Évente sok ezren halnak meg különféle lavinákban, melyek anyaga lehet kő, sár vagy laza vulkáni anyag, de leggyakrabban mégis hó. Az efféle jelenségeket nem könnyű előre jelezni - annál egyszerűbb áldozatul esni. De miért is?
Lavinának a népnyelv általában a lejtőn megindult hótömeget szokta volt nevezni, pedig a hólavina csak egyik - alighanem a leggyakoribb - formája a lejtőkön meginduló, s egyaránt halálos anyagáradatoknak. A híradások is többnyire a hólavinák áldozatairól szólnak - különösen ilyenkor, télidőben (a hegyek között még bőven tart a tél), erre pedig még ráerősít, ha a katasztrófának magyar áldozatai is vannak (mint legutóbb Olaszországban, ahol két fiatal barlangászt sodort el és temetett be a lezúduló hó). De miért is pont a hóval van ennyi baj?
Leomlik estére
A hó, mint azt mindannyian tudjuk, nem más, mint megannyi összetapadt, fagyott vízkristály, mely vastag rétegekben rakódik le - többek között a hegyoldalakon is. Ahhoz, hogy a hegyoldalon meginduljon az áldás, számos feltételnek lehetőleg egyszerre kell teljesülnie. Mindenekelőtt döntő fontosságú tényező a hó állapota - például nagy magasságokban, a hegyek tetején a lehullott porhó hosszú időn át megőrzi eredeti állapotát (azután is csak az újabb rárakódott rétegek nyomása változtat a fizikai állapotán), ráadásul a rendkívül alacsony hőmérsékletű anyag nem képes összetapadni, viszont könnyen lezúdul a lejtőn: az így kialakuló porhólavina is rendkívül pusztító, mert a lezúduló hótömeg nagy mennyiségű levegőt tol maga előtt, amiből hurrikán sebességű lavinaszél kerekedik, és azokat a területeket is elpusztíthatja, ahová maga a görgeteg nem is hatolt el (ilyen porhólavinák különösen a Himaláján gyakoriak - s ezek felelősek sok hegymászó haláláért).
Az alacsonyabban fekvő, melegebb lejtőkre hulló hó rendszeres periodikus változásokon esik át - a hókristályok megolvadhatnak a nulla fok feletti/körüli hőmérsékleteken, majd újra összefagyhatnak: az egyes hórétegek az őket ért különböző fizikai hatások miatt más és más tulajdonságúak, s ha a körülmények megfele-lőek, akkor el is csúszhatnak egymáson, ami megint csak kiváltó oka lehet egy lavinának. A hórétegek keménységét, tömörségét is szokás osztályozni: a rendesen összecementálódott, tömör, jégszerű ötös havat jégcsákánnyal is nehezen lehet feltörni, míg a laza, egyes tömörségűbe akár az ökölbe szorított kesztyűs kezet is be lehet nyomni. Nagyon veszélyes, ha az egyes rétegek között a különbség eléri vagy meghaladja a hármas fokozatot - ilyenkor a rétegek igen könnyen csúsznak el egymáson. A lavina kialakulása szempontjából különös jelentősége van a lejtő hajlásszögének: általában elmondható, hogy 25 fok alatti, illetve 60 fok feletti lejtésnél nem kell tartani egy esetleges hóomlástól - előbbinél az alacsony hajlásszög miatt még nem érvényesül a gravitá-ciós hatás, a túl meredek lejtőkön pedig nem is tapad fel a hó, így azután nem gyűlik össze kritikus mennyiség.
A lejtésszögön kívül érdekes módon számít a lejtő alakja is: konvex lejtőn inkább alakul ki lavina, mint konkávon. A hólavinák kialakulásában döntő jelentőségűek a szélviszonyok: gyakran a szélnyomás alatt álló hegyoldalakon indulnak el a görgetegek (a szélnek kitett területeken a hóréteg általában stabilizálódik, ám a szélvédett területeken könnyen kritikus tömegű hóréteg halmozódhat fel), lavina leggyakrabban viharok idején vagy közvetlenül utánuk szokott elindulni, s az esemény bekövetkeztének valószínűsége (legalábbis az északi féltekén, közepes földrajzi szélességeken - azaz a környékünkön) jóval nagyobb az árnyékos hegyoldalakon (tipikusan az északi-északnyugati fekvésű lejtőkön), mint a napsütötte részeken. Külön kategóriába tartoznak azok a lavinák, melyek hirtelen olvadás nyomán indulnak el: a rétegek ilyenkor át-itatódnak olvadékvízzel, s a lezúduló hó újabb és újabb hórétegeket, továbbá nagy mennyiségű törmeléket, alkalmanként szikladarabokat ragad magával. A lavina ilyenkor képes a növényzetet is letarolni és magával ragadni, végül akár gigantikus mennyiségű matériát szállító görgeteggé alakulni, amely egész falvakat törölhet el a térképről. Az efféle, némely tipológiák által fenéklavinának nevezett jelenségek igencsak gyakoriak tavasszal - illetve akkor, ha hirtelen enyhül meg az időjárás: vannak olyan helyek, ahol az olvadás nyomán minden évben, ráadásul azonos helyen következik be az omlás, s ezt érdemes is észben tartani.
Rekordok könyve
A lavinák alkalmanként megdöbbentő teljesítményekre képesek - néhányat ezek közül érdemes részletesen ismertetni. Az 1971. március 18-i perui ún. Chungar-lavina végsebessége elérte a 200 km/h-t, majd eltörölte a föld színéről a névadó bányászfalut vagy ezer lakójával. S ez még nem is az elérhető maximum: a lezúduló matéria sebessége alkalmanként meghaladhatja a 300 km/h-t is - ilyen sebességeknél már a lavina keltette léglökés is házakat szórhat szét, hidakat rombolhat le, mi több, megtörtént, hogy a lavinaszél egy postakocsit egyszerűen átrepí-tett a széles hegyi patak túloldalára. Különösen veszélyesek a magas hegyekben bekövetkező, szerencsére módfelett ritka gleccseromlások: ilyenkor hatalmas méretű jégdarabok válnak le a gleccserről, s ezek sziklákat, hegyoldalakat vagy akár egész erdőket ragadhatnak magukkal - 1962-ben például szintén Peruban, a Huascarán oldaláról szakadt le egy óriási jégdarab; az így indukált omlás tizenkét falut semmisített meg, négyezer embert ölt meg, s végül a völgy alját tíz méter vastag, jéggel kevert sárral és törmelékkel borította be. De a gigantikus katasztrófákért nem is kell ilyen messzire mennünk. 1999-ben a franciaországi Montroc mellett 300 ezer köbméter hó indult meg a durván harmincfokos lejtőn: 100 km/h-s végsebességre gyorsult fel, s végül 12 embert ölt meg, akiket százezer tonna hó temetett maga alá, mintegy öt méter vastagon. S ezek csak az úgynevezett spontán katasztrófák - az ember maga is képes lavinákat előidézni, sőt fegyverként felhasználni. Aki azt hiszi, hogy mindez csak a hülye akciófilmek gyártóinak hagymázas képzeletében létezik, annak figyelmébe ajánlhatjuk, hogy az első világháború alatt a balszerencsére zömmel az Alpokban húzódó olasz fronton (tudják: Doberdó) körülbelül 60 ezer ember (zömmel olasz, illetve osztrák-magyar katona) halt meg a tüzérségi tűz által keltett (előbb nyilván véletlenül, majd a tapasztalatok alapján tudatosan előidézett) lavinák következtében.
Túlélők könyve
Mint a fentiek mutatják, egyes, szerencsére ritka esetekben egyszerűen nincs esélye annak, akit szemközt talál egy sziklákkal kevert hó- és jéggörgeteg, más esetekben azonban igenis van esély a túlélésre. Szakemberek szerint amint megindul alattunk a hó, tanácsos menetiránnyal szemközt haladni (amíg még megtehetjük), valamint megpróbálhatunk kiúszni a hóból és kívül keveredni a görgetegen, vagy legalábbis a felszínen maradni. Ha pedig már eltemetett minket a lavina, próbáljunk magunknak üreget vájni (amíg össze nem áll, be nem sűrűsödik/tömörödik felettünk a hóréteg), hogy maradjon levegőnk, amíg ránk találnak - ilyenkor tanácsos spórolni a levegővel, s tartózkodni a kiabálástól mindaddig, míg hallhatóan közel kerülnek a mentőegységek. Túlélési esélyünket növelheti, ha nem egyedül mászkálunk, hanem csoportosan, így van rá esély, hogy valaki megússza a lavinát és segítséget hív, és/vagy maga is megpróbál segíteni - állítólag a lavinaáldozatok többsége megmenthető lenne, ha a szemtanúk (akik persze sokkos állapotban vannak, pánikolnak stb.) legalább minimális erőfeszítést tennének, hogy a túlélőket megmentsék. Amúgy a lavinaáldozatok túlélési esélye is módfelett gyorsan apad: 15 percen belül még a 92 százalékuk megmenthető, ám a túlélési arány 35 perccel a lavina általi eltemetés után már csak 30 százalék (az áldozatok zöme levegő híján, illetve a mellkasára nehezedő hóréteg nyomása alatt megfullad). Két órával a katasztrófa után általában már nem találnak túlélőket - akinek még maradt elég levegője, az a sérülésekbe hal bele, vagy végzetesen kihűl (hipodermiás halál). Ezekhez az adatokhoz mérendő azon elektronikus szerkezetek haszna, amelyek rádiófrekvencián, esetleg hallható hangtartományban sugároznak jeleket, vagy éppen a GPS (globális műholdas helymeghatározás) elvén alapulnak - a kockázatos helyeken kirándulók/síelők jól teszik, ha tartanak maguknál efféléket, bár - mint fentebb látható - bizonyos esetekben már nemhogy a technika, de az úristen sem segíthet.
