Fehérnemű-történeti kiállítás: Mé´ szájnak ingere

publikálva
1997/21. (05. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A bugyival semmi baj. Szükségességét senki nem vonja kétségbe, keletkezéstörténetét sem vitatják, de itt van a melltartó például, amiről nagy viták folynak. Egyrészt fehérneműtörténész-berkekben, mert nehéz eldönteni, hogy a kombiné felsőrésze önállósodott-e, takarásból tartásra koncentrálva, vagy csak melltartónyira futotta a bőrből, amikor kisvadat ejtett a prehisztorikus időkben a horda.

A bugyival semmi baj. Szükségességét senki nem vonja kétségbe, keletkezéstörténetét sem vitatják, de itt van a melltartó például, amiről nagy viták folynak. Egyrészt fehérneműtörténész-berkekben, mert nehéz eldönteni, hogy a kombiné felsőrésze önállósodott-e, takarásból tartásra koncentrálva, vagy csak melltartónyira futotta a bőrből, amikor kisvadat ejtett a prehisztorikus időkben a horda.

Másrészt a kívülállók, vagyis a másképp szakemberek, akik legyenek ez esetben a férfiak, korántsem értenek egyet abban, hogy szükséges-e két jó mellre melltartó pusztán divatból. Ma boldog-boldogtalan nő hord fehérneműfelsőt, míg régen az asszonnyá, illetve a koraérés vonta maga után e textil vagy nejlon következményeket, ma már az ötévesek is követelik a magukét a kirakat előtt toporzékolva.

Van aztán még a hálóruha, ami a nőknél sokkal szélsőségesebben változik, néha jobban, máskor kevésbé emlékeztetve a fehérneműre. A hetvenes évekbeli

bébidoll

például már teljesen levetette a hálózsákra emlékeztető jegyeket, viszont némelyik darab annyira fehérneműszerű volt, hogy viselete miatt lefekvéskor azonnal kiprovokált egy ágybeli miniháborút, csupán egy baj volt vele: érzékeny bőrűeknél komoly allergiás reakciókat idézett elő, hiszen a műselyem akkor még kísérleti állapotban volt.

Nem a praktikum miatt, pusztán a jobb tálalás kedvéért, a harisnyatartó is vissza-visszatér a divatba, vagy a bieder jellegű fűzős felső, amelynek újraéledése a fehérnemű kívül hordásának lavináját indította el. Ezt később Madonna járatta csúcsra.

A Kiscelli Múzeumban

kiállítottak most néhány darabot - tényleg csak néhányat -, amelyek sokatmondó szemérmesen hallgatnak néhai viselőikről.

Az 1890-es évektől kezdi a visszaemlékezést az egyébként Twin Peaks-i hálószobára emlékeztető fehérneműtárlat. Egy-egy üvegszekrényt szánnak minden tíz év, tehát egy-egy divattrend megjelenítésére, egészen az 1970-es évekig.

Némi áttörés tapasztalható az ötvenes évek bemutatásánál, ahol előbukkannak a fényes anyagok és a rakéta jellegű melltartóformák.

A látogatók ruhái alatt biztos kevés hasonló található, hacsak nem megszállottjai a történelmi viseletnek. Az első vitrintől az utolsóig fogyatkozik a varráshoz használt anyag mennyisége, a férfiszemek átlátszó szoknyákra vadásznak, lehetőleg élő és biológiailag érett viselővel, mert a nyolcvanas, kilencvenes évek hiányával megtörik a vitrinek ritmusa. Igaz, e két évtized története, fehérneműk tekintetében, rajtunk van. Lehet gondolkozni, vajon ki állhatna be ebbe és ki abba a tárlatba. Ki az, aki még

rock and roll-alsóneműt

visel, és ki az, aki az újkor gyermekeként a könnyű tónusú kibernetikus bugyizárványok híve. Egyébként a kurrens viseleteket is meg lehetett nézni az egész látványosra sikerült kiállításmegnyitón a kápolnában.

Divatbemutató, élőkép és deepspace party különös vegyülete volt az. Legalább meg lehetett róla győződni, hogy mutatósak voltak a régi darabok is, soványakon, teltebbeken egyaránt, miközben a mainstream fehér- és feketeneműk sem kerülhették el azok figyelmét, akik láttak valamit a sötétben az óriások között. Bizonyára tényleg csinos és jól mozgó lányok voltak a színpadon, nulla hasakkal, mert lehetett hallani a kőpadlón a nyálcseppek koppanását. Nekem viszont kevés vizuális élmény jutott hátul, alig csíptem el valamit a holdkóros kriptajelenetből, a szocialistanőbrigád-jelenetből csak a felszálló lufikat láttam, a bárénekesnő- és az esküvőjelenetből a füstöt meg a virágesőt, míg pánikbetegséggel küzdve a tömegben és a sötétben arra vártam, mikor fog előtörni egy denevércsapat a homlokzati résekből, vagy mikor ereszkedik le a pókasszony drótkötélen és szadoalsóban a fejem fölötti obskurus űrből.

Szó, mi szó, a végén,

a nagy csattanóra,

a kombiné, kombiné, csipkés kombiné kezdetű magyar műnótára én is idétlenül vigyorogva tapsoltam a közönséggel, melynek létszáma meghaladta a Body Count-koncertét is, pedig mindig nagy ellenzője voltam a fehérneműkben való össznépi turkálódásnak meg a műdaloknak, inkább a színpadon való forradalmárvetkőztetést meg a külvárosi akcionárius hardcore-t pártolom.

Az lett volna a nagy poén, ha a műsorvezető is fehérneműben van, sőt a látogatókról is leimádkozzák a ruhát belépéskor, de ez erkölcsi akadályokba ütközhetett volna, és macerás. Egy biztos: állandó akciókészenlétben kell lenni, aminek az az előfeltétele, hogy a két hónapnál régebbi darabokat fel kell ajánlani valami műgyűjtőnek, ószeresnek vagy egy kispénzű fetisisztának.

- sisso -

publikálva
1997/21. (05. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...