Kőbányán elég gyakori - már-már kötelező - tájelem a leginkább túlméretezett konténerre emlékeztető fehér vagy szürke bádog épületsor, ami a leggyakrabban kínai raktárakat, termékbemutató áruházakat rejt. A Wink telephelyének udvarán is valami hasonló terül el, de a tér közepén, az aszfaltba vájva egy tó vize csillog, amit a bádogépületek színvilágához igazodó szürke vaskorlát övez. Az egyhangúságot azonban mégsem a "természeti tünemény", hanem a lábbeliket gyártó cég, a Wink piros-kék felirata töri meg.
A komplexum igazgatója és szellemi atyja Wei Xiang úr. Irodája falát a cég reklámplakátjai mellett két festmény díszíti. Mint kiderül, a képeket Wei úr alkotta. Az egyikről egyáltalán nem gondoltam volna, hogy kínai művész munkája, ugyanis leginkább mediterrán színvilág és tematika jellemzi. Sokat nem tévedtem. Wei úr egyik példaképe, a művészetére ható alkotó Amedeo Modigliani.
A mára jómódú, több országba cipőt gyártó és forgalmazó cég tulajdonosa ugyanis nem üzletemberként érkezett Európába. 1990-ben mint képzőművész indult Nyugat-Európába, az olajfestészet hazájába, mivel Kínában természetesen nem ez az evidens képzőművészeti kifejezési forma. Egy kínai festő egészen eltérő képet fest olajjal, mint egy európai, ha egyáltalán.
Más a témaválasztás,
vagy ha az nem is, akkor a hátterek, az ábrázolás módja. Wei úr tehát tanulni jött Nyugatra. Az útja során csupán pár napos megállót tervezett Magyarországon, valahogy mégis itt ragadt. "Azzal én is tisztában voltam, hogy Magyarország nem Nyugat-Európa, és az általam leginkább kedvelt festőről, Gauguinről nem itt tudhatom meg a legtöbbet - meséli Wei Xiang -, a gyakorlatias okok azonban maradásra bírtak. Sokkal olcsóbban tudtam fenntartani magam, mint Nyugat-Európa bármely más országában, és a különböző városokat járva szinte mindenhol barátságos emberekkel találkoztam. Megismerkedtem magyarországi képzőművészekkel, különböző művészkörökkel, és végül úgy döntöttem, maradok. Mert Magyarország ugyan nem Nyugat-Európa, de azért mégiscsak Európa."
Wei Xiang lassan, de biztosan szembesült azzal, hogy festőként nem terem számára túl sok babér, így egzisztenciateremtő, biztos megélhetési forrást kellett keresnie. A lehetőség tálcán kínálta magát: kereskedelemmel kell foglalkozni. "Az átállás lélekben fájdalmas volt és hosszú - emlékszik vissza -, de a döntés helyesnek bizonyult."
Pedig nem is a kínai kereskedők többségére jellemző "hagyományos" módszert választotta, vagyis nem konténert importált Kínából, és piacozott, hanem 1992-ben létrehozott egy saját cipőmárkát. Ez lett a budapesti székhelyű Wink. Az újdonsült vállalkozó művészi létmódjából és szemléletéből nem keveset az üzletvitelbe is átültetett. "A legfontosabb mindezek közül - magyarázza Wei -, hogy a munkámat a hivatásomnak tekintem. Nem a gyors meggazdagodást tűztem ki célul, hanem az alkotó folyamatot, amely később magával hozza a gyarapodást."
Az elgondolás bevált. A 90-es években a Wink sportcipő azon kevés kínai termék közé tartozott, melyre féléves garanciát adtak. Igaz, a trükkös fogyasztók igyekeztek visszaélni ezzel, de a piac a cég törekvését igazolta. Hamarosan leányvállalat épült Szerbiában, Montenegróban, Boszniában és Hercegovinában, illetve kiépült a saját viszonteladói hálózat Csehországban, Szlovákiában, Szlovéniában, Horvátországban, Romániában és Ukrajnában. A Wink az évi több mint 3 millió pár cipő eladásával ma piacvezető helyet foglal el a közép- és kelet-európai térségben.
Wei Xiang azt is fontosnak tartja, hogy a cég ne csak profitorientált tevékenységgel foglalkozzon. 2004-ben rendezték az első siófoki Wink Maratont, amelyet minden évben megismételnek, és a bevételből a magyar sportot támogatják. A verseny különlegessége, hogy a világon egyedül ezen indulnak együtt profi, amatőr, egészséges és mozgássérült versenyzők. Két éve alapították a Wink Asztalitenisz Klubot, amely azóta a nemzetközi versenyeken is részt vesz, de emellett a cég lassan 15 éve támogatja a magyar speciális olimpikonokat, kiemelt támogatója volt a közel 100 fős magyar csapatnak a tavalyi sanghaji speciális olimpián.
A cipőbirodalom kiépüléséhez azonban Wei Xiangnak minden formában részt kellett vennie a munkában. Az első 5-6 évben a cipőket maga a tulajdonos tervezte és gyártatta le Kínában. Gyakran előfordult, hogy Wei Kínában, a gyártó cég egyik helyiségében tervezte meg a cipőket, amiket azon melegében rögtön gyártani is kezdtek. Akkor gyakran mondogatta, hogy amit képzőművészként tanult hosszú évek során, azt a cipők rajzolásánál kamatoztatja.
Wei Xiang az üzlet mellett nem szakított végleg a festészettel. Nevetve meséli, hogy a téma iránt szintén érdeklődő fia hatására a múlt hónapban festett öt képet. A menynyiség hallatán kicsit túlzásnak tűnik, de bizonyságul Wei úr a háta mögött lévő kb. 30x40 cm méretű, kidolgozott tájat ábrázoló festményre bök: "Ezt anno huszonöt perc alatt festettem meg - mondja büszkén. - Kínában úgy értem el sikert, hogy míg az ottani, a magyarnál négyszer-ötször nagyobb óriásplakátot festő társaim három-négy nap alatt készítették el, addig nekem ez csak 24 órába telt. Elkezdtem az egyik sarokban rajzolni, estére pedig elértem a másik sarkába. Mondták is, hogy nagyon gyors vagyok."
