Csatornák hőse

Már a szakemberek is beismerik, hogy elszaporodtak Budapest belvárosában a rágcsálók. Nem szívesen veszünk tudomást róluk, de a főváros szívében tombolnak a patkányok.

Manapság egy viszonylag frissen megtelepedett fajjal lehet találkozni a nagyvárosokban: a vándorpatkánnyal (Rattus norvegicus). Az 1977-es Stranglers-nagylemez címéből is ismert tudományos név arra utal, hogy a fajt leíró és elkeresztelő korai természetbúvár, John Berkenhout (1726–1791) – tévesen! – úgy vélte, hogy az új faj Norvégiából érkezett hajóval. Berkenhout még így is több jóindulatot mutatott, mint honfitársai, akik egyszerűen Hannover-patkányoknak hívták a nagy méretű rágcsálókat, mivel feltűnésüket összekötötték az Angliában uralkodó német Hannover-ház megjelenésével. Kétségtelen, hogy a 18. században egészen friss jövevénynek számítottak, melyek sokáig csupán Közép-Ázsiáig, például a Kaszpi-tenger környékéig (esetleg a mongolokat követve Kelet-Európáig) jutottak el vélelmezhető észak-kínai őshazájukból, s csupán a kora újkorban a hajózás révén terjedtek el Európában is, majd az egész világon. Ma már a sarkkörön túli területek kivételével mindenhol előfordulnak, mi több, a vándorpatkányok kiszorították addigi élőhelyeikről, így a jó meleg, táplálékban gazdag városokból az ugyan szintén nem őshonos, talán indiai eredetű, kisebb termetű házi patkányokat (Rattus rattus). Ezzel egy barátságos, az ember közelségét, testmelegét kifejezetten kedvelő, játékos természetű fajt veszítettünk el, melynek élősködői, például a vérszívó bolhák ugyanakkor több patogén kórokozó vektorai (hordozói) voltak, sőt, a legvalószínűbb hipotézis szerint ezek terjesztették a pestisbaktériumot (Yersinia pestis) is – ezért is vetette fel több kutató, hogy nem lehet véletlen a vándorpatkányok megjelenése és a pestisjárványok lecsengése közötti feltűnő egybe­esés. E hipotézis szerint a vándorpatkányok kiszorító hatásának kedvező epidemiológiai és demográfiai hatásai is voltak, bár a fajnak végül – hálátlanságunk bizonyítékaként – a rendszeres irtás lett a jutalma. E romantikus teória épp mostanában látszik megdőlni, lévén a pestis visszaszorulásának dátumai mégsem mutatnak egyezést a vándorpatkány migrációjának állomásaival. Kétségtelen, hogy amióta ő lett a domináns, nem fordult elő újabb pestisjárvány, más kórokozókat azonban terjeszt (lásd: A hordozó című keretes írásunkat). A teljességhez tartozik, hogy azért a házi patkány sem tűnt el teljesen. Például a Dunántúlon még előfordul, főleg a padlásokon lapulva, mert a talajszint már mindenestül a jövevényeké.

Kíváncsi, válogatós

 

A vándorpatkány imponáló méreteivel tűnik ki. Kifejlett állapotban 18–25 cm hosszú (farok nélkül!), felülről szürkésbarna, sárgásszürke, néha majdnem fekete, alulról világosabb, szürkésfehér színű. Külsején sokat ront, hogy szőre gyakorta szennyezett, de mivel igen fejlett a tisztálkodási ösztöne, nyugodt körülmények között megpihen és szőrét, farkát tisztára nyalogatja. Gyakran emlegetik rendkívüli szaporaságukat is, optimális körülmények között egy párnak évente 400-800 utóda is lehet. Három fő szaporodási időszakuk van, legszívesebben kora tavasszal, nyár elején és ősszel gyarapítják a kolóniát, de ideális esetben a nőstény évi 6-8 alkalommal is kölykezhet; ráadásul szexuális érése rendkívül gyors, 8 hetes korában már ivarérett! A szaporodás mértéke leginkább a táplálék mennyiségétől, illetve a zavartalan búvóhelytől függ. Adott területen, változatlan feltételek mellett a patkányok száma gyakorlatilag állandósul: noha 2-3 évig is élhet, a többség jóval előbb elhullik, köszönhetően más ragadozóknak, a betegségeknek és persze az irtásnak.

A túlélő

A nedves, hűvös, sötét környezetet kedveli, így legszívesebben az épületek közvetlen közelében, földlyukakban, védett helyeken alakítja ki a fészkét, de gyakran telepszik meg kész üregben is, amit felújít és kibővít, s járatot is épít hozzá. Ezek a felszín alatt kb. 30-50 cm mélyen haladnak, több kijáratuk is van, ami rugalmas közlekedési stratégiát tesz lehetővé. Noha notórius gyűjtögető, diszpozofóbiás típus, ám gyűjteményét (szemben az emberekkel) idővel képes elengedni; ha fészke megtelik a behurcolt, amúgy ehető hulladékkal, akkor elhagyja, és újat épít. A csatornahálózatban is megtelepszik, de egy épületen belül felhalmozott és régóta egy helyben tárolt anyagok, a környékén található lomok, törmelékek, téglarakások, fa- és építőanyagok, széna- és szalmakazlak között is elfészkelhet. Nyáron a szabadban, főleg a folyó- és patakpartokon, gyakran a gátak környékén üt tanyát, ahol jelentős mértékben el is szaporodhat (közösségi létformáikról lásd A patkánytársadalom című keretes írásunkat).

Mindenevő. Napi táplálékszükséglete átlagosan 50-100 gramm, de sokkal több táplálékot hurcol be fészkébe, az így összegyűjtött élelmet viszont csak akkor fogyasztja el, ha valamilyen okból (például a kedvezőtlen időjárás miatt) nem tudja elhagyni a fészkét. Gyors anyagcseréje miatt, illetve foga koptatásáért állandóan ennie, rágnia kell. A kevert, változatos táplálékot szereti, nem véletlen, hogy a betevőt főleg a hulladékban találja meg. Ízlése eléggé kifinomult, ha módja van rá, válogat, sok mindent végigkóstol és választ. Kedveli a magas nedvességtartalmú táplálékot, aminek hiányában persze a szárazat is megeszi, de ilyenkor megnő a folyadékigénye. Ha teheti, védett és nyugodt körülmények között táplálkozik, általában a járat közelében. A romlott, penészes, dohos élelmiszer nem az esete. Az éhezést és a szomjúságot rosszul tűri, táplálék vagy folyadék nélkül napok alatt elpusztul, ám előtte kíméletlen kannibállá változik, ivadékait, beteg társait is felfalja. A patkányok mozgási körlete, akciórádiusza 300-500 méter, de akár 1 km bejárására is képesek. Aktivitásukat az óvatosság és gyanakvás határozza meg, amelyet az ösztönös félelem az újtól (szaknyelven a neofóbia) és a tartózkodás a mérgezett csal­étektől (angol szakkifejezéssel a bait shyness) jellemez. Folyamatosan figyelik környezetüket, s az ott elhelyezett, addig nem ismert táplálékkal, az újonnan odakerült tárgyakkal, de bármilyen más szokatlan változással szemben is igen bizalmatlanok. A jelenség bizonyos egyedeknél csak néhány percig tart, másoknál napokig is elhúzódhat. A korábban nem látott vagy nem ismert, szokatlannak tűnő táplálékot is igen óvatosan kóstolják meg, és ha nem ízlik (esetleg a patkánycsalád bármely tagja megbetegszik tőle), nem hajlandók elfogyasztani, azaz sok szempontból elővigyázatosabbak, mint az emberek.
A nagyobb populációk némely példányaiban ez a tartózkodó és józanul konzervatív viselkedés különösen domináns lehet, és ők túlélik a szervezett irtást is, mivel a mérgezett csalétket és a csapdát egyaránt elkerülik.

Született harcos

Pedig csak így lehet védekezni ellenük, bár csak korlátozott ideig. Igen hamar kialakul ugyanis a rezisztencia, így hát a patkányokkal szemben evolúciós fegyverkezési versenyt kell folytatnunk, s a vegyészet mindig csak egylépésnyi előnnyel bír a rágcsálók adaptációs mechanizmusaival szemben.

A vándorpatkány jellegzetesen éjszakai állat, rejtett életmódot folytat, nappal fészkében tanyázik, szürkületkor tűnik fel. Óvatos, csak a megszokott ösvényeken, az ún. csapákon közlekedik, mindig úgy, hogy testének egyik oldala valamilyen felülethez közel legyen. A nyílt területen gyorsan átszalad, bár egy-egy duhaj parki piknik maradékainál nyilván megpihen. Igen tanulékony, ravasz állat, gyorsan fut, jól mászik és úszik, akár 60 centit is képes átugrani. A különféle területekre bejutó kártevők megtelepedni és elszaporodni csak ott tudnak, ahol életfeltételeik rendelkezésre állnak. Ezek kedvezőtlen változása esetén, elsősorban a táplálékhiány, a túlszaporodás következtében fellépő búvóhelyhiány, valamint a környezeti tényezők, mindenekelőtt a hőmérséklet megváltozása miatt szívfájdalom nélkül elhagyják lakhelyüket, és jobb helyre költöznek. Rendre akadnak olyan „patkánygócok”, ahonnan folyamatosan érkezik az utánpótlás, s ahonnan családalapítás kíséretében új területekre költöznek. A vándorpatkány azonban nem is lenne hozzánk oly közeli lény, ha nem háziasítottuk volna: szelektív tenyésztése nyomán állították elő a többnyire fehér szőrű, piros szemű, azaz albínó laborpatkányt, mely az egyik legfontosabb modellorganizmus. De otthon, ketrecben, néha a rockerdzseki vállán is tartják gondosan kinevelt, a lehető legkülönbözőbb színvariációjú példányait.

A hordozó

A vándorpatkány számos betegséget terjeszthet, bár ezek között nem szerepel a bubópestis, a többit sem kell lebecsülni. Ilyen például a patkányharapásláz (japán nevén a sodoku), a bakteriális Q-láz, illetve bizonyos vírusos vérzéses lázak, például a hantavírus-fertőzés. Ugyancsak hordozzák a Toxoplasma gondii nevű parazita protozoát (eukarióta egysejtűt), ez például a patkányt felfaló macskáknál alakít ki toxoplasmosist (ez főleg influenzaszerű tünetekben jelentkezik), s néha a gazdi is megfertőződhet, bár felnőtt emberre ritkán veszélyes. A parazita gyűrűsféreg trichinellák lárváit is terjesztheti a patkány, de ez a betegség (trichinózis) igen ritka a fejlett világban, ráadásul a betegek nagy részénél tünetmentes.

A patkánytársadalom

A vándorpatkány társas életmódot folytat, csordában él, amit több fészek, illetve család alkot egy kifejlett hím vezetésével. Közösségük jobban szervezett, mint a házi patkányoké, a nagycsaládon belül szigorú a hierarchia, bár növekvő egyedsűrűségnél csökken a szerepe. A rangsorrendben elfoglalt helyért időnként küzdelmek is folynak. A nagycsaládon belül a tagok a közös fészek szagjeléről ismerik fel egymást, a kiszagolt betolakodót haladéktalanul elűzik. Az egyedek fenyegető, illetve meghunyászkodó pózokkal mutatják rangsorbeli helyüket, s efféle szimbolikus gesztusokkal a nyílt összetűzések is elkerülhetők. A táplálékszerzés, az ürítés és a párzás céljára külön-külön területük van, rendszerint a búvóhely közelében. Fejlett kommunikációjukban fontos szerepet töltenek be az emberi fül számára halhatatlan ultrahangok, ezért a pozíciójuk jól azonosítható denevérdetektorral is, de azért a hallható tartományban is kommunikálnak (cincognak) egymással.