A terem sötét, fülsiketítő "ipari zajok" támadnak ránk, végtelennek ható pár másodperc múlva felgyúl három-négy zseblámpa. Csóvájuk körbejár a falakon, kezeslábasba öltözött modellek bóklásznak a nézők között. Az ipari zajok zenévé formálódnak, valami Björk-szám Lars von Trier Táncos a sötétben című filmjéből (zenés-táncos gyári rémálmából); ugyanolyan "ipari zaj". A zseblámpás népség, a divatszakma betanított dolgozói végre föltalálnak a színpadra; immár egy "tisztára rendes" divatbemutatóhoz van szerencsénk, a főszereplők (három férfi, hat nő) a színpad négy sarkából vágnak neki, mozgásuk allúziókra indít, megejtőn keveredik a catwalk a szpartakiádék nyitóünnepségeinek vagy a május elsejék élcsapatainak felvonuló menetelésével, vagy éppenséggel a legújabb, embert formázó japáni robot sajtótájékoztatón nyújtott teljesítményével. Hol vagyunk? Kik ezek és mit akarnak? Még nincs idő mindezen tépelődni, bár nemsokára lesz: a show rövid, alig több mint tíz perc. Minden modell két darabot mutat csak be. Olyan az összhatás mégis, mintha kikockázva vetítenék le, amikor a Lenin Kohászati Művekben leszakad a daruról a tíz 54 folyóméterkilós vasúti sínszálból álló rakomány. Előbb csak foszlani látjuk a drótkötelet, aztán felrémlik a darukezelő rémült arca, s aztán csak az eszeveszett robaj...
A Kultiplex ideális helyszín, hülyén is venné ki magát a mulatság az InterContinentalban. A műintézmény e ruhaköltemények nélkül, alapjáraton is szép, gyárias hangulatot áraszt, lepukkant rendesen, a színpad mögötti fal szürke tégláit mintha csak erre az alkalomra tervezték volna. Az áramdoboz ajtaján egy graffitiről bámul József Attila, feltesszük, odavan ő is, a munkásosztály nagy költője, ah.
A modellinák kivétel nélkül fejkendőt viselnek, de mielőtt a termelési filmek traktorista lányai közt kezdenénk keresgélni emlékeinkben, beugrik: nem szövőnő, inkább kalóz; a csomózás teszi, oldalt, a fülnél van megkötve, nem szemben, a homlok fölött. Mondom, hipp-hopp itt van a finálé, bámulatunk (sűrű teltház van) alanyai felállnak sorban a színpad hátsó részén, majd egyenként előrejönnek, még egyszer megmutatják magukat, végül együtt kijönnek a spiccre - lehetne akár tapsrend is a Madách Színházban, vagy más. A játéktér közepén két összedugott vezeték, a középső alak kihúzza egyiket a másikból, hát persze: elhallgat a zene, kialszanak a fények. Taps. De akkora, hogy túltenne bármilyen gyár leghangosabb üzemén.
Már korábban feltolult kérdéseink mellé, bele a bambaságba az újabb, a perdöntő. Mit is, miket is láttunk? Laikusként, már ha a tárgyban létezik laikus, ehhez mindenki ért, úgy mondanánk, munkaruházati stílben fogant utcai dresszeket, divatmentes divatot; kötényt, overallt, a villanyszerelő oldaltáskáját, a raktáros szürke köpenyét szolidan bolondítva - mit mondjunk, táncot a gőzborotva élén. Hiszen lehetne ez az egész irdatlanul ciki is, s hogy nem az, azt a kis különbségek teszik, a kész mű az arányérzék diadala, csak azért nem mondjuk, hogy ilyenekben mi is kimennénk az utcára, mert mi nem mennénk ki az utcára, ha lehetne, egyáltalán.
Maga a kollekció, mint mondtuk, két részből állt, a "szürkéből" és a "printből". Szóval a klasszikus melóscuccból és nyomott mintásakból, például a hosszú, nyakba akasztható köpenyeken Sebasti-o Salgado munkásfotói. A többség tiszta pamut, némi selyem, itt-ott nyers, kezeletlen bőr, halszálkamintás sávolyszövet.
És kell-e mondani, a vircsaft gyökerei Magyarországig érnek. A huszonnyolc éves tervezőnő édesapja magyar, elég sokan vagyunk, akik élénken emlékszünk a hetvenes évek azon módijára, amikor lehetett melózni menni három évre az NDK-ba, egészen jó pénzért, de mindegy is, csak el innen. Bianca apja vasesztergályosként vágott neki, s nem írta újra odaát a történelmet, inkább afféle sorsmodell az övé, szerelem, házasság, kinnmaradás; máig a szakmájában dolgozik. Bianca erre is hivatkozva mondja, hogy e módi cakompakk az ő sajátja, mint "olasznak a lasagne". Ebbe nőtt bele, ezzel élt együtt, s amikor eljött az ideje, csak gondolnia kellett róla valamit. A "téma" univerzális volta fogta meg, mert bár a mese az NDK-ról, Magyarországról szól, a munkásruha, a munka messze nem rendszerfüggő. Vagy ha az, akkor a kapitalizmus kézenfogva járkál benne a szocializmussal. Ráadásul időközben az NDK-ból NSZK lett, mint tudjuk - hm, sikkesedtek a vonalak, de a szín, a fazon maradt. És maradt az együttélés meg az osztálylétra, no, az azon való fel- s lemasírozáshoz kifejezetten alkalmas az efféle kosztüm. Mindazonáltal a kerületi és vidéki hétköznapok, vasárnapok, kocsmák és tekepályák közönsége mindenféle gondolati háttér nélkül (mégis életbevágó tartalmakkal) flangál önfeledten saját rokonviseleteiben - legalábbis mifelénk.
A művésznő pofonegyszerű hasonlattal igyekszik bizonyítani dolgai egyetemességét, mintegy finoman jelezve azt is, hogy nem ő találta fel a spanyolviaszt. "A munkaruházat megfelel a kontinuitás, őszinteség és tradíció minden igényének. A jeans, a farmer a klasszikus példája annak, hogyan vonult be a munkásruházat a divat világába." Kijelentésével nincsen is okunk vitatkozni, talán csak annyit fűznénk hozzá, hogy mondjon bármilyen okosat is minderről még ezret, amit láttunk, annak értelmezése csak felében-harmadában lehetséges gondolati, gondolkodásbéli mezőkön. Ne szépítsük, egészen másról van itt szó (szerintünk többről). A fess melósancúgban lejtő álommanökenek színtisztán érzelmi jelenségek (meg ugye tagadhatatlanul érzékiek is). Bianca Koczan összes ruhája maga a gátlástalan, önfeledt és bájos vadromantika. Tündérek tánca a szürkületben.
Az október 11-i bemutatót a budapesti Goethe Intézet szervezte
