A hatalom lehetőleg zökkenőmentes továbbörökítése egyik nemzedékről a másikra mindenkor a dinasztiák legfontosabb feladatának számított. Ennek teljesítéséhez hosszú évszázadokon át mindenekelőtt a felnőttkort egészségben meg-, uralkodó atyjukat pedig túlélő fiú utódokra volt szükség: minden más esetben, tehát akár gyermekre, leányra vagy asszonyra szállt is a trón, az uralkodóváltás zavartalan lefolyásának reménye rendszerint illúziónak bizonyult.
A magyar történelemben legérzékletesebben és egyszersmind legvéresebben alighanem az I. (Nagy) Lajos király halálát követő időszak bizonyíthatja a nőutódlás kockázatosságát. Az ő Mária lánya ugyanis hiába lett a magyar és a lengyel királyság elismert trónörököse, Lajos 1382-ben bekövetkezett halála után valósággal Shakespeare-királydrámákba illő jelenetek követték egymást. A lengyel korona végül húgának, Hedvignek jutott, aki aztán a pogányságból kikeresztelkedő litván nagyfejedelem, Jagelló hitveseként érdemelte ki az utólagos szentté avatást, ám az igazi dráma mégis Magyarországon zajlott le. A 11 éves Mária helyett anyja, az özvegy (Kotromanić) Erzsébet kormányzott, s ez a kettős nőuralom heves ellenállásra talált a magyar urak körében. Ezek egy része csupán Mária férjhez adását sürgette (Luxemburgi Zsigmondhoz vagy Lajos orléans-i herceghez), de a többség, elvetve a nőági öröklést, ehelyett inkább új Anjou-királyt hívott a trónra Nápolyból.
(Kis) Károly 1385-ben meg is érkezett hazánkba, s az országgyűlés le is mondatta a javára Máriát, azonban az éppen csak megkoronázott Károlyt az anyakirályné és fő szövetségese, Garai nádor 1386 februárjában meggyilkoltatta. Az újra királynővé váló Mária azonban már ezen a nyáron ellenségeinek fogságába esett, s végig kellett néznie, amint anyját a szeme láttára megfojtották. Hányatott élete végül Zsigmond feleségeként jutott nyugvópontra: tényleges hatalom nélkül, 1395-ben halálos lovas balesetet szenvedve.
| ||
A női trónöröklés legnevezetesebb példája azonban nyilvánvalóan inkább Mária Teréziáé, akinek hosszú és stabil emlékezetű uralkodása szinte elfeledteti velünk a kezdet bizonytalanságait és veszedelmeit. A fiú leszármazottakban épp végzetesen megfogyatkozó Habsburg-dinasztia nőági öröklését megformulázó 1713-as házi rendelkezés, a pragmatica sanctio békáját előbb 1722-ben a nagyszebeni erdélyi, majd 1723-ban a pozsonyi magyar országgyűlés is lenyelte, s így e „gyakorlati rendelkezés” utóbb két évszázadra a magyar közjog alapjává vált, törvénybe foglalva a birodalom két felének oszthatatlan és elválaszthatatlan („indivisibiliter ac inseparabiliter”) kapcsolatát.
Mégis, III. Károly hiába igyekezett saját országaival és a külországokkal is elfogadtatni lánya trónöröklési jogát; amint 1740-ben örökre lehunyta szemét, a porosz II. (Nagy) Frigyes kirobbantotta a nyolc esztendeig tartó osztrák örökösödési háborút, s több száz év után az a szégyen is megesett a Habsburgokkal, hogy pár évre elveszítették még az amúgy egyre inkább jelképessé váló német-római császári címet is.
Az aktuális, szeptember 8-án megjelent print Magyar Narancsban szórakoztatóan szívszorító összeállítást olvashatnak a jelen autokrata vezetői gyermekeinek kacskaringós, ám végül mindig megnyugtatóan magas helyekig vezető életútjáról Putyin lányaitól Orbán Ráhelig.
