Interjú

„A tipikus az, hogy már eleve félelem van a levegőben”

Síklaki István szociálpszichológus a kollektív pánikról

  • B. Simon Krisztián
  • 2020. április 19.

Tudomány

A tömeges pánikreakciókat megállítani nem lehet, de korlátozásukra van lehetőség. Az ELTE egyetemi docensével a koronavírus-járvány fogadtatásáról beszélgettünk.

Magyar Narancs: Milyen példái vannak a tömegpániknak Magyarországon?

Síklaki István: Talán a leghíresebb a Postabank-pánik volt a 90-es évek végén, amikor elterjedt az a hír, hogy a bank csődközelben van – mire az ügyfelek a pénzüket követelve megrohanták. Ez klasszikus eset, amihez hasonló a világ minden táján elő szokott fordulni. És ha a bank alapjáraton nem is feltétlenül menne csődbe, a rémhír súlyos pánikreakciót generál, amely aztán olyan szintű likviditási problémákat okoz, hogy azok megpecsételik a sorsát.

Ezzel szemben felvásárlási pánik igazából nem nagyon volt még Magyarországon – már ha eltekintünk attól, hogy a szocializmus alatt, főleg az 1956 előtti időszakban a magyar embereknek benne volt a fejében, hogy be kell spájzolni, hiszen ki tudja, mi történhet.

MN: De egy bankpánik akár racionálisnak is tekinthető: ha az emberek végiggondolják, mikor veszíthetnek többet, ha kiveszik a pénzüket, de még sincs csőd, vagy ha bennhagyják a pénzüket a bankban, majd az intézmény bedől, akkor nyilvánvalóan az előbbit választják.

SI: A felhalmozási pánikok, amelyeknek egy sajátos esete a bankpánik, a racionálisabb események közé tartoznak. De ezek is képesek átcsapni a teljes irracionalitásba. Addig nem beszélünk semmi különlegesről, amíg valaki rizsből, cukorból és konzervekből spájzol be arra az esetre, ha esetleg karanténba kerülne. De voltak olyan esetek is a világtörténelemben, amikor az emberek még cipőfűzőből is be­spájzoltak.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

 

MN: A történelemben a legismertebb kollektív pánik esetei teljes mértékben irracionálisnak tűnnek: ilyen volt például a „táncoló pestis” a 16. században, amikor emberek százai kezdtek napokon át tartó táncba, majd közülük sokan holtan rogytak össze, vagy az Orson Welles Világok harca című rádiójátékát követő – állítólagos – tömeghisztéria 1938-ban.

SI: Ezek nem tipikus esetek. A tömegpánik sokkal racionálisabb: ilyenkor valami bizonytalanság váltja ki az emberekből a védekező reakciókat. Az irracionalitás első körben ott lép be, hogy a folyamat elkezd öngerjesztővé válni. Mivel ez tömegjelenség, az egyes ember hiába tudja, hogy minden bajnak elejét lehetne venni azzal, ha mindenki megállna – a többiek nem fognak megállni.

MN: Miért ilyen erős ez a tömeghatás?

SI: Sok minden van a hátterében. Alapvetően evolúciós fejlemény: a múltban sokkal könnyebben előállhattak a vészhelyzetek, és az embereknek nem volt lehetőségük arra, hogy szépen, nyugodtan végiggondoljanak minden eshetőséget. Az életben maradás szempontjából kisebb kockázatot jelentett, ha valaki vakon azt csinálta, amit a többség. Ez evolúciósan stabil stratégia volt, s alkalmasint genetikailag is benne maradt az emberben.

Ehhez hozzájárul még az, hogy a befolyásolásnak a legerőteljesebb változata a másik ember példája. Amikor a szállodákban a környezetkímélés érdekében bevezették, hogy a vendégek lehetőség szerint ne csak egyszer használják a törülközőt, szociálpszichológusok megvizsgálták, milyen érvekkel lehet a leghatékonyabban rávenni az embereket, hogy együttműködjenek. Kiraktak különböző cédulákat, és azt tapasztalták, hogy azzal érték el a legnagyobb követési hatást, ha arra hívták fel a figyelmet, hogy a korábbi vendégek is többször használták a törülközőt. Minden más észérv – köztük a környezetvédelem fontossága – sokkal kisebb hatással volt.

MN: Vannak példák olyan esetekre, amikor kormányzatok vagy politikusok sikeresen oszlatták el a pánikot?

SI: Nem tudok róla. Ha ez egyszer beindul, akkor mese nincs. A hatóságokra inkább az a jellemző, hogy felgyorsítják a folyamatokat. Ezt szépen szemlélteti Rejtő Jenő Vesztegzár a Grand Hotelben című könyve, amelyben akkor válik elkerülhetetlenné a pánik, amikor egy hivatalos személy azt mondja: „Mindenki őrizze meg nyugalmát, a rendőrség fenntartja a rendet!” A pánik gerjesztésében a média is nagy szerepet játszik – már pusztán azzal is, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy valami baj lehet.

Ennek megint vannak kognitív pszichológiai alapjai is: a médiában bemutatott képek akaratlanul is a kontextusukból kiragadott, szélsőséges képek. Az emberek pedig – mivel nem statisztikában gondolkoznak – reprezentatívnak veszik a példát és általánosítanak. Ha üres polcokról látnak képet, akkor hiába csak a kiskereskedelem elenyésző százalékát reprezentálja a kép, mégis az egészre általánosítanak.

MN: Az a probléma, ahogyan bemutatja a média a helyzetet, vagy önmagában az is baj, hogy foglalkozik vele?

SI: Ha a média foglalkozik valamivel, akkor azt úgy kell tennie, hogy hírértéke is legyen. Hírértéke pedig annak van, ami nagyon eltér a szokványostól. Ez egy megoldhatatlan probléma, mert a média másképp nem is tud működni. Ha valamelyik média esetleg úgy döntene, hogy nem foglalkozik valamivel, az se számítana, hiszen a többi még fog. A média társadalmi hatásának ezzel az ellentmondásával együtt kell élni. Egyetlen dologgal lehet csak tompítani a média pánikgerjesztő hatását – és ez az, amit épp megfúr a kormány. Az iskoláskorú gyerekeket meg kell tanítani arra, hogy értelmezzék mindazt, amit a sajtóban látnak, és érzékenyíteni őket arra, hogy ne általánosítsunk rögtön.

MN: A károkat lehet valahogy korlátozni?

SI: Az egyetlen lehetőség, ha távol-keleti küzdősportokhoz hasonlóan megpróbáljuk a negatív energiát úgy terelni, hogy a pánik minimális károkozással folyjon le. Például egy beszerzési pánik gerjesztésében óriási szerepe van annak, hogy ha az emberek üres polcokat látnak az élelmiszerboltokban. Arra viszont akár kormányzati lépésekkel is lehet törekedni, hogy a polcokat ilyenkor azonnal töltsék fel. A hatósági tiltásokkal vagy más hagyományos beavatkozással próbálkozni szerintem reménytelen.

MN: Az egyén tud jó példát mutatni?

SI: Szerintem reménytelen. Ki-ki a maga körében képes lehet erre: elmondhatom a családomnak, a barátaimnak és a szomszédoknak, hogy nincs értelme feltankolni mindenféle élelmiszereket. De ez legfeljebb egy kis közösségben működhet, össztársadalmi szinten aligha.

Pánik és vásárlás valahol Európában, 2020

Pánik és vásárlás valahol Európában, 2020

Fotó: Flickr/Eneas de Troya

 

MN: Kik a leginkább fogékonyak a pánikra?

SI: Nagyjából mindenki. Nyilván vannak tájékozottabb emberek, akik hajlamosak alaposan végiggondolni a helyzetet, és arra a következtetésre jutni, hogy úgysem lesz baj. És vannak lusta emberek, akiknek nincs kedvük pánikolni. De az alapvető emberi késztetések a legtöbbünket a pánik irányába terelik. Nagyon kevés múlik az iskolázottságon, ám azt lehet látni, hogy egy nagyvárosban, ahol eleve nagyon nagy a forgás, sokszor gyorsabban alakul ki és erőteljesebbé tud válni egy pánikreakció. Egy kis faluban, ahol sokkal nagyobb az önellátás, ahol a tyúkok továbbra is tojnak, a pánik is kevésbé érzékelhető.

MN: Nem számít az sem, hogy szabad országban élünk vagy diktatúrában?

SI: A fő szempont az, hogy a társadalom vagy a társadalmi emlékezet mennyire van hozzászokva a kiszámíthatatlansághoz. Ebből a szempontból a magyar társadalom eléggé kitett az ilyen veszélyeknek, hiszen abban szocializálódott sok-sok generáció óta, hogy egyik napról a másikra teljesen kiszámíthatatlan dolgok történhetnek vele – kitörhet egy háború vagy forradalom, államosíthatják a nyugdíjpénztárakat, és így tovább. Éppen ezért érzékenyek a magyar emberek az ilyenfajta veszélyhelyzetekre. Míg például egy skandináv társadalomban, ahol sok generáció óta a kiszámíthatóságot szokták meg az emberek, kevésbé érzékenyen reagálnak.

MN: Az internet mennyire játszik szerepet a pánik terjedésében?

SI: Felerősíti, nyilvánvalóan. Ugyanazok a mechanizmusok, amelyek hatékonyan működtek szájhagyomány útján is, most hatványozottan nagyobb intenzitást tudnak generálni: még gyorsabban, még több embert érnek el. Ráadásul ma még nehezíti a helyzetet a forráskritika hiánya is. Amíg sok évszázadon keresztül az embereknek voltak egészséges fenntartásaik a szájhagyomány útján terjedő, szomszédoktól, kollégáktól hallott pletykákkal szemben, addig a hivatalosnak látszó internetes fórumokon terjedő hamis információk sokkal többeket tudnak félrevezetni.

MN: Lehet szándékosság is a félrevezető pletykák mögött?

SI: Nem, ezek általában organikusan jönnek létre. Nagyon nehéz lenne egy rémhírt kitalálni és úgy elterjeszteni, hogy abból egy rendes, komoly pánikhelyzet alakuljon ki. Ez nagyon ritkán tud csak összejönni. A tipikus az, hogy már eleve valami bizonytalanság vagy félelem van a levegőben. Ez aztán elkezd ki­kristályosodni, majd eljut a véleményvezérekhez. Minden társadalomban vannak ilyen emberek, akiknek a funkciójához hozzátartozik, hogy megtudják, mi érdekli az embereket, mik a legfontosabb témák, és az ezekkel kapcsolatos információkat, üzeneteket továbbadják, felerősítsék.

MN: Magyarországon mennyire komoly pánikról beszélhetünk? A többség feltehetőleg még nem találkozott üres polcokkal, és felhalmozni sem kezdett el.

SI: Ez egy klasszikus esete a látszólagos egyetértésnek – angol szakkifejezéssel pluralistic ignorance. Én ugyan nem gondolok valamit, de azt hiszem, hogy a többség igen. Most is ez a helyzet: ha megkérdezi az utca emberét, hogy szerinte van-e pánik, akkor a legtöbben azt mondanák, hogy a többség pánikol ugyan, de ő maga nem. Magyarországon az egyik legszebb ilyen példa a „viszkis rabló” megítélése volt.

Annak idején tele volt a sajtó azzal, hogy a magyarok többsége szimpatizál a Viszkissel, mígnem aztán az első reprezentatív közvélemény-kutatás kiderítette, hogy a többség nem szimpatizál ugyan, de meg van róla győződve, hogy rajta kívül a legtöbb magyar igen. Most a felvásárlási pánikkal is ez a helyzet: mindenki hallott üres polcokról, vannak, akik felhalmoznak, de attól még távol vagyunk, hogy ez komoly ellátási zavart idézne elő.

MN: A koronavírus-járvány miatt sokan elkezdték a kínaiakat hibáztatni, sőt kirekeszteni. Ez a fajta rasszizmus miért velejárója a pániknak?

SI: Nem feltétlenül a pánik velejárója és nem is abban az értelemben rasszizmus, amit általában annak szoktunk nevezni. Az emberi agy úgy van behuzalozva, hogy ha valami problémás dolgot meg kell magának magyaráznia, akkor aránytalanul kevés figyelmet fordít az objektív körülményekre, és rögtön felelőst keres a bajért. Ha kell, ha nem. Ez általános dolog, és alapvető attribúciós hibának nevezi a szakirodalom.

A koronavírus esetében is ez van. A kínaiak hibáztatásának ráadásul megvannak a maga félig-meddig racionális alapjai, hiszen meglévő benyomásokra épít. Eléggé régen kialakult ugyanis a társadalomban az a kép Kínáról, miszerint náluk a higiéniával komoly gondok vannak, a tájékoztatás pedig pont olyan, amilyet egy kommunista országtól elvárunk.

Mi a közös az ufókban és a kollektív csuklásban?

„A tömeges pszichogenikus betegség olyan, mintha egy fordított placebohatás alá kerülnénk” – magyarázza a Narancsnak Robert Bartholomew, Új-Zélandon élő egészségügyi szociológus, aki több történelmi és kortárs pánikhelyzetet is vizsgált, a salemi boszorkányperektől a 2012-es massachusettsi csuklásjárványig, amikor egyszerre több mint két tucat középiskolás érezte azt, hogy képtelen úrrá lenni rekeszizmainak összerándulásain (Bartholomew arra jutott, a csuklásra nagyon hasonlító testi reakciót a stressz okozta).

Az orvostudomány jelenleg úgy látja, a kollektív hisztéria azért terjed olyan gyorsan, mert hihető félelmeken alapszik, amelyeket felerősítenek a rémhírek is. A hiszterizált helyzetekben nemcsak testi reakciók figyelhetők meg, de sokszor előfordul, hogy az emberek nem létező tárgyak vagy szörnyek létét érzékelik. Erre példa az idei amerikai drónpánik (Colorado államban többen is azt állították, hogy éjszakánként rajokban szállnak fölöttük a pilóta nélküli légi járművek, de bizonyíték idáig még nem látott napvilágot), illetve amikor többek azt vallják, látták Bigfootot (a Nagylábú néven is ismert állítólagos emberszabásút) vagy valamely vízi szörnyet.

„Ezért mondom mindig, hogy nem feltétlenül helytálló a »hiszem, ha látom« elv, hiszen ilyenkor inkább arról van szó, hogy »látom, ha hiszem«. Hiszen ilyen helyzetben megváltozik az emberek érzékelő készlete” – teszi hozzá Bartholomew. Szerinte a járványok és betegségek miatt kitörő pánik nem sokban különbözik a terrorveszély vagy akár az ufók észlelése miatt kitörő tömeges reakcióktól. „Ezekre az esetekre mind igaz, hogy a szorongás miatt mindenféle rémhírek és összeesküvés-elméletek születnek. Főleg olyankor, ha fontosnak vélt témák körül ellentmondások vagy bizonytalanságok rajzolódnak ki” – mondja.

A koronavírus azért foglal el speciális helyet a kollektív hisztériák történetében, mert legtöbbször gyors lefolyású események váltják ki ezt a reakciót az emberekből – mint például a terrortámadások. „Ilyenkor rögtön az esemény után erősen felívelnek a híresztelések és az összeesküvés-elméletek, de pár nap alatt a bizonytalanság elmúlik, és látványosan csökkenni kezdenek a pánikkeltő hírek. Ez nem igaz a koronavírusra, ahol a szorongás mértéke nagyon hamar az egekbe szökött, és azóta sem csillapodik.” Bartholomew szerint a jelen helyzetben különösen ijesztő, mennyire könnyen bűnbakká kiáltották ki a világ több táján is a kínaiakat.

Rengeteg rosszindulatú internetes támadást lehetett a közelmúltban érzékelni, amelyek tovább erősítik a már meglévő kisebbségellenes sztereotípiákat. Bár ez sem újdonság: „A történelem során azt láthattuk, hogy a járványok idején rendszeresen támadások kereszttüzébe kerültek a zsidók.”

Mint Bartholomew rámutat, jelenleg még az egészségügyi szakértők sem képesek megmondani, hogy a járvány gyorsan lecseng-e vagy még sokáig velünk marad. Ez pedig sokakat nyugtalanít, és arra késztet, hogy maguk nézzenek különféle járványforgatókönyvek után – az ihlet pedig ilyenkor gyakran érkezik Hollywoodból. Számos olyan szöveg jelent meg az interneten, amelyek hasonlóságokat véltek találni a koronavírus-járvány és Steven Soderbergh 2011-es Fertőzés című filmje között. „Pedig a filmben bemutatott járvány halálozási rátája jóval magasabb, mint a koronavírusnak, 20 százalék szemben a 2-vel.”

De Bartholomew szerint még a médiában emlegetett 2 százalékos halálozási ráta is túlzás: „Először is, a legtöbb haláleset Kínában történt, ahol nyilvánvalóan sokkal rosszabb az egészségügy, mint Nyugaton, ráadásul rengetegen másodlagos fertőzésekbe halnak bele. Másrészt Kínának hatalmas problémái vannak a légszennyezettséggel. Hupej tartomány, ahol Vuhan is található, azon környékek közé tartozik, ahol a legrosszabb a levegő minősége. Az idén már tüntetések is voltak a légszennyezettség miatt. A tartományban sokan tüdőbetegséggel és más bajokkal küzdenek, amelyek növelhetik a koronavírus halálozási rátáját.

Másrészt a fertőzöttek számát tekintve is rengeteg a kérdőjel. Valószínűleg rengetegen vannak, akik maguk sem tudják, hogy megbetegedtek. Ha ezt így nézzük, akkor a nyugati országokban a halálozási arány jóval közelebb van egy teljesen átlagos influenzáéhoz, és távol vagyunk az olyan magas halálozási rátáktól, mint amit mintegy húsz éve a SARS-vírusnál tapasztaltunk: a ráta akkor megközelítette a 10 százalékot.”

 

(Interjúnk eredetileg a Magyar Narancs 2020. március 5-i számában jelent meg, most újraközöljük teljes terjedelmében online is.)

Neked ajánljuk