Mostanában egyre illetlenebb dolog az asszonyverés, pedig talán erősebb gyökerekkel rendelkező hagyomány társadalmunkban, mint a nyereg alatt puhítás vagy az egyke. Rengeteg közmondás, közhely és szállóige kapcsolódik a tárgykörhöz, számtalan formában jelenik meg a népművészetben, és a későbbiek folyamán is gyakran szerepel remekművek ihletőjeként, gondoljunk csak a Terhes Máriát rugdaló József című Paskai F. József-festményre. Korunkban azonban ez a nemes örökség kiveszőben van, már csak eldugott iparvárosokban és hetedik kerületi borozókban elevenítik fel néhanapján a népszokást.

A verés alapesete a pofon, amiből megkülönböztetünk védekező és támadó jellegűt. A védekező jellegű arculcsapás általában egy verbális roham lefékezésére szolgál, ilyenkor a kiszolgáltatott és természetéből eredően szófukar férfi ezzel a gesztussal zárja le a mondatot, jelezve mintegy, hogy több felvetést már nem tud érdemben megválaszolni, mivel elfelejtette a vita elejét, és szeretne fellélegezni, összegzi észrevételeit, ehhez pediglen csöndre van szüksége. Ez a módszer vagy sikerrel jár, vagy nem.

Védekező jellegűnek tekinthető még a tehetetlenségi pofon is, amikor a százszor elmondott dolgok elismétlése helyett valaki a fizikai felelevenítés ezen formáját választja.

Ennek támadó jellegű változata az emlékeztető pofon, amikor az ütés még a helyteleníthető cselekedetet megelőzően csattan el, mintegy az ugye-nem-akarsz-megint-élt-vasalni-a-zoknijaimba megjegyzés helyett.

A támadó jellegű pofon klasszikus esete azonban bűntudat pofon, amikor szeretőnktől hazatérve morzsát találunk a konyhakredencen, és egy villámgyors, visszakézből levezetett mozdulattal állítjuk helyre viharzó lelkiismeretünket.

Egynél több pofon semmilyen körülmények között sem ajánlott, részben mert elveszíti jelentőségét, megvilágosító jellegét, részben pedig esetleg a hatodik és hetedik között partnerünk felocsúdik, és szétveri rajtunk a gáztűzhely öntöttvas edénytartóját, ami nagyon kellemetlen, arról nem is beszélve, hogy hamarosan a hétköznapok részévé válik, és lehet keresni valamilyen drasztikusabb fegyelmező eszközt helyette.

Ilyen például az ököllel történő asszonyverés. Ez talán még inkább eltűnőben lévő módszer, mint a pofon, nincs védekező jellegű változata és nagyobb összeszokottságot igényel.

Az ökölcsapás (szájba vágás, pofán baszás, lecsapás) a pofonokhoz már hozzászokott partnerek esetében használatos, és a legjobb részegen végrehajtani, mert a fogak által okozott sérülések a kézfejen egyébként elég fájdalmasak lehetnek. Az ütésnél feltétlenül mérlegelni kell a kiválasztott testrész sérülékenységét és feltűnőségét. Ebből a szempontból a legmegfelelőbb a hát és a haj által takart részei a fejnek, amennyiben nincs rá esély, hogy alanyunkat hosszabb időn át egy elsötétített szobában tudjuk tartani. Igaz, ezáltal elvesszük az örömét, hogy munkahelyén, bevásárlás közben, házibulin büszkén mesélhesse ismerőseinek, milyen egy állat pasija van. Az ököllel történő verést egy kapcsolaton belül nem érdemes két-három alkalomnál többször bevetni, mert még azt gondolhatják rólunk, hogy tényleg brutális parasztok vagyunk.

A rúgás vagy rugdalás talán a legritkább formája a fizikai fegyelmezésnek, a tulajdonképpeni végső megoldás, amennyiben a jégcsákányt nem számítjuk. Szinonimája a köztünk mindennek vége, illetve a ne haragudj, de már nem szeretlek kifejezéseknek egy preverbális korból, amit már csak a legeldugottabb hagyományőrző táborokban oktatnak a kopjafafaragás és sulyokvetés között.

A fentiekből remélhetőleg mindenki számára világossá vált a magyarázata annak az igencsak elterjedt szokásnak, hogy a nők legelőször a férfiak kezét és cipőjét veszik szemügyre, mielőtt egyáltalán fogadnák a köszönését.

Para-Kovács Imre

(A cikk elkészítésében nagy segítségemre volt a Nők az Erőszakért Egyesület vezetősége.)