Thomas Szende: Az INALCO-t 1669-ban alapították, hogy nyelvismerettel rendelkező emberek képzésével segítsék az akkor bimbózó francia külpolitikát. Ekkor hat nyelvet oktattak - arabot, törököt, krímit, tatárt, perzsát és malájt -; mára ötszáz tanár kilencvenhárom nyelvet tanít. Pontosabban nem csak nyelveket: történelmet, kultúrát és irodalmat, de szociológiát, vallástörténetet, filmesztétikát és még több száz más tantárgyat is. A magyar nyelv az egyetem kiemelt nyelvei között van, a tizenhét kelet-közép-európai nyelv közül pedig egyike a három legfontosabbnak: tavaly hetvenketten iratkoztak be a magyar szakra, ennyien szerezhetnek BA-diplomát, sőt akár doktorátust is a nyelvből. Azt gondolom, ezek elég szép számok - főleg mivel mostanában mindenütt azt hallani, mennyire visszaesett a nyelvoktatás még a "nagyobb" nyelvek esetében is.
Magyar Narancs: Árulja el: mi motivál arra egy franciát, hogy éppen magyarul tanuljon?
TSZ: Szentimentális okok - az illető beleszeretett egy magyar lányba vagy fiúba; érdekli Bartók zenéje, és az énektanára elküldte hozzánk; megragadta valami ebben a civilizációban. Aztán ott vannak a "fiatal rókák", akik pontosan tudják, mire is kell nekik a nyelv: Kelet-Európában akarnak befektetni, egy ottani cégnél akarnak elhelyezkedni - és mást is tanulnak mellette, hiszen a tudásuk csak akkor ér valamit, ha más ismereti területhez kapcsolják. És ott vannak azok is, akik keresik a helyüket az univerzumban, akik nem bírnak lépést tartani a versenyfutással, és akik számára különösen fontos egy nyelvhez, kultúrához való kötődés. Õk persze hogy nem az HEC-n (Franciaország elit gazdasági egyeteme - K. B.) kötnek ki, ahol ugyancsak tudni kell a felvételin, és a képzés is drága. Hozzánk jöhet bárki - őket is szívesen látjuk, még ha tudjuk is: nem mindenki fejezi be a tanulmányait. Még a rendszerváltás előtt, amikor a pályámat kezdtem, sokan azért jöttek - többek közt - a magyar szakra, mert kommunisták voltak. A kommunista párt elmondta nekik, hogy itt a testvéri országok nyelveit is tanítják - ők pedig lelkendezve magyarázták nekünk, hogy milyen jó is a magyaroknak, hogy szocializmusban, tervgazdálkodásban élhetnek. Megdöbbenéssel tapasztalták, hogy nem mindenki ért egyet velük.
MN: Gondolom, akadnak diákok, akiket ennél különösebb indokok vesznek rá a magyartanulásra.
TSZ: Persze, emlékszem vicces és szomorú esetekre is. Előbbiről az Alitalia légitársaság légiutas-kísérője ugrik be, aki akkor járt be az órákra, amikor a gépe Párizsban szállt le. Olyankor egyenruhában rohant az órákra, és lelkesen tanult, aztán ha felszállt a gépe, egy ideig nem láttuk. Így ment ez több évig. A megrázóbb történetek a már említett "elveszett" diákok sajátjai: volt például egy szomorú ábrázatú hallgatónk, akinek az volt a mániája, hogy rábeszéli Zugló polgármesterét, nevezzenek el egy utcát vagy teret egy bizonyos magyar származású, Amerikában élő karmesterről. Csak sajnálni tudtuk: sehogy sem tudta megfogalmazni, miért is olyan fontos ez neki, ugyanakkor ez volt az egyetlen kézzelfogható motivációja. De ha azt kéne meghatároznom, miért jön hozzánk a hallgatók talán legnagyobb része, azt mondanám, hogy a fiók alapján. Mostanra jutottunk el odáig, hogy az 56-ban, fiatalon emigrált magyarok közül sokan már elhunytak. És ahogy az ő gyerekeik véletlenül kinyitnak otthon egy-egy eldugott fiókot, és magyarul megírt leveleket, a származásáról soha nem beszélt, múltját rejtegető szülőhöz fűződő titkokat találnak. Nagyon nehéz volt azoknak a sorsa, akik a 40-es, 50-es évek traumái után akartak itt gyökeret ereszteni: ez szinte lehetetlen. Az egyetlen esélyük az volt, hogy talán a gyerekeiknek, unokáiknak sikerül majd. Mi ezeket a gyerekeket tanítjuk.
MN: Mihez kezdhet egy francia egy magyarból - vagy más kelet-európai nyelvből - szerzett diplomával?
TSZ: Fontos, hogy mindenkit segítsünk az elhelyezkedésben, aki hagyja magát, nem csak azokat, akiknek olyan határozott elképzeléseik vannak, mint a "fiatal rókáknak". A két klasszikus terület, ahol erre esély van, a tanítás és a fordítás. Sokan kelet-európai egyetemeken vagy középiskolákban állnak először munkába francianyelv-tanárként - szerencsére nagyon sokakat sikerül elküldenünk valahová. Fordítóra pedig mindig szükség van: az Európai Közlönynek mindennap meg kell jelennie ezeken a nyelveken is, és mindig kevesen vannak a feladatra. Épp most kezdtünk hozzá egy fordítódiploma előkészítéséhez - ebben Magyarországon a pécsi egyetem lesz a partnerünk.
MN: Van intézményes lehetőségük a hallgatóknak arra, hogy Magyarországra utazzanak?
TSZ: Igen: állandó a kapcsolatunk a Debreceni Nyári Egyetemmel, vannak egyéves tanulmányi és kutatói ösztöndíjaink, és négy magyar egyetem a partnerünk az Erasmus-programban. Ez egyébként oda-vissza működik: ezáltal jönnek és mennek diákok és tanárok is.
MN: Vannak tanórákon kívüli programok is?
TSZ: Épp most, két hónapja indítottunk egy előadás-sorozatot, amire havonta meghívunk valakit Magyarországról, aki tud franciául, és valamiféle érdekes dolgot csinál - hogy a tananyagot a realitáshoz is kössük. És minden évben van egy kétnapos tudományos konferenciánk, amelyet egyfajta diáknap zár le: ez fogja össze leginkább a hallgatókat. Rendszeresen üléseznek, alakítják a programot és próbálnak. Talán nem haragszanak meg, ha kiszivárogtatok ebből néhány részletet: idén például jeleneteket adnak elő a Csárdáskirálynőből, a Tanár úr kéremből, Lázár Ervin történeteiből és más effélékből.
MN: Honnan jönnek az INALCO-ra a tanárok?
TSZ: Csak franciaajkúak nem tudnának ennyi nyelvet tanítani: a tanárok nagyjából fele abból az országból érkezik, amelynek a nyelvét oktatja. Sokan jönnek más francia nyelvű, például afrikai országokból, ahol ők maguk is fordítók voltak vagy francia szakot végeztek. Ami összeköti ezt a nagyon heterogén társaságot, az a frankofónia. Tudvalevő: ahhoz, hogy elsajátíthassunk egy nyelvet, két nyelven kell tudni. A sajátunkon és a másikon.
MN: Sok történetet hallani, hogy nyelvünket milyen nehéz megtanulni. Az egyik ilyen legenda szerint például valaki többéves tanulás után akkor hagyta abba az egészet, amikor a tanára elmondta neki: hiába a rendhagyó formák, a rét többes száma mégsem retek. Tényleg ilyen nehéz lenne?
TSZ: Rengeteg mítosz fűződik a nyelvek szerkezetéhez és tanulhatóságához. Nekem viszont az a tapasztalatom, hogy ha az ember eléggé motivált, és van ideje, bármilyen nyelvet meg lehet tanulni. És valóban: az első három év után a franciák értenek, beszélnek és olvasnak magyarul, a tanulás során sem a szókészlet, sem a kiejtés nem jelent számukra különösebb gondot. Ötödévben stilisztikaórán például Kosztolányi-szövegeket elemzünk, és a hallgatók gond nélkül megértenek mindent.
MN: Milyen a pénzügyi helyzetük? Kapnak Magyarországról támogatást?
TSZ: Szűkösen jövünk ki, noha a szak jövőjét azért nem fenyegeti veszély. Inkább pozitív példákat említenék, amelyek esetleg megmozgathatják az otthoni szervek fantáziáját. Bizonyos nyelvek esetében érkezik külföldi segítség: Észtország és Litvánia állja az észt és litván lektor fizetését - a magyar lektort gyakorlatilag az egyetemünk fizeti. A finn kormány rendszeresen, nagyobb összegekkel segíti az oktatást - mi jelenleg otthonról sem könyveket, sem újság-előfizetést nem kapunk. Nem tartom lehetetlennek, hogy a magyar kormány átgondolja a helyzetet, és ésszerűen segíti a magyaroktatást a világban.
