Másrészt a kívülállók, vagyis a másképp szakemberek, akik legyenek ez esetben a férfiak, korántsem értenek egyet abban, hogy szükséges-e két jó mellre melltartó pusztán divatból. Ma boldog-boldogtalan nő hord fehérneműfelsőt, míg régen az asszonnyá, illetve a koraérés vonta maga után e textil vagy nejlon következményeket, ma már az ötévesek is követelik a magukét a kirakat előtt toporzékolva.
Van aztán még a hálóruha, ami a nőknél sokkal szélsőségesebben változik, néha jobban, máskor kevésbé emlékeztetve a fehérneműre. A hetvenes évekbeli
bébidoll
például már teljesen levetette a hálózsákra emlékeztető jegyeket, viszont némelyik darab annyira fehérneműszerű volt, hogy viselete miatt lefekvéskor azonnal kiprovokált egy ágybeli miniháborút, csupán egy baj volt vele: érzékeny bőrűeknél komoly allergiás reakciókat idézett elő, hiszen a műselyem akkor még kísérleti állapotban volt.
Nem a praktikum miatt, pusztán a jobb tálalás kedvéért, a harisnyatartó is vissza-visszatér a divatba, vagy a bieder jellegű fűzős felső, amelynek újraéledése a fehérnemű kívül hordásának lavináját indította el. Ezt később Madonna járatta csúcsra.
A Kiscelli Múzeumban
kiállítottak most néhány darabot - tényleg csak néhányat -, amelyek sokatmondó szemérmesen hallgatnak néhai viselőikről.
Az 1890-es évektől kezdi a visszaemlékezést az egyébként Twin Peaks-i hálószobára emlékeztető fehérneműtárlat. Egy-egy üvegszekrényt szánnak minden tíz év, tehát egy-egy divattrend megjelenítésére, egészen az 1970-es évekig.
Némi áttörés tapasztalható az ötvenes évek bemutatásánál, ahol előbukkannak a fényes anyagok és a rakéta jellegű melltartóformák.
A látogatók ruhái alatt biztos kevés hasonló található, hacsak nem megszállottjai a történelmi viseletnek. Az első vitrintől az utolsóig fogyatkozik a varráshoz használt anyag mennyisége, a férfiszemek átlátszó szoknyákra vadásznak, lehetőleg élő és biológiailag érett viselővel, mert a nyolcvanas, kilencvenes évek hiányával megtörik a vitrinek ritmusa. Igaz, e két évtized története, fehérneműk tekintetében, rajtunk van. Lehet gondolkozni, vajon ki állhatna be ebbe és ki abba a tárlatba. Ki az, aki még
rock and roll-alsóneműt
visel, és ki az, aki az újkor gyermekeként a könnyű tónusú kibernetikus bugyizárványok híve. Egyébként a kurrens viseleteket is meg lehetett nézni az egész látványosra sikerült kiállításmegnyitón a kápolnában.
Divatbemutató, élőkép és deepspace party különös vegyülete volt az. Legalább meg lehetett róla győződni, hogy mutatósak voltak a régi darabok is, soványakon, teltebbeken egyaránt, miközben a mainstream fehér- és feketeneműk sem kerülhették el azok figyelmét, akik láttak valamit a sötétben az óriások között. Bizonyára tényleg csinos és jól mozgó lányok voltak a színpadon, nulla hasakkal, mert lehetett hallani a kőpadlón a nyálcseppek koppanását. Nekem viszont kevés vizuális élmény jutott hátul, alig csíptem el valamit a holdkóros kriptajelenetből, a szocialistanőbrigád-jelenetből csak a felszálló lufikat láttam, a bárénekesnő- és az esküvőjelenetből a füstöt meg a virágesőt, míg pánikbetegséggel küzdve a tömegben és a sötétben arra vártam, mikor fog előtörni egy denevércsapat a homlokzati résekből, vagy mikor ereszkedik le a pókasszony drótkötélen és szadoalsóban a fejem fölötti obskurus űrből.
Szó, mi szó, a végén,
a nagy csattanóra,
a kombiné, kombiné, csipkés kombiné kezdetű magyar műnótára én is idétlenül vigyorogva tapsoltam a közönséggel, melynek létszáma meghaladta a Body Count-koncertét is, pedig mindig nagy ellenzője voltam a fehérneműkben való össznépi turkálódásnak meg a műdaloknak, inkább a színpadon való forradalmárvetkőztetést meg a külvárosi akcionárius hardcore-t pártolom.
Az lett volna a nagy poén, ha a műsorvezető is fehérneműben van, sőt a látogatókról is leimádkozzák a ruhát belépéskor, de ez erkölcsi akadályokba ütközhetett volna, és macerás. Egy biztos: állandó akciókészenlétben kell lenni, aminek az az előfeltétele, hogy a két hónapnál régebbi darabokat fel kell ajánlani valami műgyűjtőnek, ószeresnek vagy egy kispénzű fetisisztának.
- sisso -
