Szokatlanul hideg időjárás jutott osztályrészéül vagy százmillió észak-amerikai (kanadai, illetve az Egyesült Államok keleti és középső részén élő) embertársunknak: a hőmérséklet még Fahrenheitben mérve is sokszor a negatív tartományban tanyázott (a Celsiusban mért értéket úgy kapjuk, ha levonunk belőle 32-t, majd megszorozzuk 5/9-del). Eközben Európa jó részén szokatlanul enyhe a tél, bár a nyugati fertályán néha viharos az idő.
Hozzánk a viharokból nem sok jutott, az enyhe tavaszias időből annál több: az elmúlt hétvégén mind a legmagasabb hajnali minimum, mind a nappali hőmérsékleti maximum terén mindkét napon megdőltek a rekordok. Joggal kérdezhetjük, hogy van-e kapcsolat a két időjárási mintázat között – a válasz egyértelműen igen, bár az összefüggés további kérdéseket is felvet, a távlati klímaprognózisokkal kapcsolatban is.
Mínusz 67,8 Celsius-fok
Európa lakói hajlamosak arra, hogy a velük történteket globális szintre emeljék – innen nézve minden enyhe tél, így a mostani is, a globális klímaváltozás, s ezen belül a melegedési tendencia egy-egy újabb bizonyítéka. A középtávú klímamodellek egyáltalán nem zárják ki, hogy Európa nagy részére gyakrabban köszöntenek be enyhébb telek, ez azonban még nem jelenti azt, hogy az északi féltekéről eltűnne a tél. Elég csak megnézni a hőmérsékletek (valamint a csapadék és a szelek) globális eloszlását mutató térképeket, hogy kiderüljön: e mostani tél sem számít különösebben enyhének az északi féltekén. Nem csupán Észak-Amerika jelentős részét borítja gigantikus kiterjedésű jeges légtömeg (amely olykor nekiindul Kanadából, és meg sem áll a szubtrópusi régiókig), de Eurázsia nagy részén is hideg van. A jéghideg levegő a Jeges-tengertől a Himalájáig, Nyugat-Oroszországtól Kamcsatkáig betölti a dupla kontinens belsejét. Az átlagosnál is téliesebb a klíma az amúgy szubtrópusi klímájú Délkelet-Kína, Japán és Dél-Korea jó részén is.
A fagyos hideg levegő ilyenkor hatalmas párnába gyűlve, több magassági rétegben létező sarki örvény formájában öleli körbe a sarki, illetve a kontinens feletti, rendre a leghidegebb hőmérsékletű régiókat. Nem véletlen, hogy nem a közvetlen sarkvidéken, még csak nem is Grönlandon, hanem a szibériai, jakutföldi Ojmjakon mellett regisztrálták a mérések kezdete óta a legalacsonyabb hőmérsékletet az északi féltekén: mínusz 67,8 Celsius-fokot, 1933. február 6-án. A sarki örvény évről évre változtatja alakját, rendre több centrumot alakít ki, elmozdulásai pedig egyes helyeken blokkolják a sarkvidéki hideg előrenyomulását, máshol pedig éppen, hogy utat engednek neki. Hidegutánpótlásból pedig nincs hiány; a sarkvidéken télen örök sötétség honol, besugárzás hiányában pedig nincs, ami melegítse a légkört.
De mi a helyzet az egyre nagyobb területen kiolvadó és csak késve befagyó sarki tengerek vizének hideget enyhítő hatásával? Sajnos, a klímakutatók szerint ez sokszor még ront is a fagytól sújtott régiók helyzetén. A tovább jégmentesen maradó jeges-tengeri zónák ugyanis vízpárájukkal hozzájárulnak a környező szárazföldi régiókra (pl. Szibériára, Kanadára, Grönlandra) viszonylag korán, már ősszel lehulló hó mennyiségének növekedéséhez. A vastag hóréteg nagyobb albedója (napfényt visszaverő hatása) még erősebb hűtéshez vezet: a felület visszaver szinte minden besugárzást (ahol egyáltalán éri még napfény a felszínt), másrészt így még zavartalanabb a hőkisugárzás. Egyes hipotézisek szerint (lásd: Ez lesz a tél, Magyar Narancs 2016. december 1.) a nagy területen behavazott felszín által elindított légköri változások magát a sarki örvényt is gyengíthetik, és ez hozzájárul ahhoz, hogy bizonyos régiókban a szokásosnál délebbre hatoljon a hideg levegő. Ez volt a helyzet az idén Észak-Amerikában, de Ázsia jelentős részén is, míg tavaly januárban éppen Európát temette maga alá a tél.
Bombogenezis
A tenger közelében az előrenyomuló hideg levegő könnyedén kelt súlyos viharokat. Amerika keleti partja előtt például a múlt héten zajlott egy bombogenezisnek nevezett folyamat. Bár az elnevezés is bombasztikus, pusztán annyi történik, hogy az északról áramló hideg és a tenger felett, például a Golf-áramlat felől érkező viszonylag meleg, páradús levegő igen gyorsan, akár 24 óra alatt is egy különösen erős, észak felé mozgó viharrendszert állít elő. Ez a partközeli szárazföldi régiókban gigantikus havazást okoz, és ehhez jön még az orkánerejű szél (ezt a kombinációt hívják odaát blizzardnak). A légnyomás ilyenkor gyorsan zuhan a viharrendszer belsejében, és ez, továbbá a vizet a szárazföld felé terelő szelek hatalmas vihardagályt okoznak. A délre belógó gigantikus fagyos légnyelv keleti peremén létrejövő hullámzások, a folyamatos ciklonképződés azonban nem csupán helyben okozhat viharokat. Az észak-atlanti régióban létrejött, a szokásosnál is erősebb viharciklonok már ezen a télen is többször átsöpörtek Nyugat-Európán, derekas pusztítást okozva.
Érdekes módon ezek a légköri rendszerek a felelősek az átlagosnál melegebb időjárásért Európa belsejében is: az előoldalukon feltámadó déli meleg áramlás biztosítja a szokatlanul tavaszias időjárást, miközben a tengerekhez közelebb tomboló viharos szelek idáig már nem hatolnak el. Ugyanakkor a középpontjukkal az Északi-tenger felett tanyázó ciklonok hosszan elnyúló frontjainak déli részén kialakuló légköri hullámok, majd az ennek nyomán keletkező mediterrán ciklonok bőséges, de zömmel folyékony csapadékkal árasztják el a mediterrán régiót, a Balkánt és sokszor a Kárpát-medencét is.
A rövid távú meteorológiai előrejelzések, matematikai alapú prognózisok – szuperszámítógépek ide vagy oda – még mindig megállnak a 8–10 napos határnál, ennél hosszabb időre nem igazán lehet jó prognózist adni. Ahhoz, hogy megbízható középtávú előrejelzést adjanak, még túl keveset tudnak a kutatók arról, hogy milyen szabályszerűségek mentén alakul az északi hideg pólus körüli régiókat kitöltő sarki örvények viselkedése, több évet átfogó mozgása, s hogy miért alakulnak ki a mostanihoz hasonló mintázatok. Négy évvel ezelőtt a mostanihoz nagyban hasonló helyzet uralkodott januárban: akkor is Amerika szenvedett a hidegtől és nálunk volt szokatlanul meleg időjárás (lásd: Örvényben, Magyar Narancs, 2014. január 16.). Ráadásul könnyen megeshet, hogy a későbbiekben, például január második felében, februárban, vagy éppen márciusban Közép-Európa ellen indul meg egy súlyosabb hidegbetörés, azaz a tél első felében az északi féltekén kialakuló légköri mintázat nem az egész évszakra szól.
Téli trumpizmusok
Donald Trump még szilveszter előtt, nem mellesleg floridai nyaralása közben (ahová akkor még nem jutott a jéghideg sarki levegőből, de január elején ott is havazott) a Twitterre azt írta ki, hogy milyen jól jönne most a fagyos keleti part számára a „jó öreg globális felmelegedés”, amelynek elkerülésére Amerika (más országokkal szemben) dollárbilliókat költött volna. Nem kétséges, hogy Trump elnök nem híve a tudományos megalapozottságú világképnek, tudományellenessége remekül egészíti ki ultrakapitalista nézeteit. De ne tagadjuk azt se, hogy az ellentáborban rendre akadnak olyanok, akik az antropogén klímaváltozás elméletét eszköznek tekintik, amellyel a fennálló szuperkapitalista-globalista világrendet forgatnák ki sarkaiból. Így lenne a riasztó távlatokkal riogató klímamodell egy új kritikai elmélet, tudományos megalapozottságú világnézet alapja. Nem árt tekintetbe venni, hogy az elnök opportunista örök trollként csupán reagál és rezonál sokak, meglehet naiv és tudománytalan vélekedéseire (amelyeket alighanem maga is oszt). Milliók vonják kétségbe az elnökkel az élen, hogy az ember hatással lehet a földi klíma alakulására. Akadnak, akiket konzervatív vallásos világnézetük vezet erre, mások a globális felmelegedés hatásairól megjelenő, népszerűsítő és sokszor leegyszerűsítő cikkek riogatását vélik – saját, nyilván szelektíven értelmezett tapasztalataik alapján – megalapozatlannak. Meg kell hagyni, a globális léptékű, az üvegházhatású gázok kibocsátása okozta klímaváltozás médiabeli kommunikációja is lehetne szerencsésebb. A tudományos elméleteket tovább értelmező cikkek, riportok, s néha bizony maguk az itt megszólaló klímakutatók sem fogalmaznak kellő körültekintéssel, s a cikkek is hajlamosak túlhajtani a modellből fakadó következtetéseket. Ha a klímamodell távlati prognózisaival egybevágó mai fejleményeket úgy tárgyalják, hogy máris nyakunkon a jövő, akkor ugyanebben a kontextusban nehezen magyarázhatók a hosszú, még az átlagosnál is keményebben fagyos téli periódusok. Sokkal gyümölcsözőbb rámutatni arra, hogy a globális klíma jelentős részben ember okozta változásai nehezen megjósolható kimenetelű következményeket hordoznak, amelyek nem minden évszakban és régióban mutatnak az egyértelmű melegedés irányába. Miközben az utóbbi évek földi átlaghőmérsékletei rekordokat döntenek, ezekkel a globális átlagokkal nem tud mit kezdeni a médiafogyasztó, másrészt ezek az összesített értékek a valójában erősen eltérő lokális tendenciák átlagaként alakulnak ki. Jobb, ha tudomásul vesszük, hogy a klímaváltozás egyelőre nem törli el kontinensünkről a telet, sőt, látszólag paradox hatások révén még hozzá is járulhat lokálisan a telek hidegebbé válásához.
Trumpot egyrészt joggal intik azzal, hogy jobban tenné, ha inkább az Ausztrália, Afrika vagy Dél-Amerika bizonyos tájain ilyenkor tomboló hőségben látná meg a klímaváltozás bolygónkat melegítő hatását. Másrészt azt se felejtsük el, hogy a déli sarkvidéken – nyár ide, 24 órás napsütés oda –, továbbra is zord tél honol.
A Föld éghajlati övezetessége és az évszakok ciklikussága a régi, a mintegy 30 millió éve kezdődött eljegesedési periódus pedig még nem ért véget, bár éppen egy emberi hatások által is felerősített interglaciális (olvadási-melegedési) periódus közepén járunk. Joggal szeretnénk megtudni, hogy a mostani folyamatok milyen eredményre vezetnek akár húsz-harminc év távlatában, de a múlt évezred végén keletkezett, tendenciájukat tekintve alapvetően helytálló előrejelzések sem igazán láthatták előre napjaink klímájának minden mozzanatát. Csak remélhetjük, hogy az újabb klímamodellek pontosabbak lesznek.
