Rendkívül tanulságos és - kisebb hibái ellenére - módfelett informatív, új állandó kiállításon tekintheti át a nagyközönség a (tágan értelmezett) magyar fegyveres erők történetét az 1918-as összeomlástól a doni katasztrófáig.
Az apropót mintegy kínálja, hogy éppen hatvan éve ért véget a II. világháború - ebből a szempontból viszont kevésbé érthető, miért maradt el a háború utolsó két és fél, rettenetes évének bemutatása. Sebaj, a sajátos, folyótól folyóig tartó pályaív így is kirajzolódik.
A kiállítás rendezői alaposan kitettek magukért: korabeli egyenruhákkal és fegyverekkel teli tárlók, óriásira nagyított régi fényképek, komplett életképek, régi plakátok, iratok, nyílt parancsok, rekonstruált harcállások és persze kütyük egész garmadája várja a hadtörténet szerelmeseit, az otthonukban military-modellezéssel foglalkozó mániákusokat, a megvadult iskolásokat,
a notórius Kaliber-előÞzetőket
és persze azokat, akiket érdekel Magyarország történelmének eme sokszor véres és morbid oldala. A termek bejárását javallott kronologikus sorrendben végezni - erre a teremőrök rendre fel is hívják a fegyelmezetlen, összevissza bóklászók figyelmét, akik átmenet nélkül rohannak egyik vereségből a másikba. Pedig megéri türelmesnek lenni, hiszen az 1919-es blokkhoz érve egyrészt megtekinthetik a Lenin-fiú-különítményes tiszt egyenruha-kontesztet, s az ember nagyságú reprodukciót, amelyen Pogány József népbiztos épp katonákat uszít. A szemközti falon szintén híres képek: csoportkép a szekszárdi direktóriumról, közvetlenül kivégzésük előtt, továbbá a Bibó Dénes főhadnagy Tab községben akaszt(at) címen ismert alkotás, hozzá néhány erősen antiszemita hangulatú ellenforradalmi plakát - igaz, a fehérterror eme aspektusát a kísérőszöveg szemérmesen el is hallgatja, s a különítmények történetének bemutatása is kissé sommás. A látogatót kárpótolja viszont, hogy - számos puskagránát, szurony és mannlicher karabély között - megtekintheti, hogyan is nézett ki egy (különítményesből avanzsált) nyugat-magyarországi felkelő 1921 őszén, Prónay "Lajta-bán" Pál hadseregében. A korszak jelzőjeként persze fenn virít a falon Manno Miltiades (amúgy az első "football"-bajnokság gólkirálya) híres Horthy-plakátja (erős kéz a hajókormányon), majd végignézhetjük, hogyan formálódott a Nemzeti Hadsereg (1922-től Magyar Királyi Honvédség) egyenruhája és fegyverzete - különös tekintettel a röhejes darutollra (mely libatollal tökéletesen helyettesíthető) és a gyorsan feledésbe merült Bocskai-sapkára. Kevésbé akciódús, de nem kevésbé érdekes látni, miként próbálta kijátszani a politikai és a hadvezetés a trianoni béke korlátozásait, hogyan próbálták elrejteni a katonaiskolákat, s hogy miként jött létre és hogyan működött a leventeszervezet. Valljuk meg, egy efféle kiállítás sikere igen jelentős részben
a fegyvermániások
érdeklődésén alapszik - tetszőleges időben a helyszínre érkezve biztosan akad legalább egy fanatikus fegyverbuzi, aki éppen a csajának magyarázza a géppuska részeit vagy a srapnelgránát működését - különös tekintettel a robbanáskor szétrepülő kis golyók pusztítására. Nos, akit érdekel, hogy is nézett ki egy Frommer pisztoly, egy Schwarzlose géppuska, egy Király- vagy Danuvia-géppisztoly, illetve egy úgynevezett nehézpuska, cseppet sem fog csalódni. Tanulságos, hogy mennyi mindent volt képes a magyar fegyvergyártás előállítani (szinte mindent - persze korántsem valamennyit világszínvonalon) az olyan hadiüzemekben, mint a Danuvia vagy a Gamma Művek. A második világháborúhoz érve egy újabb tárlóban mutatják be például a kerékpáros gyorshadtest egy katonáját, a vázra applikált utászásóval (kissé lepattantan), s megint csak a háborús filmek rajongóinak jelentős örömére, külön tárlókba rendezve csodálhatók meg a második világháború legendás-hírhedt fegyverei. Az akkori fegyvertársainknak fenntartott vitrinben japán és német géppuskák, az időközben a Józsefvárosban is meghonosodott szamurájkard, továbbá Beretta és Schmeisser géppisztoly. A másikban, a szövetségesek tárfelén az obligát Sten, Thompson, PPS géppisztolyok és a kultikus M1-es gépkarabély mellett egy igazi saska (kozák kard) a kardhüvelyre applikált szuronnyal. Közben archív híradó képei peregnek nagy képernyős tévén: 1938 novembere, Kánya és Teleki diadalmasan hajókázik hazafelé az első bécsi döntés után, majd Kassát vesszük vissza végtelenítve, mindörökké. A kiállítás és a történet végén viszont rögtönzött állások mögé rejtett magyar modellkatonák várják az orosz gőzhengert Don menti behavazott tájat imitáló környezetben.
A vendégkönyvbe tekintve feltűnő, hogy már az első két nap is mennyi gyerek (feltehetőleg komplett iskolai osztályok) nézte meg eme, már tárgyából adódóan is erősen militarista tárlatot. Hiába, a fiúk imádják a fegyvereket - jegyzi meg erre az egyik kedves teremőr hölgy, s csak egyetérthetünk vele: az emberiség utóbbi pár ezer évének történelme aligha volna felfogható eme erős vonzalom nélkül.
A Piavétól a Donig - Magyarország katonai története 1918-1943, állandó kiállítás, HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum
