Anya is
Dr. Kovács Ágnes gyermekorvost 1989-ben kérték fel a gyulai otthon vezetésére. "Amikor odakerültem, optimális esetben egy csecsemőre mintegy százhúsz perc személyes törődés jutott, ami öltöztetésből, tisztába tételből, nyolcszori etetésből állt össze, és azt is három különböző személy biztosította. Nem volt megengedett, hogy a gondozónő közel engedje magához a gyereket, arra való hivatkozással, hogy ha a gyerek esetleg "örökbe" megy, az anya lemondása utáni első gyászreakciót ne kövesse még egy. Ilyen körülmények között a jelzéseire való azonnali reagálás - ami a kötődést kialakítja - lehetetlenné vált. Ha egy kolléga szabadságra vagy férjhez ment, egyik pillanatról a másikra eltűnt a gyerek látóköréből. Mire véget ért a gondozotti korszak, a gyerek tíz-tizenkét személlyel találkozott, ennyi emberhez pedig végképp lehetetlen kötődni."
Miután a doktornő számára egyértelművé vált, hogy a gyerekek fejlődése nem megfelelő, a hazai gyakorlatban meglehetősen szokatlan módszerrel állt elő: lehetőséget teremtett az édesanyáknak, hogy ne csak a szoptatás idején maradjanak az otthonban. "Kiderült, hogy az anya nevelhető, ha van benne hajlandóság. A kialakuló szeretet motivációt adott neki ahhoz is, hogy rendbe hozza az életét. Azelőtt visszament oda, ahonnan jött, és következő gyereke is hozzánk került. Ezzel újratermelte szociális hátrányát. A mi feladatunk az volt, hogy megszakítsuk ezt a körforgást. 1995 óta száznegyven anyával és a hozzájuk tartozó kétszázkét gyerekkel foglalkoztunk. Volt szociális munkásunk, pszichológus és gyógypedagógus kollégánk. Végeztünk személyiségépítést, családgondozást, rengeteg olyan feladatot átvállaltunk, ami egy jól működő rendszerben a területi gyermekjóléti szolgálatok dolga. Döbbenetes volt a különbség. Még azok is többet híztak, akik valamilyen krónikus betegségben szenvedtek, mint akik anya nélkül voltak, és háromszor ritkábban szorultak korai szellemi fejlesztésre. Az anyák beköltözése felforgatta a rendet. Egy felnőtt - aki visszafelesel, becsapja az ajtót, követeli a gyereket - nehezebb feladatot jelent, mint egy gyerek. És ez már nem egészségügyi, hanem szociális munka volt, ezek az emberek pedig nem ezt tanulták. Féltékenyek voltak az anyára, rivalizáltak. Kemény szakmai vitáim adódtak. A kollégák azt mondták, a gyerek a fontos, az anyában nem szabad megbízni. De ha állandóan átvállaljuk tőle a felelősséget, később, ha hazaadnánk, hogyan várjuk el, hogy felelősen nevelje a gyerekét?"
Az új rendszer eredményei a nehézségek ellenére rendkívüliek voltak. A gyerekek nyolcvanhárom százaléka hazament. (Azok, akiknek nem adatott meg ez a lehetőség, csak tizenöt százalékban térnek haza akkor is, ha szüleik kezdetben látogatták őket.) Az igazsághoz tartozik, hogy a gyulai csoport tíz százaléka később az erőfeszítések ellenére visszakerült a rendszerbe.
1999 december elsejéig a központi költségvetés biztosította és a megye egészítette ki a program pénzügyi hátterét. Akkor azonban a feladat a helyi önkormányzatokhoz került. Ezzel súlyos érdekellentét alakult ki, ugyanis ha az önkormányzat beküldi a gyereket állami gondoskodásba anya nélkül, az egy fillérjébe sem kerül. Ha viszont az anyával együtt helyezi el a csecsemőt, akkor vállalnia kell a pluszköltségeket. Mindennek egyenes következményeként elsorvadt ez az egyébként a nemzetközi modern gyermekvédelem minden irányzatával összecsengő program. Drasztikusan csökkent a beutalások száma, sőt a folyamatban lévőket is hivatalos indoklás nélkül szüntették meg. Akadt álszakmai mankó is: "Ebből a lányból soha nem lesz jó anya, nem látja majd el a gyereket... Nem alkalmas... Nincs lakása..."
Kaleidoszkopikus tudat
Alighanem még sokáig hozzájárul a klasszikus csecsemőotthonok fennmaradásához a presztízs és a munkahely féltése, hiszen ezek a gyerekek "biztosítják" a csecsemőotthonok intézményrendszerének utánpótlását, noha a szakemberek is úgy vélik, változtatni kellene a rendszeren. Dr. Ranschburg Jenő egy időben alapítványi anyaotthonban dolgozott. Azt mondta, azért merte elvállalni, mert már tapasztalt, "vén róka", kibírja, de ennyi szenvedést, amin ezek a nők keresztülmentek, még életében nem látott. Dr. Kardos Ilona gyermekpszichiáter szerint egy csecsemőotthonban nem létezik harmonikus fejlődés, mivel ez kizárólag interaktív kapcsolatban lehetséges. "Az emberi faj utóda kilenc hónapra is koraszülött, a központi idegrendszer fejlődése születés után tovább folytatódik. Ha ebben az időszakban szenved károkat, vagyis nem kapja meg a szükséges ingereket, bizonyos funkciók csak nagy hiányokkal képesek megszületni. Képzeljük el az intézetekben zajló személytelen ellátást, és nyilvánvalóvá válik, hogy az igényeket ezek csak fizikai szinten képesek kielégíteni. Egy csecsemő ilyen körülmények között még saját genetikai programját sem tudja hiánytalanul megvalósítani. Ennek az a következménye, hogy a csecsemő- vagy gyermekotthonban felnövő gyerekek között hatéves korban nincs iskolaérett. Gyenge a beszédértésük - hiszen addig folyamatosan nem beszéltek hozzájuk -, számtalan készség- és figyelemzavarral kínlódnak. Ha két-három éves korban örökbe fogadó szülőkhöz kerülnek, a fejlődési lemaradás óriási feladatot jelent a szülőnek, és alig behozható hátrányt a gyereknek. A testi közelség, a megnyugtatás hiánya miatt a gyerekeknek nincs biztonságérzetük, emiatt frusztráltak és izgatottak. Az állandóan változó személyzet miatt kaleidoszkopikus tudatuk fejlődik. Állatoknál nem ritka, hogy anya hiányában a kölyök kimúlik. Az emberi faj szívóssága azt eredményezi, hogy a csecsemőotthonban, anyjuk nélkül nevelkedő gyerekek, ha hihetetlen veszteségek mellett is, de életben tartják magukat, és képesek - látszólag, felszínes értelemben - egészséges felnőtté válni. De ami a személyiségfejlődésüket illeti, a mindenkori életkori kihívások során később súlyos nehézségekkel küszködnek."
Kinek a felelőtlensége?
Veszteség tehát minden nap, amit a gyerek nem az otthonában - vagy intézményben és nem nevelőszülőnél - tölt. Két hónapot mindenképp veszít az, akit titkosan adnak örökbe a nyílt megoldás helyett. Legalább fél évet veszít, akit beláthatatlan ideig nem tudnak otthonában nevelni, de nem is mondanak le róla. Ha a szülő meghagyja az elérhetőségét, ez további fél év türelmi időt jelent. Ezek azok a minimális veszteségek, amelyek a jelen rendszerben megsprórolhatatlanok. Ha egyetlen gyerek is ennél több időt tölt intézményben, az indokolatlan, és személyes felelőtlenségre utal. Az átlagos időtartam a minimumnál mégis jóval több.
Az, hogy első szempontnak a családban tartást ismeri el a gyermekvédelem, mindenképpen időbe kerül. Hiszen amíg lehet, kísérletezni kell a hazajuttatással, a család segítésével, lehetőséget kell adni: vagyis várni. Nem csak szakmai meggyőződés azonban az, ami miatt a határozathozatal elhúzódik. A jelenlegi törvény igen rugalmas (számos fontos definiálást és helyzetértékelést bíz alkalmazójára), és minthogy gyenge érdekérvényesítő képességű csoportot érint, annak is kell lennie. Ez a természete azonban rendkívül személyfüggővé teszi, milyen sors vár egy gyermekre. Fő probléma, hogy az adott gyermek sorsának követése, kontrollja nem biztosított, szankcionálásról pedig egyáltalán nem hallani.
Mindezt dr. Kovács Ágnes a következőkkel erősítette meg: "Harciasan foglalkoztunk az örökbeadhatósági státus kialakításával. Nem a mi dolgunk volt, de igyekeztünk nyomást gyakorolni a hatóságokra. Rendszeresen szóltunk, hogy valakit nem látogatnak. Ennek ellenére volt rá példa, hogy a 30 napos ideiglenes elhelyezés két évig tartott! Gyakran előfordult, hogy a gyámügyes éveken át intézte egy gyerek ügyét, miközben egyszer sem látta. Ha a gyerek intézetbe kerül, az a gyermekvédelem számára sajnos egyfajta megoldás."
Kinek áll módjában érvényesíteni a törvényt? A szülőnek, a gyámügyesnek és a gyermek lakhelyéül szolgáló intézmény vezetőjének. Ez három ember, három esély. Ha a szülő nem szorgalmazza gyereke hazakerülését, és az őt jól ismerő intézményvezető sem túl agilis, a gyerek az idők végezetéig tengődhet az intézetben, a döntéshozónak nem sok gondja kell legyen rá. Ha azonban az illető gyámügyes elszánja magát, hogy mindenáron elrendezi a sorsát, az sok munkával, utánajárással, konfliktussal jár. A szülőt elő kell keríteni, találkozni kell vele, konfrontálódni, ő esetleg vehemensebb, ragaszkodik a gyerekhez, asztalra csap, ha eddig esetleg nem is látogatta, ezúttal esküdözik... millió kellemetlenség.
A modern gyermekvédelemnek el kellene érnie, hogy a legfontosabb alapelvei valóban érvényesüljenek a gyakorlatban. A szülőt pozitívan kell diszkriminálni, amíg csak megvan rá a remény, hogy képessé válik a nevelésre. Ha erre alkalmatlan, vagy akár deklaráltan, akár viszonyulásával lemond róla, ennek minél gyorsabban meg kell mutatkoznia szülői jogainak elvesztésében, hogy a gyereket késedelem nélkül örökbe adhatónak nyilváníthassák. Ha sem haza, sem örökbefogadóhoz nem adható, vagy hosszabb idő telik el a végleges döntésig, fontos volna, hogy minél gyorsabban családba (lakásotthonba, nevelőszülőhöz) kerüljön.
H
Dr. Kovács Ágnes 1989-től 2000-ig vezette a Gyulai Csecsemőotthont. Az általa kifejlesztett módszer ott gyakorlatilag nem működik (mára tizenkét gyermek- és egyetlen anyaágy maradt, utóbbi üres). Leginkább hasonló ellátással a debreceni városi otthon kísérletezett, azóta azt is beszüntették.
Kempf Zita
