Az elmúlt években felmérések, tanulmánykötetek, újságcikkek, esszék, viták sora árasztotta el a hazai médiát; ezek egymás szavába vágva elemzik a magyar oktatás nyavalyáit a Nyugattól való lemaradástól kezdve a huzatos tantermeken át. Szó esik persze a szakmai-politikai konszenzus hiányáról, a túlképzés minden nyűgéről, a diploma devalválódásáról - hogy csak néhány tényezőt említsünk. Az egész kórság a legnyilvánvalóbban a bölcsészképzésben - a felsőoktatás afféle állatorvosi lován - jelentkezik.Az egyetemre vagy főiskolára járást a társadalom döntő többsége elismerő bólogatással nyugtázza. Az egyetemi, főiskolai karok presztízsrangsora ugyanakkor elárulja, hogy bizonyos helyeket látogatni különösen értékes. A népszerűségi listákat vezető karok (jog, közgáz, idegenforgalom, műszaki informatika, kommunikáció) többsége inkább homo oeconomicusnak szeretné tekinteni tanulóit. A racionális, pragmatikus, piacközpontú, a döntései meghozatalakor végső soron mindig önös érdekeit előtérbe helyező emberkép legfontosabb előnye az, hogy passzol az uralkodó gazdasági viszonyokhoz. A lassan egy évtizede dúló neoliberális gazdaságpolitika megtanított mindenkit arra, hogy meg kell próbálni a közgázt - legfeljebb a tanárképzőn köt ki az ember.
Túltermelési válság
A közelmúlt talán legtöbb területet felölelő vitája az Élet és Irodalom hasábjain folyt idén januártól. A kezdő lökést Polónyi István és Timár János könyve, a Tudásgyár vagy papírgyár adta, amely "megdöbbentő adatokat" közöl a felsőoktatás helyzetéről. (Ezen adatokról, amelyek az OECD-országokban végzett ún. PISA 2000 felmérésen alapulnak, lásd: Ökör lesz belőled, Magyar Narancs, 2002. február 14.) A könyv mindenekelőtt azt cáfolja, hogy az oktatás olyan sikerágazat lenne, ahol kevés az anyagi fedezet (e tévhit terjesztése az Orbán-kormány bűnlajstromát terheli). Épp ellenkezőleg: túlköltekezés zajlik. A szerzők szerint a felsőoktatásban túltermelés van, amely szinte lehetetlenné teszi a minőségi tudás közvetítését: a szövegértést, a tudás gyakorlati hasznosítását vizsgáló tesztekben Magyarország az utolsó helyen áll. Ez nagyban csökkenti a magyar diplomások versenyképességét a nemzetközi piacon, ahol is az egyetem áru, a hallgató pedig fogyasztó. Polónyi és Timár radikális megoldást javasol: ha kormányzatilag csökkentenék a tanulókeretet, és leépítenék az oktatói gárdát, akkor a fennmaradó pénzből úgy lehetne fejleszteni az infrastruktúrát, illetve növelni a pedagógusbéreket, hogy jutna is, maradna is. A felsőoktatásban ma elsajátítható hasznos ismereteket pedig - kommunikáció, internet, idegen nyelvek - jobb lenne átvinni a kötelező közoktatásba, ami nem utolsósorban a szegényebb rétegek mobilitását is növelné. Mindez természetesen nem túl hálás feladat, minimum egy Bokros Lajos kellene hozzá, de előbb-utóbb valakinek el kell ezt végezni.
A bölcsészkar mint modell
Az ÉS-vita hozzászólóinak jóvoltából olyan terminusok kerültek elő, mint a Kéri László-féle "Nagy Kompromisszum", miszerint a tanár elvan, mint a befőtt, a diák pedig cserébe nemkülönben. E jelenséget csak a hülye nem ismeri; van például olyan bölcsészkari tanár, aki nem titkolja, hogy évek óta tárol két fájlt a komputerében: mindkettő ugyanazt az angol nyelvű, külföldi ösztöndíjra szóló ajánlólevelet tartalmazza, csak az egyikben hím- a másikban nőnemű névmások szerepelnek.
Az ilyesfajta "kompromisszumkészségben" a bölcsészkarok valóban az élen járnak; ez többek között a népszerűségcsökkenés egyenes következménye - és viszont. Nincs még egy olyan kar - bár elég nagy a verseny -, amelyik ilyen súlyos és sokrétű példázatául szolgálna a papírkórság fedőnevű jelenségnek. Ha létezik még humánértelmiségi-képzés, az többé nem a bölcsészkar érdeme. A kilencvenes évekre jellemző általános értékzűrzavar közepette a bölcsészet nemigen kínált alternatívát a homo oeconomicusra, az értékszintézist (bal-jobb, liberális-konzervatív, gazdag-szegény, macsó-bölcsész stb.) nem tűzte zászlajára, holott minden történelem-, nyelv- és kultúraközpontú diszciplína alkalmas lenne a homo sociologicus képviseletére. A normák, értékek, a társadalmi szolidaritás által vezérelt ember tipizált képe nem annyira értéket, mint inkább együgyű vicctémát képvisel: a szőke nős vicceket lassan a bölcsész- vagy a szociológusos viccek követik. Adott továbbá egy torz orientációs struktúra, ahol a hallgató nem a szakirányos érdeklődés, az önmagát folyamatosan kielégítő kíváncsiság alapján rendezi össze a tanulmányait, hanem azt nézi, hogy az adott előadó élvezhető-e, vagy fájdalmasan unalmas, az adott tanegység megszerzését olcsón meg lehet-e úszni, vagy dolgozni kell érte. A bölcsészkar pihenőpálya, ahol el lehet alibizni a diplomáig - holott a hangoztatott oktatási paradigmaváltáshoz (aminek emlegetése részben a "PISA-pánik" következménye) kompetens, nyitott, belevaló pedagógusok és iskolaszociológusok is kellenének.
Nagyobb baj, mondják némelyek, hogy a metapedagógiaként is felfogható pedagógusképzésben ugyanazok a problémák - elavult módszerek, a differenciált oktatás lehetőségeinek hiánya, nagy létszámú csoportok -, mint bárhol másutt az oktatásban. Régóta közhelyszámba megy a pedagógustársadalom kontraszelekciójáról beszélni: aki okos és széles látókörű, az bolond lesz a közoktatásban elhelyezkedni; az iskolák így jobbára szaktudatlan, pedagógiai műveltséget nélkülöző kontárokkal zsúfoltak. Tisztelet a kivételnek! - teszik persze mindjárt hozzá az ily módon gondolkodók.
A tanári kar tisztában van vele, hogy a többség "úri kedvtelésből" űzi a bölcsészséget. Minek bajlódni azzal, hogy orientáljuk őket? A zsenik úgyis a tanszéken ragadnak, ami gyakorlatilag a rendszer konzerválásának biztosítéka is, a legtöbben meg eleve vonakodnak a "pályán" maradni (de hát valahogy és valahol el kell tölteni a posztkamaszéveket). Egyes vélemények szerint a műhelymunka restaurálása javítana az egyre kínosabb helyzeten: a szorosabb mester-diák viszony, a valódi csoportmunka kulcsfontosságú motivációs forrás lenne, és minőségi szűrőt helyezne a rendszerbe. Az együttműködés és együttgondolkodás, a közös alkotómunka, a csoportfeladatok hatékony végzése olyan produktív, gyakorlatias képességek, amelyek sokat lendíthetnek az egyén boldogulási esélyein. A tapasztalat mégis az, hogy az olyan tanár, aki "tényleg odafigyel" tanítványára, aki szakít a paternalista tanórai hagyományokkal, és tartalommal tölti meg a demokratikusabb, csoportos munkamódszert, aki egy félévben képes akár több érdekes és lebilincselő előadást is tartani, olyan ritka, hogy szinte nem is létezik. A talpraesettebb vagy a sokadik generációs értelmiségi családból származó hallgatók persze pontosan tudják, mire jók a bölcsészeti tanulmányok - de ők a tanulók egy viszonylag szűk rétege csupán.
A dolgok állása szerint a különböző diplomákhoz köthető életpályák közötti különbségek óriásiak. A rosszabb karrieresélyekkel induló humánértelmiségi-jelöltek frusztráltságára hosszan sorolhatók a példák. Az egyéni válság megoldásának útja olykor a már sokak által megfigyelt radikalizálódás, amely során az értékrendek a szélsőségek felé rendeződnek (például egy, a történész hallgatók történelemszemléletét kutató felmérés alighanem meghökkentő eredményekre jutna). A munkaerőpiacon, úgy tűnik, nagyobb az igény olyan képesítésekre, amelyek azt bizonyítják, hogy a jelölt alkalmas egy-egy jól körülhatárolható feladat elvégzésére (számvitel, rendszergazda stb.). Ehhez sokszor elég egyetlen szakkurzus teljesítése. A nyelv- és irodalom szakos előadó pedig hiába böngészi az álláshirdetéseket, tudását nem olyan módon kell majd alkalmaznia, ahogyan azt az egyetemen művelte.
Minden eladó
A felsőoktatásról szóló diskurzusokban divatos manapság az "élethosszig tartó tanulás" szóvirág, amely az oktatásszociológusok és egyéb szakértők szerint Magyarországon nem más, mint egy rosszul értelmezett intézményrendszer. Önmagában nem jó, ha valaki csak tanul és tanul, már csak azért sem, mert a kettőnél több diploma már-már hátrány a munkaerőpiacon. Az időnkénti tovább-, illetve átképzés szép dolog persze, de ezt szervezett formában kellene rendszeresíteni, olyanok számára, akiknek valóban szükségük van rá. Vannak azonban, akik ilyenkor felháborodottan közbevágnak: a hallgatóknak ne mondja meg senki, hogy mikor és mennyit tanuljanak, amíg fizetnek érte. A felsőoktatás piacosodása ugyanis, ha tetszik, ha nem, világjelenség. Az európai egyetemek külföldön is létrehoznak kihelyezett tagozatokat, az e-learningről nem is beszélve: hamarosan nem is kell kimozdulnunk otthonról egy oxfordi diplomáért. A felsőoktatási piacot nem a gazdasági, hanem a fogyasztói igények alakítják; így ha valaminek az érdekében felülről akarunk belenyúlni a rendszerbe - például hogy minél többen válasszák a rendőrtiszti pályát -, akkor azt ugyanolyan marketingeszközökkel kell elvégezni, mint akármely mosópor esetében.
Ambrózy Miklós
Eörsi Sarolta
Felvétel indul
Hányan?
A rendszerváltás óta a kormányok célja a felsőoktatásba felvettek számának növelése. A keretszámbővítések hatása egyre inkább megmutatkozik: míg 1990-ben csak 24 100-an végeztek a különböző felsőoktatási intézményekben, idén 47 200-an; a következő években ez a szám várhatóan nőni fog. Ezzel párhuzamosan a friss diplomásoknak egyre nehezebb elhelyezkedniük: a gazdaságnak nincs szüksége ennyi okleveles pályakezdőre. A munkaügyi szakemberek 50 ezer felettire becsülik azok számát, akik a felsőoktatásból kikerülésük óta nem találtak állást.
Bejutási esélyek
A további keretszámbővítés ellen szól az oktatás eltömegesedésétől, a színvonaleséstől való félelem is. Az esély a felsőoktatásba való bekerülésre jelentősen (átlagosan 36-ról 59 százalékra) nőtt 1990 óta, és egyenetlenül oszlott meg az egyes szakterületek között. 1994 óta folyamatosan csökkent a 18 éves korosztályba tartozók száma, az akkori 190 ezerről az idei 123 ezerre. (Az egyes években felvételizők számában benne foglaltatnak az újrapróbálkozók, pályamódosítók is.) Árnyalja a képet, hogy az évtized elején maximum három helyre lehetett jelentkezni, míg ma akárhányra. A műszaki, természettudományi és mezőgazdasági felsőoktatásba, valamint az egészségügyi, tanító- és óvóképző főiskolákra a bekerülési esély 70 százalék fölé emelkedett. A gazdasági jellegű főiskolai képzésben az 1990-es 30 százalékos bejutási valószínűség mára 58 százalékosra nőtt, mivel itt a nagy keretszámbővítést a jelentkezők számának megugrása kísérte.
Ez utóbbi jellemző a tíz legnépszerűbb karra. Akárhány új hely keletkezett e területeken, ezek száma messze elmaradt a jelentkezők számának növekedése mögött. Míg mindenütt másutt nőtt a bejutási esély, addig az előbbi karokon csökkent. Ilyen például az egyetemi szintű gazdasági képzés, ahol a résztvevők száma 1990 óta négy és félszeresére nőtt, de a bekerülési esély 34-ről csak 41 százalékig emelkedett a nagy túljelentkezés miatt. Szintén négy és félszeresére emelkedett a bölcsészettudományt tanulók száma: itt a felvettek aránya 20 százalékról 47-re kúszott. A jogtudományi és államigazgatási képzés esetében "csak" háromszoros a hallgatói létszámnövekedés, de bekerülni így sem mindenkinek sikerül: az elmúlt tíz évben a felvettek aránya 27-ről 34 százalékra emelkedett. Dacoltak a trenddel az orvostudományi egyetemek, amelyek 1990 óta tartják a 44 százalék körüli felvételi arányt úgy, hogy a jelentkezők száma sem bővül.
Mellékhatások
Az Oktatási Minisztérium igyekszik megállítani a folyamatokat, arra hivatkozva, hogy a felsőoktatásban részt vevők számának felduzzasztásával esett a színvonal. A tárca a megoldást a keretszámszűkítésben, a bekerülés alsó ponthatárának emelésében látja. Az elképzelések a napisajtóban is támogató visszhangra leltek bal- és jobboldalon egyaránt, hiszen az előző oktatási kormányzat is ezt tervezte.
E módosítás rövid távon megállíthatja az oktatás színvonalának csökkenését, ám hosszabb távon igazodni kell a nemzetközi tendenciákhoz. A teljes népességen belül a felsőfokú végzettséggel rendelkezők 17,5 százalékos arányával egyelőre az európai középmezőny elején vagyunk. Amerikában 50, Kanadában 60, Japánban 30 százalék körüli a felsőoktatás résztvevőinek aránya.
Nyugaton egyre elterjedtebb az egész életen át tartó tanulás gondolata. Itthon sincs visszaút, a közép- és általános iskolai oktatás fejlesztésével mind többeket kell segíteni a felsőoktatásba jutáshoz, különös tekintettel a hátrányos helyzetű csoportokra.
Összetétel
1990 óta több szempontból is megváltozott a jelentkezők összetétele. Megnőtt a költségtérítéses képzésre jelentkezők száma, idén ők az összes próbálkozó egyharmada. A nappali tagozatra jelentkezők túlsúlya megmaradt (56 százalék), nőtt azonban a levelező (34), a távoktatási (7) és az esti tagozatra (3) első helyen pályázók száma.
A felsőoktatásba jelentkezők átlagéletkora 24,5 évre emelkedett; ezen belül a nappali tagozatosoknál a felvételi évében végzettek aránya 54,4 százalék, az egy évet vesztőké 18,5, a két évet kihagyóké 10,8, az idősebbeké pedig a maradék 16,3 százalék. Sokan az érettségi után a munkavállalás vagy a sikertelen felvételi vizsga miatt évekkel később kerülnek be a kiszemelt karra, esetleg abban csalódva máshova (is) felvételiznek. Egyre többen vannak, akik folyamatos munkaviszony mellett járnak nappali tagozatra.
Czobor Szabolcs
Oktatáspolitika
Az előző kormányzat jelentős változtatások életbe léptetését tervezte 2003-ra. A felsőoktatási intézményeket szakcsoportokra osztotta (például gazdasági, műszaki), és az egyes szakcsoportokban azonos írásbeli felvételik lettek volna két-két tárgyból. A felvehető hallgatói létszámot a szakterületek között osztották volna szét a piac és a társadalom igényei szerint. Tervezték a keresztfélévre jelentkezés lehetőségét; január 15-ig egy szakra lehetett volna jelentkezni. A pontszámításban 2003-ban még megmaradt volna a hozott és felvételi pontokból vagy a felvételi pontok megduplázásából összeadódó összpontszám, de utána eltörölték volna a hozott pontokat; csak a felvételin szerzettek és a többletpontok számítottak volna. Ez utóbbi kiküszöbölhette volna a középiskolák különböző elvárásaiból adódó igazságtalanságokat, viszont a magyarok/poroszok istenének megismertetéséről nem mondott volna le, hiszen az egyszeri felvételi alkalmak hatalmas stresszt rónának a diákokra.
A jelenlegi oktatási kabinet visszavonta az elődje által tervezett változtatásokat, mondván, hogy azok 2005-ben, a kétszintű érettségi bevezetésével úgyis értelmüket vesztenék. Bizonyos változtatásokat azonban életbe léptetnek. Az írásbeli felvételi csak központi vagy közös érettségi-felvételi lehet, intézményi saját csak akkor, ha máshol nem indul az adott szak. Továbbra is lehet saját szóbelit tartani a felvételiztető helynek. Az írásbelin és a szóbelin elérhető pontok kétharmad-egyharmad arányban oszlanak meg. Emelik a felsőoktatásba kerüléshez szükséges minimális pontszámot, 50 százalékról 60-ra; aki nem ér el a 120 pontból 72-t, az nem kerülhet felsőoktatási intézménybe.
- czsz -
TOP 10
Jelentkezők száma az egyes szakágakon
(A nappali tagozatos alapképzésre jelentkezőket figyelembe véve - az első helyre beadott jelentkezési lapok alapján)
| Szak | Képzés szintje | Jelentkezők | |||
| száma (fő) | |||||
| 1. | Jogász | egyetemi | 4764 | ||
| 2. | Közgazdasági | egyetemi | 4694 | ||
| 3. | Gazdálkodási | főiskolai | 3673 | ||
| 4. | Idegenforgalom és szálloda | főiskolai | 2823 | ||
| 5. | Műszaki informatika | főiskolai | 2761 | ||
| 6. | Kommunikáció | főiskolai | 2276 | ||
| 7. | Angol nyelv és irodalom | egyetemi (főiskolai) | 2240 (629) | ||
| 8. | Pszichológia | egyetemi | 2118 | ||
| 9. | Magyar nyelv és irodalom | egyetemi (főiskolai) | 1969 (375) | ||
| 10. | Tanító | főiskolai | 1881 |
