- a szerző sem keresett engem meg, noha akkor pontosíthattam volna apróbb tévedéseit;
- éreztem, hogy már csak terjedelmi okokból is legfeljebb rövidítve, ezáltal esetleg kiforgatva lennének hajlandók írásomat közölni.
Dr. Bán Ervin levele azonban a fenti cikk szemléletmódjánál is elképesztőbb bornírtságot tartalmaz, amire mindenképpen reagálnom kell. Ezek az alábbi szavak: "Prohászka Ottokár, (É) olyan szinten használta a magyar nyelvet, mint az idegen nyelvet a középfokú nyelvvizsgával rendelkező személyek." Aki ilyet ír - állíthat bármit magáról, s lehet bármilyen doktor -, vagy alapvető stílusérzékkel nem rendelkezik, vagy semmit sem olvasott Prohászkától.
Nos, Prohászka morva és német szülőktől származott, anyanyelve a német volt. Származását soha nem titkolta: sőt több ízben hangsúlyozta is, így például a szintén felvidéki Csernoch János prímás aranymiséjén mondott beszédében. Ennek ellenére vált a prózai magyar nyelv mesterévé. Halála után az első komolyabb, már nemcsak köteles tiszteletből fakadó, hanem szakszerű és tudományos méltatása is pont ezzel a kérdéssel foglalkozik. Sík Sándor: Gárdonyi, Arany, Prohászka című művét ajánlanám dr. Bán Ervin figyelmébe. S ha fanyalogna a piarista pap-irodalmár személyétől: csak jelezném, hogy a szegedi egyetem professzoraként közismert, bensőséges, jó kapcsolatban volt Radnótival, vagy azt, hogy épp e munkájában nyit először egyházi személyként Ady költészete feléÉ
Tisztelt Bán Úr! E helyen megosztó faji fejtegetéseivel nem kívánok foglalkozni. Bár megkockáztatom, hogy a Kárpát-medencében, melyet annyi történeti kataklizma ért, "tiszta magyar fajú" családok talán nincsenek is. A magyarság 1000 éve befogadó nép, olvasztótégelyÉ Egy kérdésére azonban röviden válaszolnék: "Mi szüksége van Prohászka-kultuszra egy olyan népnek, amelynek Nobel-díjasai vannak, amely a Bolyaiakat és Bartók Bélát adta a világnak?" - kérdi. Miért kell szembeállítania a természettudományok és a zene felé egyaránt nyitott püspököt bármilyen más nagyságunkkal? Értse meg: Prohászkának nem kultuszra van szüksége - hanem térre és ismertségre. Prohászka tragédiája, hogy halála után egy általa is ostorozott politikai rendszer jelszavává lett, a tudományos feldolgozás eredményei (Rezek Somán, Schütz Antal, Sík Sándor stb.) csak kevesekhez juthattak el. Majd a diktatúra idején pártnyomásra egyszerűen nem lehetett foglalkozni vele. Pontosabban: lehetett: keveseknek, megrostáltan, cenzúrázva, csekély nyilvánosságot jelentő fórumokon. Ugyan, Bán Úr, hagyja már, hogy a magyar szellemtörténet egy kimagasló egyéniségét végre helyére tehessük! Értse meg: ez is közös örökségünkÉ
Mózes Gergely
levéltáros, gyűjteményigazgató
Lézengünk
Magyar Narancs, 2004. március 4.
Kedves Magyar Narancs!
Szeretem a színházat, így szeretem a színházi kritikákat is, de Csáki Judit írása távol áll ettől. Nélkülöz bármiféle elemzést, általánosságban mondja ki, hogy az előadás pocsék, illetve "bakikat" sorol fel állítása alátámasztásául.
A szerző kifogásolja, hogy egy új fordítás megrendelése ellenére Hargitai Iván rendezőnek nincs súlyos mondanivalója, s az előadásban nincs súlypont, drámai közép. Nem is értem, mi a baj. Csehov pontos instrukciókkal ellátott remekműve ebben a hagyományhű előadásban, az örök érvényű kapcsolatok szépmegjelenítésével teljesen rendben van. A darab érdekessége pedig éppen abban rejlik, hogy szerteágazó, egyszerre tudjuk követni a testvérek, de a férj, a feleség, illetve a házban előforduló vendégek sorsát is.
A cikk legkegyetlenebbül a színészi alakításokkal bánik el. Két név említésén túl általános negatívumok felsorolása következik: az alakítások értelmezhetetlenek, ezért értelmetlenek, van, aki beszédhibás, rosszul intonál, ezért színpadra nem való, sőt van, aki nem is tudja, mit játszik. Azt hiszem, itt nemcsak a nézők vagy az olvasók, de maguk a szereplők is igényelték volna az értékelést. Az pedig biztos, hogy ha egy egyébként tehetséges színészt egy hangsúlyosabban kiejtett "s" vagy "cs" miatt eltanácsolnának a színpadtól, akkor nagyszerű alakításokkal lennénk szegényebbek.
Az, hogy Versinyin a második felvonásban megkapja a teáját, nem zavaró. Nincs ideje meginni, így helyénvaló, szép a jelenet. Annál a résznél pedig, ahol tizenketten ülnek az asztalnál, és a szövegben a tizenhármas szám szerepel, Csáki Judit figyelmét elkerülte egy érdekes megoldás. Csehov ugyanis ezt így írta meg, az utókorra bízva ennek rendezői megoldását. Az előadásban egy hosszú asztalnál valóban tizenkét ember ül, az asztalfőn azonban van egy üres karosszék egy tizenharmadik terítékkel, ahová korábban egy gyertyatartót helyeztek el az egy éve meghalt apukára emlékezve. A tizenhármas szám elhangzásakor mind a tizenkét élő ember egyszerre fordul az üres karosszék felé, keresztet vetve. Nos, hogy ez milyen megoldás, az szintén kritikusi vélemény tárgya lehetett volna. De pusztán bakinak látni, az bizony kritikusi baki.
Takács Anna
Letesszük a garast
Magyar Narancs, 2004. március 18.
Alapvetően egyetértéssel olvastam a fenti cikket Házi István tollából, de néhány pontosításom és megjegyzésem azért lenne a leírtakhoz.
1. A monetáris unió történetének felidézésekor a szerző a nyolcvanas évek második felére teszi az Európai Monetáris Rendszer (EMS) létrehozását, ami valójában 1979-ben történt. Továbbá, ha már mindenáron személyekhez akarjuk kötni a mechanizmust, akkor nem az akkori bizottsági elnököt, Roy Jenkinst tartják a rendszer fő építőmesterének, hanem a korszak két meghatározó személyisége, Helmut Schmidt német kancellár és Valery Giscard d'Estaing francia köztársasági elnök alkotta tandemet.
2. Az önálló valuta megtartásának veszélyei kapcsán a cikk a "rosszindulatú spekuláció" felvázolásával érvel. Abban teljesen igaza van a szerzőnek, hogy a teljesen liberalizált tőkepiacok növekvő ereje egyre több országot kényszerít monetáris autonómiájának feladására, azzal viszont nem értek egyet, hogy az értékpapírpiaci ügyleteket objektív szempontok alapján fel lehetne osztani "jóindulatú" és "rosszindulatú" spekulációra. Mivel az elhatárolás technikailag és szakmailag sem tehető meg egyértelműen, általában könnyen cáfolható ideológiai vagy politikai szempontok húzódnak meg az ilyen jellegű osztályozások mögött, vagyis a jelző használata indokolatlan ebben a szövegkörnyezetben. Semmi sem biztosítja például, hogy egy devizapiacon a hazai szereplők kevésbé járulnak hozzá a hazai valuta instabilitásához, mint a külföldi intézmények és alapok, sőt a gazdaságtörténet sok ellenpéldát is ismer ezen a területen.
3. Az írás legvégén Görögországot hozza fel példának Házi István, miszerint ott is a társadalmi konszenzus hiánya hátráltatta az eurózónás csatlakozást. Ezzel szöges ellentétben Görögország éppen annak a példája, hogy a különféle politikai erők és a nagy szociális partnerek (munkaadói és munkavállalói szervezetek) képesek voltak a közvélemény egyöntetű támogatásától kísérve átfogó megállapodást kötni a maastrichti kritériumok teljesítése érdekében, amely kiterjedt többek között a béremelések és az áremelések kérdésére is.
Üdvözlettel, és továbbra is maradok hűséges olvasójuk:
Jankovics László
közgazdász, Debrecen
