexiájáról nálunk még hallani is alig lehet, pedig lenne miről beszélni, és lenne miben segíteni nekik. Például behozhatatlan hátrányba kerül egy diszlexiás, ha a munkáltató kézzel írt önéletrajzot követel a pályázóktól.
Tévedés lenne viszont azt feltételezni, hogy minden diszlexiásnál valamennyi ismérv jelen van. Gyakran nem is annyira a kudarcok, inkább a kreatív gondolkodás árulja el, hogy az átlagostól eltérő információfeldolgozásról van szó, ami "mellékhatásként" diszlexiához is vezethet. Ezért a diszlexiát a legújabb elméletek már nem önálló zavarnak, sokkal inkább az eltérő agyműködés egyik következményének tekintik.
*
Az unió országaiban a diszlexia általában a fogyatékosságok listáján szerepel: a diákok állapotuknak megfelelő könnyítést kapnak a vizsgákon, áfamentesen vásárolhatnak szövegfelismerő számítógépes eszközöket, programokat. Törvény garantálja, hogy minden rászoruló az oktatási rendszer keretében ingyenesen részesüljön fejlesztő képzésben. A diszlexia kezelésében mintaszerű Finnország és Hollandia tapasztalatai azt mutatják, hogy ehhez körzetenként szervezett állami intézményekre van szükség.
Magyarországon azonban nemhogy ilyen intézmények nincsenek, de a diszlexiások egységes szűrése, nyilvántartása, fejlesztése is várat magára. Az itthoni számokra csak a nemzetközi adatokból lehet következtetni. A súlyos diszlexiások aránya általában 3 százalék, másfél millió 18 évesnél fiatalabb iskolással számolva nálunk kb. 50 ezren lehetnek. A kevésbé súlyos diszlexiások becsült száma 70-80 ezer. Adatgyűjtés hiányában megbecsülni sem lehet, hányan kaptak-kapnak szakszerű tanácsadást, fejlesztést. Budapesten és a nagyvárosokban vannak iskolai osztályok, ahol fogadnak diszlexiásokat, de a szükségesnél sokkal kisebb a kapacitás, és a tapasztalatok nagyon vegyesek. Ha létesülne az ilyen zavarokat felmérő egységes intézményrendszer, ki lehetne dolgozni egy kötelező tesztet, ami a diszlexia minden jellegzetességét feltárná, amivel egyértelműen el lehetne dönteni, milyen fejlesztésre, esetleg kedvezményre, iskolai felmentésre van az illető gyereknek szüksége. Intelligens, ambiciózus, nagy szellemi kapacitású állampolgárok ezreit mentenénk meg a lemorzsolódástól. Az EU-ban alig van olyan ország, amelyik a korai felismerés és diagnózis kérdésében ilyen rosszul állna.
Ami annál is érthetetlenebb, mivel a diszlexiások kezelésének tekintetében kifejlett módszerekállnak rendelkezésünkre: ezek legnagyobbrészt egybevágnak a tanulásmódszertan készségeket, tanulási szokásokat megerősítő eljárásaival. A tanulási technikák csak nálunk számítanak kuriózumnak, a legtöbb országban ez kötelező tantárgy, kidolgozott sillabusszal. De gyakran előfordul az is, hogy a háttérben meghúzódó lelki problémák felderítése önmagában elegendő ahhoz, hogy az érintett visszataláljon régi önmagához.
A szerző a www.tanulasmodszertan.hu oktatási központ szakmai vezetője.
